A Cserni Jován-felkelés vagy más néven délvidéki szerb felkelés Cserni Jován vezetésével kirobbantott megmozdulása a délvidéki szerb félkatonai elemeknek, akiket Szapolyai János magyar király telepített le.
Egyes történészek és történelemkönyvek napjainkban is a Cserni Jován vezette megmozdulást parasztfelkelésként ítélik meg, és a Dózsa György vezette magyar parasztháborúhoz hasonlítják. Cserni Jován parasztvezérként való megbélyegzését már a felkelés idején ráragasztották a nemesek. A motivációja ennek a jogtalan megítélésnek, hogy a szerb katonáknak adott privilégiumokat a főnemesség jelentős hányada nem akarta elismerni, mert így a szerb katonák mentesültek volna a földesúri terhek alól, és közvetlenül a királynak tartoztak volna csak engedelmességgel. A 16. század első felében a nagy hatalommal bíró, egyúttal a királlyal is szembehelyezkedő főurak ellenségeikre gyakorta szórtak szitkokat és rágalmakat, így a kiváltságos, kisnemesi ranggal is bíró szerb félkatonai erőketSőt a maguk familiárisait is. parasztoknak nevezték. A török betörések miatt menekülni kényszerült délvidéki nemesség a mohácsi vész után szeretett volna régi birtokaira visszatérni, de a szerbek nem engedték vissza őket, noha erre nem volt joguk, és úgy bántak a részükre kiutalt földekkel, mintha régtől fogva ősi jogon is őket illette volna.A szerbek már az elején úgy éltek a Szerémségben, mintha Szapolyaitól teljesen függetlenek lennének. A felzúdult nemesek látva, hogy ilyen „jöttmentek” bitorolják földjeiket, szintén parasztoknak bélyegezték a szerbeket. Ami még inkább nem teszi ezt az eseményt egyszerű parasztfelkeléssé, az az, hogy a szerbek maguk ellen fordították a délvidéki magyar parasztokat is, akiket szintén menekülésre késztetett a háború. Az ellentétek odáig vezettek, hogy a magyar parasztok közösen harcoltak azokkal az urakkal Cserni Jován ellen, akik annak idején 1514-ben megfosztották őket a szabad költözködési joguktól.
A Délvidék, amely aktívan részt vett Dózsa György felkelésében, a parasztháború leverése utáni sokkot még nem heverte ki. Az 1514 folyamán amúgy is tönkretett régióra 1521-ben a Nándorfehérvárt elfoglaló törökök áradata zúdult, amely még nagyobb pusztítást okozott. Cserni Jován katonái éppolyan agresszivitást tanúsítottak, mind az oszmán hódítók, így eggyel több oka volt a parasztoknak, hogy a szerbek ellen ragadjanak fegyvert.
A magyar urakat nem pusztán feudális jogaik féltése vitte rá a Cserni Jován elleni fellépésre, hanem az idegengyűlölet is, ami a mohácsi katasztrófa után a tetőfokára hágott az országban. A szerb felkelők is előszeretettel rontottak rá a magyar lakosságra, de ugyanakkor más nem szerb nemzetiségűek sem remélhettek tőlük kegyelmet, bár nem Magyarország az egyetlen, ahol mindez így történt a korban. Ezt figyelembe véve a Cserni Jován-felkelés egyben etnikai összecsapás is volt az államalkotó magyarok és a szerb kisebbség között. A szerbekkel lévő maradandó ellentét emiatt és más korábbi összetűzések révén tovább is fennmaradt. Ezt fokozta, hogy a Habsburgok a maguk javára a magyarok ellen akarták felhasználni ezt az ellentétet. 1526-ban I. Ferdinánd sikerrel maga mellé állította Cserni Jovánt Szapolyai ellen, és ettől kezdve a Habsburgok a „szerb kártyát” még jó párszor kijátszották.
Előzmények A magyar–szerb ellentétek gyökerei Magyarországnak már az államalapítás előtt volt számos nemzeti kisebbsége, elsősorban a peremterületeken. Szerb lakosság nyomát ellenben a 12. századig nem lehet felfedezni. Az első szerb szórványok az 1130-as években érkeznek, ugyanis II. Béla királynak a felesége Ilona a szerb fejedelem lánya. Magyarország a Kelet-római Birodalom ellenében támogatta a szerbek függetlenségi törekvéseit. Bár az Árpád-házi uralkodók megpróbálkoztak a szerb állam függőségbe kényszerítésére, önmagában ez komolyabb ellentétet nem eredményezett a két állam között, s a kapcsolatok lényegében véve zavartalanok voltak.
