A Független Horvát Állam vagy Független Horvátország (horvátul Nezavisna Država Hrvatska, NDH) a tengelyhatalmak által megszállt Jugoszláv Királyság területén, német és olasz támogatással létrejött bábállam volt a második világháború ideje alatt.
Az NDH-t a tengelyhatalmak Jugoszlávia megtámadását követően, 1941. április 10-én hozták létre. Az 1941. május 19-ei római egyezménnyel egészen az 1943. szeptember 8-i olasz kapitulációig, az ország technikailag monarchiaként és olasz protektorátusként létezett, ám a királyjelölt Spoleto-Aostai Aimone herceg elutasította a királyi címet. Tulajdonképpen, az országot ténylegesen a fasiszta Usztasa mozgalom és annak vezére, Ante Pavelić irányította, amiért viszonzásul, az állam elsődlegesen német befolyás alatt állt. Fennállásának első két évében 1943-ig, az NDH területe egyaránt Németország és Olaszország közbirtokát, valamint a közvetlenül annektált Közép-Dalmácia – az olasz irredentizmussal összhangban – Olaszország területét képezte. A fasiszta vezér, Benito Mussolini bukásával, 1943-ban az olasz befolyás összeomlott és egyedül a német hatás érvényesült 1945-ig. Az NDH vezetősége faji ellenségként tekintett az országban élő zsidókra, romákra és szerbekre.
Az állam a tengelyhatalmi erők kiűzésével, a háború végén megszűnt.
Földrajz bélyegkép|balra|160px|A Független Horvát Állam domborzati térképe A Független Horvát Állam részét képezte a mai Horvátország, Bosznia-Hercegovina és a mai Szerbia egy része (a Szerémség), de nem tartozott bele több mai horvátországi tengerparti rész. Északnyugatról a Harmadik Birodalom, északkeletről Magyarország, délről az olaszok által megszállt és protektorátusként fenntartott Montenegró, keletről a megmaradt Jugoszlávia és az adriai részeknél pedig Olaszország határolta. A Muraközt és a Baranyai háromszöget Magyarországhoz csatolták: utóbbi jelentős részt magyar, még előbbi döntően horvát lakosú volt. Ennek ellenére a magyar hatóságok nem ismerték el a muraközi horvátokat kisebbségként, sőt mindvégig arra törekedtek, hogy beolvasszák őket, ellehetetlenítve a horvát nyelvű oktatásukat és művelődésüket. Mindezt a horvát bábállam vezetői végig tétlenül nézték.
Története Az usztasák felemelkedésének okai 1915-ben, osztrák-magyar politikai emigránsok egy csoportja, elsősorban horvátok, de köztük szerbek és szlovének is megalakították a Jugoszláv Bizottságot, azzal a céllal, hogy létrejöhessen egy délszláv állam az első világháború után. Felismerték, hogy ilyen úton megakadályozhatják Dalmácia átengedését Olaszországnak a londoni egyezmény (1915) szerint. A Bizottság örököse később a Jugoszláv Nemzeti Tanács lett, amely 1918-ban küldöttséget intézett a szerb uralkodóhoz felkínálva a Szlovén–Horvát–Szerb Állam, Szerbiával való egyesülését. Stjepan Radić, a Horvát Parasztpárt vezetője, a Belgrádba való indulás előtt figyelmeztette a küldöttséget, hogy a Tanácsnak erre a lépésre nincs demokratikus legitimitása, azonban az új államot, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, 1918. december 1-jén mégis kihirdették, ügyet sem vetve a jogi protokollra, akár egy új Pacta Conventa formájában, amely elismerné a horvát állam történelmi létjogosultságát.
A horvátok kezdettől fogva politikailag hátrányos helyzetben voltak a centralizált szerkezetű királyságban, valamint arra úgy tekintettek, hogy az a szerb többségnek kedvez. A politikai helyzet a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban ingerlékeny és erőszakos volt. 1927-ben, a Független Demokrata Párt, amely a horvátországi szerbeket képviselte, hátat fordított Sándor király centralista politikájának. 1928. június 28-án Stjepan Radićra és négy másik horvát képviselőre pisztollyal rálőtt a Szerb Népi Radikális Párt egyik tagja a belgrádi parlamentben. Három képviselő, köztük Radić is belehalt a merényletbe és az ebből következő felháborodás azzal fenyegetett, hogy destabilizálja a királyságot. Az előállt helyzetre válaszul Sándor király 1929 januárjában kihirdette a királyi diktatúrát, mely szerint az összes politikai tevékenység be lett tiltva, az ország pedig át lett nevezve „Jugoszláv Királysággá”.
