Kőszeg ostroma a személyesen I. Szulejmán szultán vezette török hadsereg 1532-es hadjáratának hadi eseménye volt a nyár végén. A Vas vármegyei, viszonylag kis vár több mint három hétig ellenállt a török támadásoknak a horvát Jurisics Miklós várkapitány vezetésével. A várat alig félszáz katona védte, mellettük képzetlen városi polgárok és környékbeli parasztok is harcoltak a túlerő ellen. A várvédőket segítette az időjárás is. Jurisics sikerrel ellenállt a szultán seregeinek, jól kihasználva a helyzet adta előnyöket és a változó időjárást. Magyarországon ebben a háborúban kezdték alkalmazni az aknaharcot a várostromoknál. Jurisics érdeme, hogy néhány aknát, aránylag kevéssé képzett védővel meg tudott semmisíteni. Szulejmán eredetileg Bécset akarta elfoglalni, melynek ostromával három évvel korábban már próbálkozott, de kudarcot vallott. Most a birodalmi seregek felkészülten várták az újabb ostromot. A szultán tudta ezt, és nem akart kockázatos ütközetbe bocsátkozni.
I. Szulejmán az ostrom végeztével egy másik útvonalon, Alsó-Ausztriát, Stájerországot (részben a mai Szlovéniát) és Szlavóniát érintve tért vissza a Balkánra. A következő évben békekötésre került sor a Habsburg Ausztria és az Oszmán Birodalom között, de a háború Magyarországon még évekig tartott.
Kőszeg ugyanakkor igazolta a végvárak jelentőségét. Mivel nyílt csatában a török hadsereg ekkor eredményesebben harcolt, mint bármelyik európai, de a várfal mögötti védekezéssel le lehetett lassítani a főerők előrenyomulását, vagy meg lehetett állítani azt. Kőszeg előhírnöke volt a jövendő évtizedek hadakozásainak, ami legjobban az 1543-as, majd 1552-es hadjáratokban tűnt ki.
Előzmények
A vár történetének áttekintése
bélyegkép|balra|265px|A kőszegi vár erősen stilizált rekonstrukciós rajza.
Kőszeg neve a kő, illetve a szeg, szeglet szavak kapcsolódásából keletkezett. Német neve a Güns, a Gyöngyösre utal, ami a Rába bal oldali mellékfolyója. A vend neve Küseg a magyar formát veszi át. Vitatható, mikor is alapították Kőszeget. A 12. században a salzburgi érsek birtoka volt. Ebben az időben előfordul Kensi név, de nem bizonyított, hogy Kőszegre vonatkozik. Oklevelek a települést 1242-ben említik, a tatárjárás után, egy nyolcvanhat évvel későbbi oklevél pedig arról számol be, hogy Kőszeget Kőszegi Henrik bán alapította. Az mindenesetre valószínű, hogy a vár 1242-ig a király kezében volt.
Kőszeg legnagyobb próbatételét ugyan 1532-ben élte át, de más ostromokat is kiállt a korábbi évszázadokban. 1271-ben V. István ostrommal vette be, miután a Héder nembeli Kőszegiek II. Ottokár cseh király mellé álltak. A vár ezután az Osl nemzetség kezébe került (nevüket a sopron vármegyei Osli község őrizte meg). Utóbb a Kőszegiek visszakapták, de a nemzetségükből való Iván 1285-ben megint szembekerült a királyi hatalommal, ezért IV. (Kun) Lászlónak ismét katonai erővel kellett elfoglalni a várost. Mivel Ivánnal kibékültek, a Kőszegiek megtarthatták a települést, de Iván megint háborúságba keveredett, ezúttal I. Albert osztrák főherceggel és német királlyal. Albert tizenötezer katonával vonult Kőszeg ellen és el is foglalta, amit ezután két esztendeig birtokolt. A Kőszegiek ekkor megkérték III. Andrást, hogy szerezze vissza az osztrákoktól. Ebbe a király belement, de az 1291-ben megkötött hainburgi szerződés a Kőszegiek ellen is tartalmazott intézkedéseket, ami miatt a nemzetség Anjou Martell Károly mellé állt (ő volt Károly Róbert apja) és a királyi sereg immár negyedik alkalommal foglalta el Kőszeget. Az Árpád-ház kihalását követő trónharcokban Károly Róbertnek is meg kellett ostromolnia Kőszeget 1316-ban, mert Kőszegi András, a zalai ispán fellázadt ellene. 1319-ben Felsőlendvai Miklós és Köcski Sándor serege foglalta el, utóbbi vezér meg is kapta a várat, amely 1328-ban már ténylegesen a király kezébe került. A Kőszegiek, bár több ízben igyekeztek visszaszerezni, soha többet nem kapták vissza a várat. 1445-ben az osztrákok hosszabb időre elfoglalták a várost, amelyet Mátyás király 1482-ben szerzett vissza, s azt a Habsburgok és a Jagellók között létrejött 1491. évi szerződés is Magyarországnak ítélte.
