Szamosardó

Szamosardó (románul Arduzel) település Romániában, Máramaros megyében.

Fekvése

Közepes nagyságú falu a szilágysági dombok peremén, a Szamos bal partján terül el. Közigazgatásilag 1968-tól Máramaros megyéhez tartozik, melynek délnyugati részén, 50 km-re található Nagybányától, a megyeszékhelytől.

A Nagybányai-medence déli részét szegélyező dombvidékről derült időben jól látszanak a nagybányai gyárkémények és a várost övező Gutin-hegység. Itt már végképp összeszűkül az alacsony fekvésű medence, hogy átadja helyét a dombvidéknek.

Mint tájegységhez, vidékhez, a Szilágysághoz tartozik. Néprajzi szempontból a Szilágysági magyar népművészet c. kiadvány a Szilágysághoz sorolja. Márton Gyula, aki a Szilágysági tájnyelvi atlaszhoz gyűjtött anyagot, itt is végzett felmérést. Helyét leginkább a Szilágyság, a Bükk, a Kővár vidékének találkozása határozza meg. Sülelmed községhez tartozik, rajta kívül még hét település sorolja magát ehhez a községhez: Sülelmed, a községközpont, Szamosújlak, Vicsa, Monó, Tóhát, Szamoscikó és a Szamos jobb partján Kelence.

A Nagybánya–Zilah megyei úton Sülelmed után délnyugat felé letérünk, és 3 km után beérünk Szamosardó központjába. Központi része a Vicsai- és Monyaja-patak találkozásánál van. A község települései közül nyugaton Vicsa, északon Monó, északkeleten Sülelmed, délkeleten Szamoscikó határolja, déli részén a Szilágy és Máramaros megyét elválasztó megyehatár, valamint Bősháza és Benedekfalva található.

Nevének eredete

Szamos előtagja a Szamos folyó közelségére utal. Neve az erdővel hozható kapcsolatba. Petri Mór a Szilágy vármegye monográfiájában erdőóvó → erdő → Ardó formában származtatja. „A sylva Zylah ősei valának első lakosai. Hajdan Nagy- és Kis-Ardó, ma már csak Szamosardó.” Ezzel összhangban Györffy György szerint az Ardó nevű falvak Árpád-kori erdőóvó szolgálónép falvait jelentik. Nevének alakulása: 1405 – Ardó, Kysordó, 1409 – Ardó, 1470 – Kysordó, 1733 – Arduzelul, 1750 – Szilágy Ardó, 1850 – Arduzel, 1854 – Ardó, Ardusel, 1913 – Szamosardó.

Történelmi és földrajzi áttekintés Felszínét a szilágysági „hepe-hupa” dombos vidéke alkotja, kivéve a Mocsár és Tófű határrészeket, amelyek a Szamos árterületéhez tartoznak.

Hepehupáit részben a Nagypatak és az őt befogadó Szamos folyó faragta az idők folyamán az itt található üledékes kőzetekből. Földtanilag a Keleti- és Nyugati-Kárpátokat összekötő transzkárpáti járom része.

A falun áthaladó Vicsai-patakkal egyirányú vető (törésvonal) jelenlétét bizonyítja az a meredek domboldal, amely déli fekvésű és északról magas falként emelkedik a falu fölé, ez az úgynevezett Hegy. Legmagasabb pontja a Szilágy megye határánál húzódó Monyófű (310 méter), ahonnan a Nagyág-patak árteréig lépcsőzetesen lejt a dombok íve, néhol jól kirajzolódnak a régi teraszok maradványai.

Mérsékelt éghajlata szárazföldi, évi 9-10 fokos átlaghőmérséklettel, 800 mm évi csapadékmennyiséggel. Északi fekvése miatt az évi átlaghőmérséklet kisebb az országosénál, csapadékból pedig az enyhe óceáni hatás miatt több jut az országos átlagnál. Télen a hőmérséklet –15°C alá is süllyed, az augusztus általában a legaszályosabb hónap.

Legfontosabb vize a Szamosba ömlő Nagypatak, amely összegyűjti a Nagyág-, Monyaja-, Vicsai-patakok vizét. Talaját barna agyagos talajok alkotják, kivéve a Szamos árterületét. Természetes növényzetét a valaha nagy kiterjedésű lombhullató erdőségek maradványai képezik, ezek a Szakadály- és a monói erdő. Itt megtaláljuk a tölgyet, akácot, gyertyánt, ritkább a vadcseresznye és a hárs. Menedéket talál itt a szelíd őz és a ravasz róka, valamint a vaddisznó – farkast, szarvast rég nem láttak errefelé.

