A legtöbb tulajdonnév köznévből származik, ezért a személyneveknek és helyneveknek volt eredeti jelentése, de ezek a sok évszázados használat során elhomályosultak, így sok közülük többé nem érződik jelentésesnek.
A nevek elterjedésében igen nagy szerepe van a névdivatnak. Miután a gallokat legyőzték a rómaiak, azok hamarosan római neveket vettek fel, majd néhány évszázad múlva germánokat. Magyarországon az eredeti nevek mellett a honfoglaláskor és még utána is egy ideig a török, majd szláv nevek jöttek divatba. A középkori névadásra hatással volt a Trója-regény. A 18. század végén és a 19. század elején pedig népszerű irodalmi művek terjesztettek egy-egy nevet. A reformkor idején váltak népszerűvé a rég elfeledett és felújított nevek (Béla, Zoltán, Ildikó, Enikő). A névdivat legtöbbször felülről lefelé terjedt: a polgárok utánozták az arisztokratákat, a falu a várost.
A magyar személynevek (azaz keresztnevek) nagy része héber, görög vagy latin eredetű, kisebb részük germán, szláv vagy török. Előfordulnak egyes emberek (főleg írók) által kitalált nevek is.
Régi magyar nevek
A régi magyar személynevek, akárcsak más nyelveknél, lehettek egy- vagy kételeműek. A honfoglaló magyarság, hasonlóan a korabeli népekhez, még egyelemű neveket használt. Ezeknek a neveknek egy része eredeti magyar név volt, másik része egyházi (bibliai és mártírológiumi), eredeti vagy becézett alakban, harmadik része pedig ismeretlen eredetű név, melyek rendszerint egy szótagú szavak vagy ezeknek továbbképzései voltak.
A régi névadás szoros kapcsolatban volt a társadalmi-gazdasági helyzettel, így a középkori névadást korszakolni lehet a vándorlás korszakára, a letelepedés korszakára, a hűbériség kialakulására majd megerősödésére.
Az első magyar nevek a 9. századból valók. Ezek között van több, ami valódi személy neve és vannak mondabeli alakok nevei is. Sok személynév maradt fent helynévben. A magyar helynévadásra jellemző volt, hogy a helységet a birtokos nevével jelölte: Egyek, Szend, Szemere, Keve, Vasad, Bátor, Tas, Debrecen, Karcag, Szoboszló, amely településnév-típus a mozgó települések miatt alakult ki. Az első korszakból (9-10. század) csak az előkelők nevei ismertek, és ebben a korban sok volt a török eredetű név: Ajtony (arany), Tas (kő), Tüghütüm ~ Tétény (fejedelem), Tömör (vas), Kartal (sas), Bese (kánya), Torontál (héja), Jutas (ínyenc), Üllő (fejedelem).
A török nevek mellett voltak meghatározatlan származású, köznévi eredetű személynevek, amiket az uralkodó család és előkelők viseltek, mint például Levedi, Liünti. A magyar előkelők nevei szinte kizárólag türk nyelvekből magyarázhatóak. Levedi nevéhez kötik a magyarság honfoglalás előtti állítólagos szálláshelye, Levédia nevét is (a Levédia név egyetlen helyen bukkan fel, Bíborbanszületett Konstantin könyvében, sehol máshol). Ezt a nevet később, a 19. században újították fel Levente alakban. A név - Róna-Tas András szerint – a lesz (lev-) igetőből származik, jelentése levő, élő, vagy lét, élet, ugyanakkor Fehértói Katalin szerint: „Nehezen képzelhető el, hogy magyar vezért "levőke, levőcske" néven illettek, valamint az '-ia' végződés a magyar nyelvben nem használatos helynévképzőként, ezért nem lehet magyar elnevezés.” Több történész szerint (pl. Hölbling Tamás) Levedi sosem volt létező személy, nevét a szlávok által Lebediának nevezett Kijev környéki mezőségről adta neki Konstantin, mert az akkori fejedelem valódi nevét nem ismerte.
Lél (Lehel) vezér neve ugyanakkor minden szakember szerint magyar eredetű, jelentése lélek, lélegzik. Valószínű, hogy a kürtös vezér neve beszélő név, tehát az jelképezi hogy a kürt megfújásához erős tüdő és lélegzet kellett. Árpád és Buzád neve az árpa és búza szavak becéző képzővel ellátott alakjai. Ézelő (íz, ízlel), Falicsi a Jutas értelméhez hasonló magyar tőből képzett nevek, jelentésük ínyenc lehetett. Türk (=ótörök) eredetű méltóságnevek voltak a Gyula, Kende, Horka, Győ (képzővel Gyécsa, Décse, majd a 19. században Géza)
A mondai névanyag hasonló a valódi személyek neveihez: Lél, Bors, Előd (elsőszülött vagy ős), Farkas, Opus (apa+s képző), Balog (balkezes), Szemény (szem+ny képző), Keve (kő+e képző), Érd (ér+d képző), Kisid~Küsid (kis~kicsi+d képző, bár egyes elméletek szerint perzsa eredetű), Botond (bot, "buzogány" +n+d képző), Álmos (megálmodott).