A török Magyarországon
A mohácsi csata után az 1521 és 1526 között is elég sokat szenvedő Magyarországra nem köszöntött béke, mert II. Lajos király elesett a csatában, vele együtt az ország előkelőinek jelentős része is.
Mivel új királyra volt szükség, ezért Szulejmán kivonulása után előkészületeket tettek az új uralkodó megválasztására, de nem volt egységes az álláspont az új király személyét illetően. Az ország láthatóan már a 15. század végén bekövetkező hanyatlása miatt a köznemesség a Jagellókat tette felelőssé, ezért 1505-ben Rákos mezején kijelentették, hogy többet nem hajlandóak külföldi királyt választani. A legmegfelelőbbnek az ország leghatalmasabb főura, Szapolyai János erdélyi vajda tűnt. Ellenben az 1515-ös szerződés a Habsburgok és a Jagellók közeledését hozta, melynek értelmében I. Ferdinánd király feleségül vette Annát, II. Ulászló fia, Lajos pedig Habsburg Máriának, Ferdinánd húgának kezét kapta.
Noha 1526-ban még az ország jelentős része Szapolyait támogatta, Ferdinánd az osztrák hercegségek, Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia birtokában és V. Károly vezette Spanyolország és a Német-római Birodalom által támogatva fölénybe került, míg Szapolyai rokona, Öreg Zsigmond lengyel király diplomáciai támogatásában bízhatott. Az erőviszonyokat jelezte Ferdinánd 1527 közepén indított, Szapolyai elleni hadjárata. Utóbbi serege a Tiszántúlra, majd Erdélybe vonult vissza. Szapolyai végül Lengyelországba menekült, ahonnét csak 1528 novemberében térhetett haza, innen küldte követét, Laszky Jeromost segélykéréssel Szulejmánhoz. A Szapolyai által választott oszmán orientáció a Magyar Királyság vazallussá süllyedését, akárcsak az Oszmán Birodalomba tagozódását vetette előre, azonban Szulejmán hosszú távú terveivel, szándékaival kapcsolatban ma sincs egyetértés.
A szultán az észak-balkáni oszmán csapatokat és a moldvai vajdát utasította, hogy törjön be Magyarország területére, majd viszonylag későn, 1529. május 10-én indult Habsburg-ellenes hadjáratára. Zimonynál csatlakoztak az anatóliai erők a fősereghez, augusztus 18-án, Mohácsnál pedig fogadta János király hódolatát a szultán. Szeptember 3-án a szultáni fősereg Buda alatt volt és egy rövid összecsapást követően bevette a várost és a várat, amit a helyőrség legyilkolása után átadott János királynak. Szulejmán csak szeptember 27-én ért Bécs alá, melyet spanyol, német, olasz, valamint cseh katonákból álló őrsége védelmezett. A várat védő Niclas zu Salm tehetséges katona volt, s megvédte a császárvárost a török támadásoktól, miközben egy-egy alkalommal kitört a várból. Az esőzés nem hagyott alább, és ez az ostrom munkálataiban akadályozta a törököket. Végül Szulejmán az ostromot feladva elvonult a császárváros alól, és a katonák szabályosan menekültek Budáig, nagy zsákmányt hagyva maguk mögött. Szulejmánnak ez volt az első nagy kudarca Európában. Ez azonban nem szegte kedvét, sőt annál jobban szította benne a vágyat, hogy Bécset meghódítsa. A nagy szulejmáni álom soha nem vált valóra sem a szultán életében, sem pedig a magyarországi török uralom egész ideje alatt. A Bécset érintő sikertelen ostromkísérletek rávilágítottak az Oszmán Birodalom és a hadvezetés belső ellentmondásaira.
A lengyelországi sikertelen tárgyalások után Ferdinánd, von Roggendorffal az élen, sereget küldött Buda ellenAnnyit ugyan még elértek a tárgyalásokon, hogy egyéves fegyverszünet jött létre, de miután ez lejárt, Ferdinánd újra kezdte a háborút. (ezzel egyidőben Esztergomot is ostromolni kezdték az osztrákok). Péter moldvai vajda ekkor nem avatkozhatott bele a küzdelembe, mert a lengyel király országára támadt, aki Jan Tarnowskit küldte ellene és súlyos vereséget mért rá az Obertin melletti csatában. A budai vár falaiban az osztrák ágyúk jócskán kárt tettek, de a vár magyar–török védőserege kitartott. A német folyami erőket megverték és híre jött, hogy oszmán–magyar felmentő sereg érkezik, ezért von Roggendorf feladta az ostromot. Visegrádon három hónapra fegyverszünetet kötöttek a felek 1531. január 21-én, amelyet 1532. május 9-ig folyamatosan meghosszabbítottak. A Ferdinánd által de facto elfoglalt magyar területek határán osztották fel egymás között az országot. Ezek közt volt Esztergom is, ezt a törökök nagy elkeseredéssel fogadták. 1531 januárjától jogilag is két részre vált Magyarország.
