A 39. indítóállás, vagy más néven az LC–39 (Launch Complex 39, angolul 39-es indítókomplexum) a Kennedy Űrközpont egyik rakétaindító helye, az első olyan, amely kizárólag a NASA tulajdonában áll és szintén az első olyan, amelyet a civil űrügynökség nem vegyes üzemeltetésben használt az amerikai haderővel. Az indítókomplexum Florida államban, annak atlanti-óceáni partvidékén Titusville és Cocoa város között, a Merritt-szigeten helyezkedik el, a Canaveral-fokon, közvetlenül az USA haderejének Cape Canaveral Air Force Station létesítménye mellett. A terület egy hatalmas kisajátítással, illetve telekfelvásárlással vált az űrkikötő részévé 1962-ben, amely szorosan kötődött az Apollo-program John F. Kennedy elnök általi meghirdetéséhez.
Maga az indítókomplexum két indítóállványból (LC–39A és LC–39B), a rakéták összeszerelésére szolgáló VAB-csarnokból, az azokat összekötő utakból, valamint számos kiegészítő épületből (mint például a Lauch Control Center épülete) áll. Mindezt az infrastruktúrát eredetileg az Apollo-programhoz építették, 1961-1966 között azzal a céllal, hogy innen induljanak az Apollo űrhajók a Hold felé. Az indítási és összeszerelési kapacitást óriási túlbiztosítás jellemezte – elsősorban a szovjetekkel vívott politikai indíttatású verseny okán –, ám talán éppen ezért a felbocsátások nagyobb hibák nélkül zajlottak 1967-1972 között. Innen indult történelmi útjára 1969. július 16-án Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Mike Collins hármasa, hogy elsőként szálljanak le a Holdra, amely feladatot aztán az első két űrhajós sikerrel teljesített. Utolsó alkalommal már nem az Apollo–program, hanem a Skylab-program keretében végezték a Skylab űrállomás és Apollo űrhajók felbocsátását, majd a komplexum az Apollo-korszak lezárását jelentő Szojuz–Apollo-program amerikai űrhajójának startjában volt utoljára használatban-,
Az Apollo repülések végeztével a NASA új űrhajótípus, a többször felhasználható Space Shuttle repültetésébe vágott bele, így az indítóállványokat az új követelményeknek megfelelően átépítették, és azután a Space Shuttle indítását végezték innen. Az űrsiklók 2011-es kényszerű leállításáig összesen 135 repülés startolt Cape Canaveralról. Az első ilyen típusú start, a Columbia űrrepülőgép startja 1981. április 12-én zajlott le, majd később ezek egyike közben szenvedett tragédiát a felbocsátás 74. másodpercében a Challenger űrrepülőgép 1986-ban. Az űrsiklók repüléseinek befejezésével a Constellation program Ares hordozórakétáit tervezték innen indítani, ám a programot később törölték, így az új iniciatíva – a civil űripar intenzív bevonása – mentén alakuló új amerikai űrpolitikának megfelelően a SpaceX magánvállalat vehette hosszútávú használatba az űrkikötő ezen részét.
Története Az indítóállás története összefonódik a NASA azon programjaival, amelyekben nagy teljesítményű rakétákkal juttatott az amerikai űrügynökség nagy terheket a világűrbe. Keletkezése az Apollo-programhoz köthető, majd végigkíséri a Space Shuttle korszakot, illetve a jövőbe mutat a SpaceX új rakétáinak indításával. Tágabb értelemben természetesen a történet részese a teljes amerikai űrtevékenységnek, amelynek súlypontja Florida Cape Canaveral környéki területén zajlott.
A terület Cape Canaveral már az i. e. 2000-5000 évektől lakott terület volt, majd később indiánok népesítették be egészen a XVI. századig, amikor spanyol gyarmatosítók szálltak partra az Atlanti-óceán partvidékén. Ebből a korból származik a terület spanyol eredetű neve is, eredetileg Cabo Cañaveral, amely cukornádültetvényt jelent (a területet ezen a néven már a XVI. századtól jelölik a korabeli térképek. Később a terület angol gyarmattá vált, majd amerikai államként vált függetlenné.