Női név ebből a korból csak kevés maradt fenn. Török eredetű a Karoldu (fekete menyét) és a Saroldu (fehér menyét), vagy az Emese. Az Enéh mondai név azonos az ünő szóval, jelentése szarvastehén. Feltehetőleg ebből alkotta Vörösmarty az Enikő nevet.
A 11. századtól már sok adat van a nemesi, a 12. századtól pedig már a szolganevekre is. Mindkét csoport egy nevet használt, ritkán fordult elő, hogy valaki az eredeti és a keresztségben kapott nevét egyaránt viselte volna. A névadásban nincs lényeges különbség az uralkodó osztály és a szolgák között, úri nevet viselhettek szolgák is. Az egyetlen különbség, hogy kezdetben a nemesség és a papság több keresztény és idegen nevet használt, mint a szolgák. Ez utóbbiak a 11-13. században még főleg pogány kori neveket használtak és csak a 14-15. században szorította ki ezeket a neveket a keresztény név.
A nevek jelentésben különböztek az úri és a szolgai osztályok között. Az urak főleg harccal, méltósággal és tisztséggel összefüggő neveket kaptak, míg a szolgák a földműveléssel, állattenyésztéssel, mesterséggel kapcsolatos neveket. Nagyon sok szolga kapott a mesterségére utaló szimbolikus nevet, valószínűleg már felnőttkorában. Sok név utalt testi tulajdonságra.
Leginkább a szolgáknak volt egytagú, ismeretlen eredetű neve: Dan, Bek, Bed, Bod, Csom, Mok, Pat és ezek továbbképzett alakjai: Bedő, Beke, Boda, Csoma, Moksa, Pata.
A régi magyar személyneveket 19 csoportra lehet bontani, testalkatra, nemre és rokoni viszonyra vonatkozóan, voltak testrésznevek, nevek haj és bőrszín szerint, valamint egyéb testi tulajdonság vagy fogyatkozás is megmutatkozott a névadásban. A név utalhatott az életkorra, jellemre vagy lelki tulajdonságra, női névként bóknevek is használatosak voltak. Használtak állat-, növény és ásványneveket is. Sok név utalt cselekvésre, történésre, voltak méltóságnevek, gúnynevek valamint vallási és babonás nevek is. Utaltak nevek a társadalmi helyzetre és az etnikumra is, és képeztek neveket számokból is.
A leggyakoribb nevek a férfinevek között a Nemhisz, Hazug, Mavagy, a női nevek között pedig a Csala, Sebe, Rózsa, Liliom, Viola, Gyöngy, Nyest, mint úrnőnevek. A szolgálók neve legtöbbször Pénteka, Szombatka, Szeme és származékai, Mag és származékai, Szerető, Drága.
A 15. századra ezeket az eredeti magyar, török és egyéb "pogány" neveket szinte teljesen kiszorították a keresztény nevek.
Héber (zsidó) nevek
A bibliai (elsősorban ószövetségi) nevek közül igen sok bejutott a magyar névrendszerbe, így a ma használatos keresztnevek igen jelentős hányada zsidó eredetű, de ez nem csak Magyarországon van így, mert a legnépszerűbb nevek szerte a világon ebbe a kategóriába tartoznak: János, József, Gábor, Mária, Judit, Eszter. A zsidó nevek azonban nem eredeti alakjukban terjedtek el, hanem a biblia latin fordítása nyomán, így a magyarban is a latinos alakjuk honosodott meg.
Sok név akad a zsidó eredetűek között is, amelyeknek az eredete homályos, vagy más nyelvekből vezethető le a jelentésük, mivel a Biblia sokszor magyarázza a neveket, de néha tévesen. Például az Ádám név eredete is vitatott, talán még a héberben is sumer eredetű (ad-da: apa). A Mózes nevet a Biblia „vízből kihúzott”-nak magyarázza, de ez a jelentés sem az egyiptomi, sem a héber nyelvből nem vezethető le. Valószínűbb, hogy a név egyiptomi, de csak annyit jelent: gyermek (szó szerint: valakinek a szülötte). A fáraók nevében is megtalálható a -moszisz, -mszesz elem (Ramszesz: nap-isten (Ra) gyermeke, Tuthmószisz: Thot gyermeke). A Boldizsár névben egy babilóniai isten (Baál) neve lappang, ugyanez az istennév van meg a pun Hannibál nevekben is. Az Eszter név jelentése csillag, a név maga azonban perzsa eredetű. A perzsa iráni, azaz indoeurópai nyelv, így ez a szó rokon a görög aszter, szintén csillagot jelentő szóval, ami megvan az asztronómia, asztrológia, aszteroida szavakban is. A név még korábbi eredetre, az Astarte, Isthar, Asera neveken ismert, és széles körben tisztelt mezopotámiai termékenységistennő elnevezésére vezethető vissza, melynek eredeti jelentése ismeretlen.