Az 1532. évi hadjárat
Mivel az anarchia állandósult az országban, sokan maguk próbáltak megoldást keresni a problémákra: elhárítani a török veszedelmet és az ország egységét visszaállítani. A Dunántúl rendjei részországgyűléseket tartottak, melyek nem hoztak eredményt.
1530. május 17-én I. Ferdinánd Innsbruckból Lamberg Józsefet és Jurisics Miklóst Konstantinápolyba küldte követségbe fegyverszünet és békekötés céljából. Október 17-én érkeztek meg, azonban a szultán elutasító választ adott, letartóztatta kettejüket és december 22-én bocsátották őket szabadon. Bár az oszmánok más esetben is börtönbe vetettek magyar vagy osztrák diplomatákat, Szulejmán hadüzenetnek is beillő válaszát és a követek őrizetbe vételét egyes feltételezések szerint Buda ostroma válthatta ki.1530. október 31-től december 20-ig a Szapolyai ellenőrzése alatt álló Budát Ferdinánd hadvezére, Wilhelm von Roggendorf spanyol és olasz csapatok támogatásával próbálta sikertelenül elfoglalni.
1532 tavaszán a szultán kiadta a mozgósításra való parancsot. Áprilisban összegyűlt a török fősereg és elindult Magyarország felé. Ferdinánd még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy békére bírja a szultánt, s elküldte követeit, akik azonban Nišnél a felvonuló török sereggel találkoztak. Pargali Ibrahim tisztes fogságba vetette a követeket, akiket csak Kőszeg alatt bocsátott el a szultán.
A török főhaderő felvonulása nem hagyományosan a Duna mellett történt. Július 19-én átkeltek Eszéknél a Dráván és rátértek a Stájerországba, Regedére (ma Bad Radkersburg, Ausztria) vezető útra, ahol Zákányig ment. Felmerült ekkor annak a lehetősége, hogy behatolt I. Szulejmán a Tótságba fog betörni, ahol a Murát átlépve Stájerországon keresztül indul Bécs ellen. Zákánynál azonban rátért a Fehérvárra (Székesfehérvár) vezető útra, amelyen egészen Kanizsa elérése után északnyugatnak fordult és Pölöskén és Kapornakon át elérte a Zala folyót. Itt hidat vert le, majd átkelve Hídvégre vonult, ahol a Rábán kelt át. Augusztus 8-a volt már, hogy átkelt a Rába és Pinka közti területre, s Kőszeg alá érkezve elérték a Muraszombat–Körmend–Sopron útvonalat, ahonnét már egyenes út vezetett a Habsburg székvárosba.
Ezek az útvonalak rendszerint másodrangú, közönséges vidéki utak voltak, ami miatt szembetűnő, hogy a nem nemzetközi útvonalakon haladt a szultáni sereg, jóllehet ezek inkább rövidebb utak voltak. Ráadásul a Drávától egészen Kőszegig tartó 300 km-es úton ellenállásba nem ütköztek sehol sem, mégis több, mint három hétig tartott a menetelés. Szűk utakon haladtak, s a folyókon és mocsarakon való átkelés megviselte a katonaságot. A másik ok lehet, hogy a szultán logisztikai megfontolásból döntött így. A Duna melletti területen folyt a legtöbb összecsapás az utóbbi években, így a török hadvezetés tapasztalatból tudta, hogy onnét helyben beszerezhető utánpótlást nem talál. A Nyugat-Dunántúl azonban még elkerülte a fokozott pusztítást és az aratások is tartottak, így a törökök azt remélték, hogy onnét inkább elláthatják magukat. Néhány várat szinte harc nélkül bevettek, élelmiszert rekviráltak, a foglyokat pedig rendszerint megölték, mert csak terhet jelentettek volna a számukra. A szultánt azonban a Rába vidékén éhínség fogadta. A lakosság amennyire lehetett, ellenállt vagy elmenekült és az élelmiszert is elrejtette, emiatt a törököknek alaposan takarékoskodniuk kellett az élelemmel.
Az ostrom
A török sereg