A szorosabban vett terület, a Merritt-sziget története 1890-ben kezdődött, amikor néhány vagyonos üzletember megvásárolt egy 73 km²-es területet és egy háromszintes mahagóni klubházat építettek egy lövészklub céljaira, a későbbi 39A indítóállás közelében. Az 1920-as években Peter E. Studebaker Jr. a híres autómágnás fia egy kis kaszinót hozott létre a helyszínen, a De Soto Beachen.
Az űrverseny korszaka
1948-ban az Egyesült Államok Haditengerészete jelent meg a területen, a korábban létrehozott Banana River Haditengerészeti Repülőbázist terjesztették ki a területre, ahol a légierő a második világháborúban zsákmányolt V–2 rakéták tesztelésébe fogott. Mivel a hely ideális volt lőtér számára, mivel a kísérletek nem zavartak semmilyen lakott területet, hamarjában (1949-től) Összfegyvernemi Nagy Hatótávolságú Tesztlőtérré emelkedett a helyszín és nevet is kapott: Patrick Légierő Bázis. A hadsereg később tovább terjeszkedett és 1951-ben az új területeken létre hozták a Légierő Hordozórakéta Tesztközpontot, a későbbi Cape Canaveral Air Force Station elődjét. Az 1950-es években aztán ezen a helyen folyt az USA legtöbb rakétatesztje.
A NASA 1958-as megalakulásával a korábbi katonai bázis indítóállásain civil felbocsátások is elkezdődtek, így vegyes használatúvá vált a terület a Mercury-program és a Gemini-program és számos más űrszonda és műhold felbocsátásaival. Az újabb nagy változást 1961 és John F. Kennedy elnöknek az Apollo-programot életre hívó bejelentése hozta. A holdprogram olyan eszközök – elsősorban egy óriásrakéta – iránti igényt támasztott, amely a rendelkezésre álló indítóállásokból nem volt üzemeltethető, ezért újabb fejlesztésekre volt szükség. A NASA 1962-ben kezdte kisajátítani a Merritt-szigetnek az addig elfoglalttól északabbra és nyugatabbra fekvő területeit 340 km²-rel növelve a felhasznált területet. Emellett megvásároltak Florida államtól további 230 km²-t is. Ezen a területen megalakult a hadseregtől teljesen független Kilövés Műveleti Központ (Launch Operation Center).
Apollo korszak
A NASA az Apollo-program által vázolt követelmények mentén a Saturn rakétacsalád kifejlesztése mellett döntött, ezen belül is a Holdra szállásokhoz a Saturn V mellett. A rakéta dimenziói (110,5 méter magassága, 2850 tonna tömege) új indítási infrastruktúrát kívánt meg. Emellett a szovjetekkel vívott verseny – a döntés idejében – várható tempója miatt rengeteg párhuzamos kapacitásra támasztott igényt. A Saturn V kiszolgálására alkalmas indítóállás a 39-es számot kapta (a legmagasabb számú Cape Canaveral Air Force Station indítóállás a 37-es számú volt) és nem is egyetlen indítópadot foglalat magában, hanem egy egész indítókomplexumot tervezett ide a NASA, összeszerelő csarnokkal, utakkal, több indítópaddal. A legelső tervek összesen négy indítópadot vizionáltak, mindegyik 2700 méter távolságban egymástól egy esetleges startbaleset esetén bekövetkező robbanás következményeinek elhárítására. Később a négy állás ötre nőtt. Az öt tervezett létesítményből hármat kívántak az első ütemben megépíteni A, B és C jelzéssel, kettőt pedig (a D és E jelt) később építettek volna fel az igények függvényében. Kezdetben a sorszámozás északról kezdődött, ez lett az LC39A, és délen ért véget az LC39C-vel (amely a kivitelezni tervezett egységek közül a legközelebb esett az összeszerelő VAB-csarnokhoz). A kivitelezést ezzel a legközelebb eső létesítménnyel kezdték, majd hozzákezdtek a mellette lévőhöz is, de a harmadik végül különböző megfontolások alapján felesleges lett és soha nem épült meg. Ekkor megcserélték a sorszámozást is és a korábbi C jelű, legdélebbi lett a 39A, a B jelű megmaradt és a már csak terv szinten létező A jelű objektum lett a 39C. A tervek szerint a 39D nem a tengerparton, hanem a szárazföld belseje felé épült volna a 39C-től nyugatra, míg a 39E a 39C és 39D között húzott egyenes középpontjától északra kapott volna helyet, kijelölve egy háromszög csúcsát a három indítóállás között. A három meg nem épült indítóállásra ma egyetlen dolog utal: a két meglévő állás közül a 39B-hez vezető út vonalvezetésében egy törés látható, a törésig vezető ág meghosszabbításában vezetett volna az út tovább a meg nem épült egységekhez, a törés meg lényegében egy leágazás a 39B-hez, amely végül már nem leágazásként funkcionál.