Számos ószövetségi név sem a héberből, sem más nyelvekből nem fejthető meg. Ilyen például az Éva (héber Havva), Ábel (héber Hebel, egyesek szerint mulandó, hiú), Áron (héber Aharon), Gáspár (héber Gathaspa), Ézsau, Mária (héber Mirjam). Más neveknek egyik eleme megfejthető, de a másik nem. Ilyen az Ábrahám, aminek a jelentése a Biblia szerint a sokaság atyja. Az ab valóban atyát jelent, de a név többi része nem fejthető meg. A bar szó arameusul fiút jelent, ez a szó van meg a Barnabás és a Bertalan nevekben.
A zsidó nevek egy része köznév, állatnév, természeti jelenség neve vagy úgynevezett beszélő név. Ilyen például a Jónás (Jónah: galamb), Ráhel (Rachel: birka), Lea (tehén), Hágár (menekült, idegen), Ruth (barátnő) Zsuzsanna (Sosan: liliom; tkp. ókori egyiptomi jövevényszó), Dávid (kedvelt, kedvenc), Jób (Ijób: tűrő, üldözött), Márta (Martha: úrnő, gazdaasszony), Noémi (gyönyörűségem), Gedeon (vágó, harcos), Sámson (Simsón: napocska), Salamon (Selomoh: békés, szelíd), Tamás (arameus Teomo: iker), Izsák (Jichak: ő nevetni fog vagy nevetett), Anna (Hannah: kegyelem), Judit (Jehudit: zsidó nő), Sára (uralkodó, hercegnő), Simon (meghallgattatás), Benjámin (Legkisebb a családban), Abigél (Abigail: apai öröm), Absolom (béke atyja), Saul* (kért), Jakab (Jakov': ő követni fog vagy követett)
A beszélő név azt jelenti, hogy a név egy-egy bibliai történethez kapcsolódnak. Jób neve azért tűrő, mert Jahve mindenféle súlyos csapással sújtotta, hogy a türelmét próbára tegye. Jób azonban türelemmel fogadta a csapásokat, neve ezért Jób, Magda, Magdaléna (Magdalena, magdalai nő = Migdal (tornyosodó).
A legjellemzőbb zsidó nevek azonban olyan összetételek, amelyeknek az egyik tagja az „isten” jelentésű szó. A héberben két ilyen szó is volt, az egyik a köznyelvi éli, a másik a zsidók istene: Jahve vagy Jehova. Mindkét szó lehetett a név első vagy második tagja.Élivel képzett nevek: Illés, Éliás (Élijjahu: Jahve az én Istenem), Lázár (Eleazar: isten a segítőm), Erzsébet (Eliseba), Dániel (Daniél: isteni bíró), Emánuel (Immanuél: isten velünk), Gábor (Gabriél: isteni férfi, isten embere), Mihály (Mikaél: istenhez hasonló, ki olyan, mint az isten) Nátán (Nathanaél: isten adta), Sámuel (Semuél: isten meghallgatott), Rafael (Refaél: isten gyógyít)Jahve névvel képzett nevek: Jozafát (Jahve ítél), János (Johanan: Jahve kegyelmes), Jonatán (Jonathan: Jahve adta), József (Jóséph: Jahve gyarapítson), Józsua, Jézus (Jehosua: Jahve az üdvösség), Jeremiás (Jirmejahu: Jahve fölemel), Máté, Mátyás (Mattitjahu: Jahve ajándéka) Tóbiás (Tóbijah: Jahve jó), Zakariás (Zekarjah: Jahve emlékezik)
A héber eredetű nevek egy része a Biblia révén átkerült a muszlim-arab-török világba is, így az Ábrahám alakja Ibrahim, az Ároné Harun, a Józsefé Juszuf, a Salamoné Szolimán vagy Szulejmán lett.
Görög nevek
Magyarországon a ma is használt görög eredetű nevek több csoportba oszthatóak:
testi vagy szellemi tulajdonság: Ágnes (Hagnész: tiszta), Ágota (Agatha: jó), András (Andreasz: férfias) származás: Borbála (Barbara: barbár, nem görög név), Arisztid (Ariszteidész: nemes származású), Eugén (Eugenész: jó születésű, előkelő) foglalkozás: György (Geórgiosz: földműves)