Az adopcianizmus vagy adopcionizmus a keresztény krisztológia egyik gyűjtőfogalma. Olyan tanításokra utal, amelyek Jézus Krisztus istenfiúságát nem egyszerűen örök, természet szerinti fiúságként, hanem valamilyen isteni kiválasztás, felmagasztalás vagy „fiává fogadás” összefüggésében értelmezik. A kifejezés a latin adoptio („örökbefogadás”, „fiává fogadás”) szóból származik.
A kutatás két fő történeti formáját különbözteti meg. A korai adopcianizmus a 2–4. században a dinamikus monarchianizmus egyik formája volt, és Jézus örök istenségét vagy preegzisztenciáját tagadta vagy gyengítette. A 8. századi spanyol adopcianizmus ettől eltérő jelenség: képviselői, főként Toledói Elipandus és Urgeli Félix, formálisan elfogadták Krisztus örök istenségét és a khalkédóni zsinat kéttermészet-tanát, de azt tanították, hogy Krisztus emberi természete szerint Isten „fogadott Fia”.
A katolikus, ortodox és a történelmi protestáns tanítás az adopcianizmust eretnekségnek tekinti. A klasszikus keresztény hit szerint Krisztus nem később vált Isten Fiává, hanem öröktől fogva az Atya Fia, aki a megtestesülésben valódi emberi természetet vett fel. A nikaiai hitvallás szerint a Fiú „született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű” (, homoousziosz).
A modern kutatás hangsúlyozza, hogy az „adopcianizmus” nem mindig egyetlen, önmagát így nevező mozgalmat jelöl. Sok esetben későbbi történeti és dogmatikai kategória, amellyel különböző korú és eltérő jellegű krisztológiai nézeteket sorolnak egy csoportba. Ezért külön kell választani a korai dinamikus monarchianizmust, a spanyol adopcianizmust és a modern teológiai párhuzamokat.
Elnevezése
Az adopcianizmus szó a latin adoptio kifejezésből ered. A teológiai használatban arra utal, hogy Jézus Krisztus istenfiúságát valamilyen isteni kiválasztás, felmagasztalás vagy „fiává fogadás” összefüggésében értelmezik. A magyar szakirodalomban az adopcianizmus és az adopcionizmus alak egyaránt előfordul.
A fogalmat meg kell különböztetni a keresztény teológiában általánosan elfogadott „istenfiúságra fogadás” tanától, amely a hívők kegyelmi állapotára vonatkozik. Az Újszövetség több helyen beszél arról, hogy a hívők Krisztus által Isten fogadott fiai lesznek. Az adopcianizmus ezzel szemben Krisztus személyére vagy emberségére alkalmazza az örökbefogadás fogalmát olyan módon, amelyet a klasszikus keresztény tanítás elutasít.
Tanításának alapgondolata
Az adopcianista nézetek közös vonása, hogy Jézus istenfiúságát valamilyen történeti, üdvtörténeti vagy emberi természetéhez kapcsolt eseménnyel hozzák kapcsolatba. A korai adopcianizmus szerint Jézus eredetileg ember volt, akit Isten különleges módon kiválasztott, Lelkével betöltött, felmagasztalt vagy fiává fogadott. A 8. századi spanyol adopcianizmus viszont nem tagadta a Logosz örök istenségét, hanem azt állította, hogy Krisztus emberi természete szerint fogadott Fiú.
A korai adopcianista gondolkodásban több lehetséges „adopciós” pillanat szerepelt:
Jézus megkeresztelkedése, amikor a mennyei hang Fiúnak nevezi őt; Jézus színeváltozása; a feltámadás, amelyet egyes szövegek Jézus felmagasztalásaként értelmeznek; a mennybemenetel, mint Jézus mennyei uralmának kezdete.
A klasszikus keresztény tanítás szerint ezek az események nem Jézus istenfiúságának kezdetét jelentik, hanem annak kinyilvánítását. A nikaiai és khalkédóni hit szerint ugyanaz az örök Fiú lett emberré; Jézus nem azért lett Fiú, mert Isten később örökbe fogadta, hanem azért lehet megváltó, mert öröktől fogva az Atya Fia, aki valódi emberi természetet vett fel.
Kapcsolata a monarchianizmussal
A korai adopcianizmust rendszerint a dinamikus monarchianizmus körébe sorolják. A monarchianizmus azokat a korai irányzatokat jelöli, amelyek Isten egységét, „egyeduralmát” akarták megőrizni. A dinamikus monarchianizmus ezt úgy tette, hogy Jézust Isten által felhatalmazott, Lélekkel betöltött emberként értelmezte.