Az Árpádokat követő Anjouk fellépésével változott meg a helyzet, mégpedig jelentősen. Károly Róbertnek – miközben trónja megszilárdításáért is harcolt – nézeteltérése támadt II. István szerb királlyal. István uralkodásának végén 1319-ben háború is volt Szerbia és Magyarország között, de III. (Decsánszki) István már békében élt a magyarokkal. Néhány év múlva viszont újból harcok alakultak ki a két ország között. A szerbek bár néhányszor behódoltak az északi szomszédjuknak, de számos hódoltatási kísérletet vertek vissza sikerrel. Ebben a régióban ugyanis a szerbeknek igen ütőképes lovasságuk volt, amely messze felülmúlta a magyarokét, és a legtöbb magyar haderő, amely Szerbia területére lépett, megsemmisült. Az ellentétek IV. (Dusán) István uralkodásakor éleződnek ki a legjobbnak: ekkor éli fénykorát a szerb állam, s a szembenállás kialakulására éppen ő ad okot. IV. István ugyanis erőszakkal kezdte az ortodox keresztény hitre téríteni a délszláv katolikusokat, emiatt kivívta VI. Ince pápa felháborodását, aki I. Lajos királyhoz fordult. Lajos ezért 1355-ben a tervezett szerbiai hadjáratát szerette volna keresztes-hadjárattá nyilváníttatni.
IV. István halála után állama kétfelé szakadt, és Lajos elismertette hűbéri fennhatóságát Észak-Szerbia vajdájával, Hrebeljanovics Lázárral. A következő majdnem három évtizedben Lajos rendre vezette a „félhitű” ortodox balkáni szlávok (a szerbek mellett a bolgárok ellen is) keresztes hadjáratait. Erőszakos térítései miatt maga ellen fordította a szerbeket, ami rosszul jött, mert egy újabb ellenség bukkant fel Európában – az oszmán-törökök.
bélyegkép|jobbra|Perényi Péter Augustin Hirschvogel rézmetszetén. Perényi volt a legfőbb vezetője a szerbek elleni szervezkedésnek
A törökök, akik az iszlám vallást követték, ennek címén folytatták hadjárataikat a keresztény európai államok ellen, de egyelőre csak Konstantinápolyt, valamint a szerbeket, bolgárokat és albánokat támadták. V. Orbán pápa úgy látta, hogy a keresztes hadjáratokat az ortodoxok ellen egyelőre fel kell függeszteni, s minden erőt a Balkánon a török ellen összpontosítani. Maga Lajos is jónak látta ezt, de mivel első háborúi a törökökkel nem voltak túlzottan intenzívek, ezért nem látott különösebb aggodalomra okot a török terjeszkedés részéről, és folytatta az ortodoxok térítését. Emiatt történt meg, hogy a szerbek és a bolgárok nem a magyar királyokat, hanem fordítva, a törököket támogatták Magyarország ellen. Az oszmán hadsereg később is szívesen alkalmazta a szerb lovasságot, amely gyakran jobbnak bizonyult, mint a török lovashad.
A 15. században új irányvonalat vesz a szerb–magyar ellentét, s ezúttal a két nép sokkal komolyabban fog szembekerülni, amely a jövendő összecsapások forrása lesz. 1389-ben a rigómezei ütközetben a törökök legyőzik a szerbeket és az őket támogató balkáni szövetségeseket, ami meghatározza térség sorsát egészen 1913-ig. A török támadások miatt rengeteg szerb veszi az irányt Magyarországra, és a Délvidéken, elsősorban a mai Vajdaság területén telepednek meg. Bár itt sincs nyugtuk, mert a török támadások a 14. század végétől fokozottan sújtják a déli területeket, de lényegében a szerbek jobban védve voltak, még inkább azok, akik északabbra települtek le.I. Ulászló a Csepel-szigetre telepít le számos szerb családot. A szerbek harcolnak a magyarokkal a törökök ellen, és ők kezdik ellátni a Délvidék védelmét. Persze a törökök oldalán is küzdenek szerbek. Szerbia első ízben hűbérese lesz a török szultánnak, majd mint egyik vilájete. A szerbek közül néhányan áttértek az iszlám hitre, de nem olyan tömegesen, mint a bosnyákok, és sokuk megtartotta nyelvét, de a keresztény szerbek közül is éppúgy szolgálnak a törökök között.
A szerbek részt vettek több nagy csatában (a várnai, rigómezei, nándorfehérvári, kenyérmezei, mohácsi), szolgáltak Hunyadi János és Mátyás király seregeiben.