Sándor király 1929-es proklamációjának, a horvát nacionalisták elnyomásának és üldöztetésének egyik következménye az lett, hogy az akaratlanul is támogatást adott Ante Pavelić horvát szélső-nacionalistáinak a felemelkedésére. Ante Pavelić egy zágrábi képviselő volt a jugoszláv parlamentben, majd be kellett hogy legyen vonva Sándor király 1934-es meggyilkolásába, ezért száműzetésbe vonult Olaszországba, miközben egyre nagyobb támogatást nyert az ő, Horvátország szerb uralom alóli felszabadításáról és egy fajilag "tiszta" Horvátországról szőtt elképzelése. Olaszországi tartózkodása alatt, Pavelić és más horvát emigránsok megalapították az Usztasa mozgalmat.
Az NDH létrehozása 1941 márciusában a jugoszláv király (II. Péter) az erőteljes német nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi szerződéshez, majd ez ellen Belgrádban katonai puccsot hajtottak végre. A puccs után döntött először Németország és Olaszország a katonai megszállásról, Jugoszlávia szétszakításáról és az önálló Horvátország megalakításáról. A Jugoszláv Királyság elleni támadását és a jugoszláv hadsereg gyors vereségét követően, az ország területe a tengely erőinek ellenőrzése alá került. 1941. április 10-én, Slavko Kvaternik az usztasák helyettes vezetője, kihirdette a Független Horvátország (Nezavisna Država Hrvatska) létrejöttét. Pavelić, akit usztasa megnevezésén „Poglavnik”-nak hívtak, visszatért az olaszországi száműzetéséből Zágrábba és április 17-én az NDH teljhatalmú vezetőjévé vált, bár a tengelyhatalmak először Vlatko Mačeknek ajánlottak kormány alakításra lehetőséget, mivel Mačeknak és pártjának, a Horvát Parasztpártnak (horvátul Hrvatska seljačka stranka, HSS) volt a legnagyobb támogatottsága a jugoszláviai horvátok körében. A tervek ellenére, Maček visszautasította az ajánlatot.
bélyegkép|jobbra|191px|Az olasz Aimone herceg, akit az NDH királyaként, II. Tomislavként (1941–1943) ismertek Elfogadva az Olasz Királyság és különösen Benito Mussolini fasiszta rezsimjének igényeit, Pavelić vonakodva fogadta el Aimonét, Aosta 4. hercegét, új királyi nevén II. Tomislavot, mint az NDH új királyát. II. Tomislav soha nem járt az NDH-ban és nem volt befolyással a kormányra, melyet Pavelić vezetett. II. Tomislav egyáltalán nem volt érdekelt abban, hogy király legyen Horvátországban. Hallván, hogy őt nevezték ki Horvátország királyáva, a közeli kollégáinak azt mondta, hogy úgy gondolja, az ő kinevezése unokatestvérének, Viktor Emánuel királynak egyik rossz vicce, de kötelességtudatból elfogadja a koronát. II. Tomislav helyzete hivatott szolgálni az olasz fasiszta rezsim törekvését, hogy az legitimálja az olasz fegyveres erők horvát földön való jelenlétét.
Stratégiai szempontból, az NDH létrehozása egy eszköznek számított Mussolini és Hitler számára, hogy pacifikálják a Balkánt és közben csökkentsék a tengelyhatalmak forrásainak használatát, melyekre egyre sürgősebben volt szükség a Barbarossa hadműveletre. Eközben Mussolini kihasználta, hogy a hosszú viszonylatban támogatást élvező horvát függetlenségi vágyakért cserébe, 1941. május 19-én rákényszerítse Pavelićra egy megállapodás aláírását, mely szerint Közép-Dalmáciát, a Hrvatsko Primorje és Gorski kotar régiók részeit Olaszország veszi át. Ugyanebben megállapodásban, az NDH minimális nagyságúra korlátozza saját, míg az olasz haditengerészet erői kaptak katonai irányítást az egész horvát tengerparton. A megállapodás aláírása előtt, a többi horvát politikus tiltakozott Pavelićnál. Pavelić nyilvánosan megvédte a döntést és megköszönte Németország és Olaszország horvát függetlenség iránti támogatását. Ez az Olaszországnak tett engedmény vette meg az viszály magvát az usztasák "hazai" és az "emigráns" elemei között, ami az NDH egész élettartamán át tartott.