A dinamikus monarchianizmus különbözik a modalista monarchianizmustól. A modalizmus szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek az egyetlen isteni személy különböző megjelenési módjai. A dinamikus monarchianizmus ezzel szemben nem azonosítja Jézust egyszerűen az Atyával, hanem Jézus emberi személyét Isten erejének, Lelkének vagy Logoszának különleges hordozójaként értelmezi.
Bibliai értelmezési kérdések
Az adopcianista értelmezések gyakran olyan bibliai szakaszokra hivatkoztak, amelyek Jézus fiúságát valamilyen eseményhez kapcsolva mutatják be. Ilyen például a keresztelési jelenet: „Te vagy az én szeretett Fiam” (Mk 1,11), illetve a feltámadással kapcsolatba hozott szakasz: „a szentség Lelke szerint a halálból való feltámadás által Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,3–4).
A modern újszövetségi kutatásban vita folyik arról, hogy ezek a szövegek hordoznak-e korai „adopcianista” krisztológiai réteget, vagy inkább Jézus már meglévő istenfiúságának nyilvános kinyilvánítását fejezik ki. Michael F. Bird szerint a Róm 1,3–4 és az Apostolok cselekedeteinek felmagasztalási szövegei nem szükségképpen Jézus istenfiúságának kezdetét jelentik, hanem egy új üdvtörténeti állapotba való belépését: a feltámadott és hatalommal uralkodó Fiú állapotát.
Az evangéliumok keresztségi és feltámadási jeleneteit ezért nem lehet egyszerűen azonosítani a későbbi adopcianista tanokkal. A szövegek értelmezése attól is függ, hogy az adott szerző egész művében hogyan jelenik meg Jézus előléte, isteni küldetése, hatalma és kapcsolata az Atyával.
Korai formái
Zsidókeresztény csoportok és ebioniták
A régebbi egyháztörténeti irodalom gyakran az ebionitákat tekintette az adopcianizmus egyik legkorábbi képviselőinek. Az ebioniták zsidókeresztény csoportok voltak, amelyek ragaszkodtak a mózesi törvényhez, és Jézust emberi Messiásként, Dávid leszármazottjaként értelmezték. Egyes források szerint elutasították a szűzi fogantatást, és Jézus isteni kiválasztását a keresztséghez kötötték.
A modern kutatás óvatosabban fogalmaz. A „zsidókereszténység” és az „ebioniták” nem feltétlenül egységes mozgalmat jelentenek. Nem minden zsidókeresztény csoport képviselt adopcianista krisztológiát, és az ebionitákról szóló beszámolók is többféle hagyományt tükrözhetnek. Michael Bird bírálja azt a régebbi, leegyszerűsítő állítást, hogy az ebioniták egyetlen, egységes, tisztán adopcianista krisztológiájú csoportot alkottak.
Ezért helyesebb úgy fogalmazni, hogy egyes zsidókeresztény csoportoknál és az ebionitákról fennmaradt egyes beszámolókban találhatók adopcianista vagy ahhoz közel álló elemek, de ezek nem azonosíthatók egyetlen, pontosan rekonstruálható rendszerrel.
Hermasz pásztora
A 2. századi Hermasz pásztora című művet gyakran említik az adopcianista jellegű krisztológia egyik lehetséges tanújaként. A mű ötödik példázata olyan képet használ, amelyben a preegzisztens Lélek egy igaz emberben lakozik, és az engedelmes szolgát Isten fiává fogadja.
A szöveg értelmezése vitatott. Egyes kutatók szerint adopcianista jellegű, mert a fiúságot az engedelmességhez és a Lélekben való részesedéshez kapcsolja. Mások szerint inkább bonyolult Lélek-krisztológiai vagy angyali krisztológiai elképzelést tükröz, amelyet nem lehet egyszerűen a későbbi adopcianizmus fogalmával leírni. Bird ezért óvatos a mű egyértelmű adopcianistának minősítésével.
Bizánci Theodotosz és követői
A korai adopcianizmus egyik legfontosabb ismert alakja a bizánci Theodotosz volt, akit a források „bőrműves” vagy „tímár” Theodotoszként említenek. A 2. század végén Rómában tanított. A hagyomány szerint azt állította, hogy Jézus egyszerű emberként született, igaz és bűntelen életet élt, majd a keresztségkor Isten Lelke szállt rá, és ettől kezdve különleges isteni erővel működött.
