A Keane egy angol alternative rock, alternative pop együttes. Zenéjükben a zongora és más billentyűs hangszerek dominálnak, akusztikus vagy elektromos szólógitárt ritkábban használnak.
Története 1995-ben alakult. Nemzetközi sikert aratott első, Hopes and Fears című albumukkal 2004-ben. Több díjat is, így a Brit Award-ot és a Best British Album-ot is elnyerték vele 2005-ben. Az Egyesült Királyság album slágerlistáján az első helyen szerepelt. Az egyik legnagyobb példányszámban eladott album az Egyesült Királyságban a mai napig. Második albumuk, az Under The Iron Sea, amelyet 2006-ban adtak ki, az Egyesült Királyság slágerlistáján ugyancsak az első helyre került a kiadás hetében.
Harmadik albumuk, a Perfect Symmetry 2008-ban jelent meg, első helyen szerepelve. Ezután megjelentettek egy EP-t, amely a Night Train nevet kapta. Habár EP-ként szerepel, a terjedelmet tekintve teljes albumnak felel meg. Negyedik LP-jük a Strangeland 2012-ben jött ki, ugyancsak az első helyet kapva az eladási listákon.
Az ötödik stúdióalbum, Cause and Effect, 2019-ben, néhány éves hiátus után jelent meg. A kiadás hetében a második helyen végzett, csak Liam Gallagher (Oasis) Why Me Why Not albuma tudta megelőzni.
Tagjai
Jelenlegi tagok
Tom Chaplin (ének, akusztikus és elektromos gitár), Tim Rice-Oxley (zongora, billentyűsök, basszusgitár, háttérének), Richard Hughes (dob, ütősök és háttérének) és Jesse Quin (basszusgitár, akusztikus és elektromos gitár, háttérének, ütősök, billentyűsök). Története
1995–1999: A kezdetek Tim Rice-Oxley és Tom Chaplin kora gyermekkoruk óta ismerik egymást, gyermekkori barátok. Richard Hughes-zal együtt egy kelet-sussexi kisvárosban, Battle-ban nőttek fel. Mindhárman azonos primary és secondary schoolba jártak.
Az együttes The Lotus Eaters néven 1995-ben alakult meg, az alapító tagok Tim Rice-Oxley, Dominic Scott és Richard Hughes voltak. Mindhárman a Tonbridge School-ba jártak középiskolába. Ekkor még nem saját szerzeményeket, hanem feldolgozásokat játszottak, többek között a U2, az Oasis és a The Beatles híres dalait.
A zenekar megalakulásának idején Richard Hughes és Tim Rice-Oxley a londoni University College of London hallgatója volt. Richard Hughes földrajzot, Tim Rice-Oxley pedig antik görög és latin szakot végzett.
1997-ben Tim Rice-Oxley hallgatótársával, Chris Martin-nal (Coldplay) beszélgetve felmerült, hogy Tim csatlakozhatna a Chris nemrég alakított zenekarába. Tim visszautasította az ajánlatot, mert nem akarta elhagyni a The Lotus Eaters-t.
Ugyancsak 1997-ben Tom Chaplin csatlakozott az együtteshez, mint énekes és gitáros, bár Scott és Hughes az ötlet ellen voltak. Tom Chaplin énekesként Tim Rice-Oxley helyét vette át. Chaplin felvétele változást is hozott a zenekarba: Cherry Keane-re keresztelték át a zenekart, Tom anyjának jó barátja után, akit Chaplin és Tim kiskorukban ismertek meg. Ő biztatta őket gyermekkorukban, hogy kövessék az álmaikat. Később a név Keane-re rövidült – ez a zenekar mostani neve is.
A Keane saját dalaival debütált élőben 1998. július 13-án a Hope & Anchor pubban, amely London Islington városrészében található.
Még ugyanebben az évben Tom az Edinburgh-i Egyetemre ment művészettörténetet tanulni, ám nem fejezte be tanulmányait – ehelyett Londonba költözött, hogy folytassa zenei karrierjét a Keane-nel.
A Hope & Anchor-beli fellépésük után több London-szerte ismert fellépőhelyen mutatkoztak be 1998-99-ben.
1999–2003: Korai kiadások és Scott távozása Az első promóciós célból készített kislemez, a Call Me What You Like 1999-ben készült el, amelyet Zoomorphic néven a Keane saját kiadőjaként adtak ki, 500 példányban. Ennek a kislemeznek a "B" oldalán szereplő Closer Now-t Annie Lennox feldolgozta "Pattern Of My Life" címen. Ez utóbbi Annie Lennox The Annie Lennox Collection albumán jelent meg. Egyéb korai felvételek, amelyek nem adtak ki hivatalosan, az Emily, a More Matey a rajongók között keringenek, és amelyeket meg lehet találni az interneten.