Maček, miután visszautasította az NDH vezetését, felszólított mindenkit, hogy legyen engedelmes és működjön együtt az új kormánnyal. A római katolikus egyház is nyíltan támogatta a kormányt. Maček vallomása szerint, Zágrábban az új államot „lelkesedés hullámával” fogadták olyan emberek kik gyakran „vakon és részegen” látták azt a tényt, hogy a németek „ajándékba csomagolták a megszállásukat, azzal az eufemisztikus névvel, hogy Független Horvát Állam”. Azonban a falvakról Maček azt írja, hogy a parasztság úgy vélte, „a harc az elmúlt 30 évben, hogy uraikká válhassanak saját otthonukban és országukban, hatalmas visszaesést szenvedett el”. (Maček pp. 220–231).
Elégedetlenek lévén Pavelić rendszerével az első hónapok után, 1941 szeptemberében a tengelyhatalmak újból kérték Mačekot a hatalom átvételére, de ő ezt ismét elutasította. Később Mačekot, potenciális riválisként látva, Pavelić letartóztatta és a Jasenovaci koncentrációs táborba börtönözte be. Az usztasáknak eredetileg nem volt akkora hadseregük vagy közigazgatásuk, hogy az az NDH egész területének ellenőrzésére alkalmas legyen. Az Usztasa mozgalomnak kevesebb mint 12 000 tagja volt a háború kezdetekor, míg a usztasák saját becslése szerint a korai fázisban mintegy 40 000 szimpatizánssal számláltak. Az NDH északkeleti felében terült el az úgynevezett „német befolyási övezet”, melyet a német hadsereg (Wehrmacht) tartott de facto ellenőrzés alatt. Az NDH délnyugati fele az olasz hadsereg ellenőrzése alatt állt, egészen a fasiszta Olaszország 1943-as kapitulációjáig, amikor is a NDH megszerezte az irányítást Észak-Dalmácia felett (Split, Šibenik).
A szervezetek viszonyulása A korábban fontos szervezetek, a Horvát Parasztpárt (HSS) és a katolikus egyház viszonylag elidegenedve figyelte a Független Horvát Állam létrehozását és fenntartását. Számos szervezet, amely ellenszegült vagy a veszélyforrást jelenthetett, azt az usztasák végül betiltották. Példának, a Horvát Parasztpártot az usztasák 1941. június 11-én tiltották be, azzal a céllal, hogy kiszorítsák a párt elsődleges képviselőjét és a horvát parasztság vezetőjét, Vlatko Mačekot, akit a Jasenováci koncentrációs táborba börtönöztek be. A katolikus egyház, állami megbízásból eredetileg részt vett a vallási térítésekben, de végül az egyház fő ágazata leállt ezzel, mert egyértelművé vált, hogy a térítgetések pusztán egyfajta büntetésnek számítanak a nemkívánatos populáció számára.
Olasz befolyás Az olasz, fasiszta diktátor, Benito Mussolini és Ante Pavelić már a háború előtt szoros kapcsolatot ápolt. Mussolini és Pavelić is egyaránt megvetették a Jugoszláv Királyságot. Olaszország már az 1915-ös londoni egyezménnyel ígéretet kapott arra, hogy Dalmáciát átveheti majd Ausztria-Magyarországtól az I. világháború végén. Azonban az 1919-es béketárgyalásokon ezt befolyásolta a Woodrow Wilson által meghirdetett Tizennégy pont, az úgynevezett nemzeti önrendelkezés, mely megállapította, hogy a jugoszlávok joggal érdemlik meg a kérdéses területet. Az olasz nacionalisták feldühödtek e döntésre. Egy olasz nacionalista, Gabriele D’Annunzio a horvát város, Fiume (melyet horvátok és olaszok vegyesen laktak) ellen vonult, és kihirdette, hogy az része a Carnarói olasz kormányzóságnak. D’Annunzio Carnaro „Ducejának” kiáltotta ki magát és feketeinges forradalmárjaival átvette az ellenőrzést a város felett. D’Annunzio ismert volt szenvedélyes beszédeiről, melyekkel a horvát nacionalistákat is igyekezett megnyerni, hogy támogassák őt Jugoszlávia ellen. A horvát nacionalisták, mint például Pavelić, nem értett egyet az I. világháború után végbement határváltozásokkal. Később Mussolini D’Annunziótól nem csak az ő szimbolizmusát, hanem a horvát nacionalisták Jugoszlávia felbomlasztására irányuló törekvéseinek támogatását is átveszi, valamint azokat a Jugoszlávia iránti saját külpolitikai megközelítésébe fekteti bele.