Theodotoszt a hagyomány szerint I. Viktor pápa közösítette ki kb. 190 körül. Követőit theodotiánusoknak nevezték. A csoporton belül különböző irányok létezhettek: egyesek Jézus istenfiúságát a keresztséghez, mások a feltámadáshoz vagy felmagasztaláshoz kapcsolták.
Bird értelmezése szerint a szoros értelemben vett, egyértelmű korai adopcianizmus talán inkább Theodotosz egyes követőinél, nem pedig magánál Theodotosznál ragadható meg a legbiztosabban. Ez a megközelítés jelzi, hogy a korai források nem mindig teszik lehetővé a későbbi dogmatikai kategóriák egyszerű visszavetítését.
Szamoszatai Pál
Szamoszatai Pál, Antiochia püspöke a 3. század közepén működött. Tanítását általában a dinamikus monarchianizmushoz és az adopcianizmushoz sorolják. Pál szerint a Logosz nem az Atyától különböző örök isteni személy, hanem Isten bölcsessége vagy ereje, amely különleges módon lakozott az ember Jézusban. Jézus erkölcsi tökéletessége és Isten iránti engedelmessége révén egyedülálló módon egyesült Istennel.
Pál krisztológiája nem egyszerűen azt állította, hogy Jézus „csak ember” volt. Inkább sajátos Logosz-lakozás modellről beszélhetünk: Isten ereje és bölcsessége lakott Jézusban, de nem úgy, mint egy örök isteni személy megtestesülése. A 268/269 körüli antiochiai zsinat Pált elítélte és letette püspöki tisztségéből. Ügye később fontos dogmatörténeti hivatkozási pont lett, különösen a homoousziosz kifejezés körüli vitákban.
Az ókori adopcianizmus elítélése
A korai adopcianista és dinamikus monarchianista irányzatokat az egyházi vezetés azért utasította el, mert Krisztus istenségét nem tekintették örök, személyes, az Atyával egylényegű istenségnek. A vita nem pusztán elvont terminológiai kérdés volt: a megváltás értelmezését érintette. A nikaiai ortodoxia szerint az emberiséget nem egy Isten által később felmagasztalt ember váltja meg, hanem maga az örök Fiú, aki valódi emberré lett.
Az Első nikaiai zsinat 325-ben kimondta, hogy a Fiú „az Atyától született, egyszülött, vagyis az Atya lényegéből való, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, egylényegű az Atyával”. Ez a megfogalmazás nemcsak az arianizmus ellen irányult, hanem minden olyan krisztológia ellen is, amely Krisztus istenfiúságát időleges felmagasztalásként vagy erkölcsi kiválóság jutalmaként értelmezte.
A nikaiai zsinat 19. kánonja a pauliánusok, vagyis Szamoszatai Pál követőinek egyházi visszafogadásáról is rendelkezett. Ez arra utal, hogy a 4. század elején még számoltak olyan közösségekkel, amelyek Pál tanításához vagy annak későbbi változataihoz kapcsolódtak.
A spanyol adopcianizmus
Történeti háttere
A 8. századi spanyol adopcianizmus a korai dinamikus monarchianizmustól eltérő jelenség volt. Nem Krisztus örök istenségének egyszerű tagadásából indult ki, hanem abból a kérdésből, hogyan kell Krisztus emberségét és istenségét megkülönböztetni úgy, hogy közben a személy egysége is megmaradjon. A vita az Ibériai-félszigeten és a frank határvidéken bontakozott ki, részben a muszlim uralom alatt élő keresztény közösségek, részben a Karoling Birodalom egyházpolitikai közegében.
A toledói egyház korábbi hagyománya, különösen a 675-ös toledói zsinat, Krisztust természet szerint, nem örökbefogadás szerint Isten Fiának vallotta. Körülbelül egy évszázaddal később Toledói Elipandus olyan megfogalmazást használt, amely megkülönböztette Krisztus természet szerinti istenfiúságát isteni mivoltában és fogadott fiúságát emberségében.
A vita hátterében szerepelt Migetius tanítása is, akit Elipandus ellenfelének tekintett. A róla fennmaradt adatok bizonytalanok, de a források szerint olyan modalista vagy zavaros háromságtani nézeteket képviselt, amelyekre Elipandus saját krisztológiai megfogalmazásával kívánt válaszolni.
Elipandus és Félix tanítása
Toledói Elipandus szerint Krisztus kettős fiúsággal rendelkezik: isteni természete szerint az Atya természet szerinti, örök Fia, emberi természete szerint pedig Isten fogadott Fia. Ezzel nem akarta tagadni a Logosz örök istenségét, hanem Krisztus teljes emberségét és a két természet különbségét próbálta hangsúlyozni.