A megépült, majd üzembe helyezett indítóállás(ok)ból végül 17 indítást végeztek az Apollo-érában. Ebből 13 indítás történt a Saturn V óriásrakétával és további 4 a Saturn IB igénybe vételével. Előbbiek az Apollo-program indításai voltak az Apollo–4 tesztrepüléstől egészen az utolsó holdexpedícióig, az Apollo–17-ig, illetve az utolsó a Skylab űrállomás felbocsátása volt, az utóbbiak pedig a program lecsengéseként végzett repülések voltak, így a három embert szállító Skylab repülés, valamint utolsóként az egész korszakot lezáró Apollo-Szojuz amerikai repülése. Az első repülésre 1967. november 9-én, az utolsóra pedig 1975. július 15-én került sor, különösebb esemény nélkül.
Space Shuttle korszak
Az Apollo-program kifutásával a NASA újabb nagy projektje a többször felhasználható űrhajó, a Space Shuttle üzemeltetése lett, amelyhez infrastruktúra tekintetében az űrügynökség maximálisan támaszkodott a holdprogram során létrehozott kapacitásokra, így a két indítóállásra – az LC39A-ra és az LC39B-re – a VAB-csarnokra és az űrszerelvények mozgatására létrehozott hernyótalpas járműre és természetesen az összekötő utakra.
Az új űrjárművek támasztotta új követelmények szerinti átalakítása az LC–39A indítóállással kezdődött az utolsó Saturn V startot, a Skylab űrállomás felbocsátását követően. Az LC39B átalakítása viszont csak jóval később, megvárva a Szojuz-Apollo repülés 1975-ös lezárását és más hátráltató tényezőket, 1977-ben kezdődött el. A 39-es indítóállás újra használatba vétele az átalakítások után az Enterprise űrsikló tesztjeivel kezdődött 1979-ben és az első éles felszállásra, az STS–1-gyel, 1981. április 12-én került sor.
Az átalakítások magát az indítóállás alapjait, az „Árkot” nem érintették, az kompatibilis volt az új hordozóeszközzel, a két szilárd hajtóanyagú oldalsó gyorsítórakétából és az űrsiklóba épített főhajtóművekből és az azt tápláló külső üzemanyagtartályból álló STS rendszerrel. Ehelyett az Apollo–program mobil indítótornyait leváltották és két szerkezettel pótolták. Felépült az FSS, azaz a Fix Kiszolgáló Szerkezet (Fixed Service Structure), illetve az RSS, a Elfordítható Kiszolgáló Struktúra (Rotating Service Structure), amelyek alapjaiban alakították át a két indítóállás látványát. Emellett átalakították az elárasztó rendszert, amely a start pillanatában vízzel árasztotta el az árkot, hogy a rakéta által keltett hanghatás meg ne repessze azt. Beépítettek egy 88 méter magas tornyot, amelyben helyet kapott egy literes víztartály, ez biztosította a kelló mennyiségű vizet a start pillanatában. Megváltoztatták a támkarokat is, amelyek a startfolyamat során a rakéta és az űrhajó ellátását végezték. A legfelső kar, amely a gáznemű oxigén kipárolgását kontrollálta például kapott egy sapkát, amely a külső üzemanyagtartály csúcsára illeszkedett, ezzel gátolva meg, hogy a rendkívül hideg kipárolgás révén jég keletkezzen a rakéta csúcsán, ami aztán lehullva károkat okozhatott volna. A külső tartály feltöltéséért felelős, Hidrogén Szállító Támkar névre hallgató szerkezetet is alapjaiban tervezték át. A tartály feltöltése során robbanásveszélyes gázok keletkeztek, amelyet aztán egy szelepen át távolítottak el és vezettek biztonságos távolságba, hogy aztán ott égessék el. És végül átalakították az drótkötélpályát használó vészhelyzeti mentőrendszert is, amelyen az űrhajósok vész esetén biztonságos távolságba csúszhattak le egy drótkötélpályán, ahol egy M113 páncélozott jármű várta őket.