Szerbek a déli határ védelmében 1458-ban, Mátyás király megkoronázása után a törökök épp felprédálták Szerbia maradványait; ettől kezdve már a hűbéres román Havasalföldön kívül egyetlen déli szomszédja Magyarországnak az Oszmán Birodalom volt. Hunyadi János rigómezei veresége miatt a magyar haderő a határokra szorult vissza, de az erős végvárvonal ekkor még feltartóztatta a török támadásokat. Mátyás úgy látta, hogy további védelemre kell berendezkednie, ezért nem folytatott olyan hadjáratokat, mint Hunyadi János, amelyek a török megtörését akarták elérni egyetlen csapással. Mivel a Délvidék és Horvátország sokat szenvedett a török támadásoktól, ezért szilárdabban kellett kézben tartani ezt a vonalat. 1463-ban Mátyás elfoglalta Jajcát, majd Szilágyi Mihályt bízta meg, hogy szerezze meg Szerbiát, de nem sikerült. A következő években mindkét fél kerülte a nyílt összecsapást, ehelyett egymás területeit pusztították vagy foglalták el. Mivel a déli végvárvonal vidéke sík alföldi területen feküdt, és nem olyan sűrűn álltak egymás mellett az erősségek, a várak között a törökök át tudtak osonni. A támadások során kipusztult a Délvidék, de a betörő portyázó oszmán egységek közül is szinte mind itt lelték a halálukat. Ezen támadások megbosszulásaként vezetett e magyar sereg hadjáratokat Boszniába és Szerbiába, amely úgyszintén az ottani területek elnéptelenedésével járt.
Mátyás király seregében nagyon sok szerb szolgált, elsősorban a könnyűlovasságban. A vezérek, mint Kinizsi Pál vagy Magyar Balázs is szerb származásúak voltak. Mátyásnak a kedvenc vitéze, Jaksith Demeter is szerb volt, aki nemcsak a törökök ellen, hanem Mátyás ausztriai és csehországi hadjárataiban is kitűnt. A szerbek bár meglehetősen agresszív katonák voltak, de elszántan és keményen harcoltak. Érdemeik miatt Mátyás király és más uralkodók is megbíztak bennük és nagyra értékelték őket. Szerbek szolgáltak horvátországi, boszniai, délvidéki és erdélyi várakban, a naszádok legénységét is részben ők tették ki, és jeleskedtek a nyílt mezei harcokban vagy portyázásokkor. Szükség volt a telepítésre az elpusztult területeken, ezért egyre több szerbet telepített le nemcsak Mátyás, hanem Kinizsi is a Délvidéken. Amikor Kinizsi a Balkánra vezetett törökellenes hadjáratot, visszatértekor szerbek ezrei követték, akik aztán földhöz jutottak. Ezek azonban nem kizárólag önkéntes telepesek voltak. Kinizsi sokukat erőszakkal, megfélemlítéssel kényszerítette régi hazájuk elhagyására. Egy-egy magyar hadjárat alkalmával a Szerbiába betörő magyarokhoz rengetegen csatlakoztak, és velük tartottak a visszavonuláskor is.
Habár a mostoha adottságú szerb hegyvidékekből egy termékeny földű, melegebb éghajlatú területre kerültek az erőszakkal áthozott embertömegek, de az ilyen deportáláshoz hasonló telepítések növelték a feszültséget. A szerencsétlen sorsú szerbeknek már a törökök uralma (elsősorban a gyermekadó) is nagy lelki és fizikai megterhelést jelentett. S bár szolgáltak magyar uraikat is új hazájukban, de a két nép közti ellentét megmaradt.
1466-tól állóháborúk alakultak ki a déli végvárak mentén, de Mátyás halála után már egyre kevesebbet vezettek hadjáratokat török területre. Emiatt a határvédelem katonasága egyre jobban csak védekezésre szorítkozott, harci értéke csökkent. A legrosszabb az, hogy II. Ulászló uralkodásával az ország elindult a hanyatlás felé, ezért nem lehetett karbantartani a végvárakat, s az itt szolgáló szerb és magyar katonák kevés zsoldhoz jutottak, elszegényedtek, s a várfalak között, valamint a nyílt mezőn egyre nyomorúságosabb körülmények között kellett tengődniük. A 15. század végétől és a 16. század elejétől, különösen I. Szulejmán trónra kerülésével az Oszmán Birodalom hódítási igényei igencsak megnőttek Európa iránt, így fokozódtak a déli területeket ért támadások, ami ellen az elavulófélben levő végvárak már nem vehették fel a harcot.
bélyegkép|balra|250px|Szapolyai János, aki megbízott a rácokban. Nem rajta múlt, hogy a magyarok ellen fordultak a bácsiak
A szerbek újbóli megszervezése