2001 közepén jelent meg második kislemezük 50 példányban, A oldalán a Wolf At The Door-ral, B oldalán az újra felvett Call Me What You Like-kal és egy új dallal, a She Has No Time-mal. Ez utóbbi szerepel a Hopes & Fears LP-n is. Ezek a kislemezek komoly gyűjtői értéket képviselnek, a második legutóbb 600 euró értékben cserélt gazdát a Discogs felületén.
Dominic Scott 2001-ben kilépett a zenekarból, mert úgy érezte, a zenekar útja nem vezet sehová. Hamarosan mesterszakon tanult tovább. A 2013-ban kiadott, The Best of Keane albumon az egyetlen újonnan megjelent dal, a The Russian Farmer's Song készítésében vett részt, amelyen a gitárszólót játszotta.
2001. augusztusa és novembere között, a Keane maradék három tagja, James Sanger producer stúdiójában, annak meghívására, Franciaországban vett fel több dalt, amelyek újra felvéve, később szerepeltek a Hopes & Fears nagylemezen. E felvételek készítése közben, a most már gitáros nélkül játszó együttes ekkor döntötte el, hogy a zongora lesz a fő hangszer, amelyet használnak.
2002 nehéz időszak volt az együttes számára, hatással volt rájuk Dominic távozása, és a zenekar jövőjével kapcsolatos véleménye, azonban az év decemberétől újra élőben koncerteztek. Az egyik ilyen fellépésükre ellátogatott Simon Williams, a Fierce Panda Records független zenekiadó vezetője. Williams, aki korábban a Coldplay-t fedezte fel, felajánlotta az első kereskedelmi forgalomba kerülő kislemez kiadását. Ez utóbbi lett a 2003. május 12-én megjelent Everybody's Changing, amelynek B oldalán a Bedshaped és a The Way You Want It szerepel. Az Everybody's Changing lett az első daluk, amely Steve Lamacq angol könnyűzenei rádióműsor vezető figyelmét is felkeltette, és mint a Hét kislemeze hangzott el annak rádiós műsorában.
Ennek hatására több zenekiadó érdeklődése után 2003 nyarán a Keane szerződést kötött az Island Records-szal. 2003. októberben a Fierce Panda kiadó jelentette meg a kiadónál megjelent utolsó kislemezüket, This Is The Last Time címmel.
2004–2005: Hopes and Fears és áttörés
Első nagylemezük megjelenésével a Keane elismerést kezdett szerezni az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban. 2004 januárjában a BBC Sound of 2004 szavazásán a Keane-t választották a következő évben a legnagyobb eséllyel sikerre számító zenekarnak; emellett ezt az évet közismerten az új brit zene egyik legjobb évének tartják. Egy hónappal később a Keane első kiadványa az Island kiadónál a "Somewhere Only We Know" volt, amely 2004 februárjában a harmadik helyet érte el a brit kislemezlistán. Május 4-én újra kiadták az "Everybody's Changing "-t, új B-oldalas dalokkal és egy új feldolgozással; a dal a negyedik helyet érte el a brit kislemezlistán.
A Keane debütáló albuma, a Hopes and Fears 2004. május 10-én jelent meg az Egyesült Királyságban, egy nappal azelőtt, hogy a zenekar megkezdte első világkörüli turnéját. Az album az Egyesült Királyság albumlistájának élén debütált, és az év második legkelendőbb brit albuma lett. Az Egyesült Királyságban 9-szeres platinalemez minősítést kapott. A Drowned in Sound 10-ből 5 csillagos értékelést adott rá, azzal vádolva a Keane-t, hogy túlzottan utánozza a Coldplayt (különösen a "Your Eyes Open" és az "On a Day Like Today" című dalokat a zenekar A Rush of Blood to the Head című albumán szereplő "Daylight" és "Politik" dalokkal hasonlította össze), az albumot "stílusosan mindenfelé toldottnak", a dalszövegeit pedig "éretlennek" és "kínosnak" nevezte. Ugyanakkor elismerte az album "szép pillanatait", a "Somewhere Only We Know" című vezető kislemezt pedig "lélegzetelállítónak" dicsérte.