A település keletkezési idejét a fennmaradt oklevelekből, történelmi forrásokból nem lehet pontosan megállapítani. A legkorábbi írásos emlékek peres ügyekben keletkezett oklevelek. A régi falu a református templom háta mögött, a templomtól nyugatra feküdt.

Ardó Közép-Szolnok vármegyéhez tartozott. A XV. és XVI. században mint birtok vagy részbirtok gyakran cserélt gazdát: Drágffyak, Jakcsik, bátori (ecsedi) Báthori György, Gyulafi Laszló a tulajdonosa. Az említett birtokosok emlékei között Szamosardón még ma is megtalálható a református templom déli támfalán a Drágffy-címer.

Egy 1566-os feljegyzés szerint előzőleg a törökök nagy pusztítást végeztek, a férfiak részben meghaltak, részben török fogságba estek.

A falu történetében jelentős az 1682-es esztendő, amikor német darabontok felégették, lakosságát lemészárolták. Az 1928-as templomfelújítás során a templom külső részén 1 m széles gödröt tártak fel csontokkal tele, a legyilkoltak voltak ide rendezetlenül eltemetve, akik a templomból menekülhettek, amely ideiglenes védelmet nyújtott.

A XVII. század végén és a XVIII. század elején a lakosság szinte teljesen kicserélődött. A „császári rend” beálltával a lakosság szétzüllött, csökkent az adókötelesek száma, a mezőgazdaság szegényes és kezdetleges volt. A falu XIX. századi története nem bővelkedik említésre méltó eseményekben. Nincsenek adatok az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban való részvételről.

A XX. század első felében a falu legfőbb birtokosa a Fodor család, mely három generációt élt meg Szamosardón: Fodor István, fia, Elek, majd Elek lánya, Blanka örökölte a birtokot, a falu közepén épült kastélyt és annak gyönyörű parkját. E kastély megmaradt részében van ma az iskola bentlakása.

A XX. század két nagy világégése a falu lakóinak életébe is durván beleszólt.

Az 1918-as egyesülést követő román földreform után költözött a faluba Savovici Alexandru „kapitány” került (felesége Récsey Irma), aki felvásárolt a Fodor családtól mintegy 30 hektárnyi területet a keleti faluvégen, s annak közepén kastélyt épített. A terület felvásárlása után kis idő múlva egy részét eladta és egy 8 hektár területet tartott meg magának amin a kastély is áll. A 2000-es évek elején a „kapitány” leszármazottaitól ezt a birtokot végül Foris Zoltán vásárolta meg.

Túl az emberáldozatokon, az 1921-es, majd az 1945-ös földreform során a nagybirtokok egy részét szétosztották a nincsteleneknek vagy a kevés földdel rendelkező földműveseknek, de az ardóiak csak egy részét kapták a kiosztott földeknek. Az első világháború hadszíntereit 31 ardói járta meg, hárman sosem tértek vissza. A második világháború során 67 embert mozgósítottak, akik közül 11-en vesztették életüket. Több mint fele a szovjet fogság éveit is végigkínlódta.

A falu az 1944-es fordulat után végigszenvedte a kommunista diktatúra összes következményeit. Ez bővelkedett megfélemlítésekben, verésekben, börtönbüntetésben, zaklatásokban. A diktatúra bukását 1989. december 22-én este a fiatalok éneke és tánca köszöntötte. A falu legújabbkori történelme bizakodással tölti el a lakosságot. Az ardóiak büszkék elért eredményeikre, lassan jelentkeznek a kibontakozás jelei.

Nevezetességek Református temploma Az ardói egyházra vonatkozó első adatot 1513-ból ismerjük. Az akkor írott közjegyzői oklevélben megemlítik, hogy a templom Mindenszentek oltárának János pap, a Szent Mihály oltárának pedig István pap volt az igazgatója (a jelenlegi templomot említi). Figyelembe véve az egyik oszlopon lévő, kőbe vésett Dragffy-címert, és tudva azt, hogy 1495-ben Jakcsi Ferencz a leleszi konvent előtt Ardót is átadta Drágffy Bertalan erdélyi vajdának, méltán tekinthetjük Drágffy Jánost, Kraszna vármegye főispánját építtetőnek, és 1506-ot a templom építési idejének.

A templom további történetére nézve nem bővelkedünk adatokban. 1726 az első pontosan ismert évszám, amikor már a jelenlegi templomon javítási munkálatok folytak. A feljegyzések szerint ekkor készült a szentélyben a karzat, valamint a férfiak padjai, melyeket az adományok összege szerint foglaltak le a családok. Ez az ülésrend még a mai napig is érvényben van.