Az album világszerte körülbelül 5,5 millió példányban kelt el. Az Egyesült Királyságban 72 hétig a brit albumlista top 75-ös helyén maradt. A megjelenés után a zenekar kiadta az albumról a "Bedshaped", a "This Is the Last Time" (az Island Records gondozásában megjelent verzió) és a "Bend and Break" című kislemezeket 2005. augusztus 16-án, november 22-én és július 25-én. A zenekar két díjat nyert a 2005-ös BRIT Awards-on februárban; a Hopes and Fears című albummal a legjobb brit album díját, valamint a BBC Radio 1 hallgatóinak szavazatai alapján a brit áttörést hozó előadó díját. Három hónappal később Rice-Oxley megkapta az év dalszerzőjének járó Ivor Novello-díjat.
A Make Poverty History tagjaiként a "Somewhere Only We Know" és a "Bedshaped" című dalokat adták elő a Live 8 koncerten, amelyre 2005. július 2-án került sor Londonban. A Keane a War Child patrónusa is, és 2005 szeptemberében felvették Elton John "Goodbye Yellow Brick Road" című dalának feldolgozását a Help: a Day in the Life című jótékonysági albumra. Korábban a zenekar felvett egy feldolgozást a Walker Brothers "The Sun Ain't Gonna Shine Anymore" című dalából. A dalt 7"-es kislemezként is kiadták ajándékba a Keane levelezési listáján lévő tagjainak. Az év során a zenekar kisebb elismerést ért el az Egyesült Államokban kiterjedt turnéinak köszönhetően, amelyek az U2 előzenekaraként adott koncertsorozattal csúcsosodtak ki . A csoportot Grammy-díjra jelölték a legjobb új előadó kategóriában a Sugarlanddel, John Legenddel, Ciarával és a Fall Out Boy-jal együtt.
2006–2007: Under the Iron Sea
2005 áprilisában, a Hopes and Fears turné közepén a zenekar elkezdte felvenni az Under the Iron Sea című albumot Andy Green producerrel, aki a Hopes and Fears albumon is dolgozott velük. A felvételek a Helioscentric Stúdióban zajlottak, ahol a Hopes and Fears albumot is rögzítették. További felvételek a New York-i The Magic Shopban készültek. Az album megjelenését megelőzte az "Atlantic" című, csak letölthető videóklip és az "Is It Any Wonder?" című vezető kislemez megjelenése, amely a harmadik helyet érte el a brit kislemezlistán. A dalt 2007-ben Grammy-díjra jelölték a legjobb popelőadás kategóriában duó vagy együttes vokállal. Az album 2006 júniusában jelent meg világszerte, és megjelenése első két hetében az első helyen állt a brit albumlistán. 2007. május 22-ig több mint 2,2 millió példányban kelt el. Az album harmadik kislemeze a "Crystal Ball" volt, amely 2006. augusztus 21-én jelent meg, és a 20. helyet érte el a brit kislemezlistán. Az album negyedik kislemeze a "Nothing in My Way" volt, amely 2006. október 30-án jelent meg, és különösen sikeres volt a mexikói kereskedelmi rádiókban, 2007. január 13-án a Top 3-ba került, és egy hónapig ott is maradt. A zenekar a "The Night Sky" című kislemezét a War Child jótékonysági szervezet támogatására adta ki.
Az album megjelenése előtt (2006 májusában) Keane elkezdte második világkörüli turnéját. A kiterjedt turné miatt azonban Chaplin 2006. augusztus 22-én bejelentette, hogy alkohol- és drogproblémák miatt klinikára került. Ez kezdetben három koncert lemondásához és a szeptemberi turné elhalasztásához vezetett. A teljes észak-amerikai turnét törölték, hogy lehetővé tegyék a kezelések folytatását. Ennek eredményeként a 2006 októberére és novemberére tervezett közelgő brit és európai turnékat Chaplin kezelése függvényében esetleg elhalasztották. Chaplin ezután október 6-án elhagyta a londoni Priory Klinikát, de továbbra is kezelésben részesült. A turné először érte el dél-amerikai országokat (Argentína, Chile és Brazília), és a zenekar április végén harmadszorra is ellátogatott Mexikóba négy állomással, Mexikóváros belvárosába, valamint először látogattak Monterreybe és Guadalajarába. 2007. július 7-én Keane a Live Earth egyesült királyságbeli állomásán játszott a Wembley Stadionban, a Live 8-hoz hasonló koncertsorozat részeként, amely a globális felmelegedés veszélyére hívta fel a figyelmet. Előadták a "Somewhere Only We Know", az "Is It Any Wonder?" és a "Bedshaped" című számokat. Az Under the Iron Sea turné augusztus 3-án, illetve 4-én a portói (Portugália) és a spanyolországi El Ejidóban megrendezett Natural Music Festivalon zárult.