Petri Mór idézi azt az 1815-ből való feljegyzést, miszerint az épület állapota 1772 tájára ismét megromlott. Nagy Mihály és Nagy György gondnokok jórészt saját költségükön befedették, falait és mennyezetét is rendbehozatták. Ekkor készült a templom jelenlegi fedélszerkezete. Szakvélemények szerint egyedi Európában. 1928-ban a templom padozása közben a szentélyben kriptákat találtak.

1958-ban a templomhoz egy tornyot építettek, figyelmen kívül hagyva annak műemlék jellegét. A harangok korábban abban a szentély mögött álló fa haranglábban voltak elhelyezve, melynek építési idejét Debreczeni László 1726-ra teszi. Az 1963-as javítás alkalmával a templomot, 1973-ban pedig a haranglábat zsindelyezték újra. 1983-ban általános belső felújításra került sor, amikor nem csupán a padokat cserélték újakra, hanem megnagyobbították a leányok karzatát, valamint az ősi kő-szószék helyett fából készítettek szószéket, a régivel szemközti oldalra. A templombelsőt a 80-as évek divatja szerint gyönyörű lambériával borították, a padlózatot teljesen lebetonozták, a templomteret pedig „velencei”-nek nevezett, csiszolt mozaikburkolattal látták el. Ekkor épült a két portikusz a nyugati, illetve a déli bejárat elé.

1996-ban külső javításra került sor. 2006-ra a teljesen leszigetelt templompadlózat miatt a nedvesség a falakban jelentkezett. A lambériának egy része tönkrement. Ekkor megoldották a padlózat szellőztetését: törni, zúzni, leásni, lambériát bevágni, megfúrni kellett. A templomfalak szellőztetése biztosítva van, a 300 éves ablakokat is restaurálták.

Ugyancsak 2006-ban a templomot tölgyfazsindellyel újrafedték. Emlékművet állítottak a templom kapujához azok számára, akik a két világháborúban életüket vesztették. Kőtárat hoztak létre, ahova régi sírköveket állítottak ki. 2006. szeptember 10-én az 500 éves évforduló alkalmából templomszentelés volt.

A templom egy kisebb magaslaton áll, fenyőfákkal körülvéve, szentélyzáródásához pedig szinte hozzásimul az egykori harangláb faépítménye. A hajóból, a szentélyből és az újabb keletű toronyból álló épület hossztengelye a középkori gyakorlat szerint a kelet–nyugati irányt követi, a nyolcszög három oldalával záródó szentély kelet felé néz. A falakat kívülről kétlépcsős támpillérek erősítik minden oldalról. Kivételt képez a hajó északkeleti sarka, ahol a sarokpillért a torony építésekor elbontották, és egy, az északi hajófalra merőleges, zömökebb támasztékkal helyettesítették.

A torony a szentély északi oldalához épült, ennek helyén eredetileg a sekrestye állt, amelyet bizonyára akkor bontottak el, amikor a falu lakossága református hitre tért. A torony csúcsíves ablakaival próbál meg valamennyire közelíteni a gótikus formákhoz. Mára már ritkaság számba megy, hogy a templom megőrizte XVIII. századi zsindelybontású, magas tartógyámos sátorfedelét.

A templombelső azt is mutatja, hogy az építés idejét a XVI. század elejére kell tennünk, amikor a késő gótikus formák már reneszánsz jegyekkel keverednek. Így azt látjuk, hogy a hajót a szentélytől elválasztó diadalív nem csúcsíves záródású, hanem félköríves.

A hajó északi és déli oldalán karzat fut körbe, mely a padokkal együtt készült 1983-ban. A szentélyzáródásban található a kisebb orgonakarzat. A szószék a diadalív déli szárához simul, ez is a megújított bútorzat része. Az egész templomteret egyszerű deszkamennyezet fedi.

A szamosardói iskola A szamosardói alapoktatás kezdete a XVIII. századra tehető. Az egyházi jegyzőkönyvek tanúsága szerint az oktatás felekezete evangélikus reformata volt, ami a XIX. század idején is fennmaradt. Az iskola az egyház részéről folyamatos támogatást és odafigyelést élvezett egész 1890-ig, ettől kezdve azonban évenként megemlítik a gyenge tanszerellátást és a súlyosbodó anyagi helyzetet.

1852-ből származik az első osztálynévsor, mindössze 14 tanulót számlál. A következő ellenőrző iskolai jegyzőkönyv, amit ismerünk, az 1886/87-es tanévből származik. Ekkor a tankötelesek száma 55.