bélyegkép|240px|jobbra|A fejdíszes hadrosauridák közé tartozó Parasaurolophus A Hadrosauridae család tagjai, melyekre kacsacsőrű dinoszauruszokként vagy hadrosauridákként utalnak, a kréta időszakban élt nagy méretű növényevők egyik csoportja. A hadrosauridák táplálkozása viták tárgyát képezi az őslénykutatók között, különösen azt illetően, hogy ezek az állatok a magasabban levő leveleket és hajtásokat fogyasztották vagy a talajszinten élő növényeket legelték. A megőrződött gyomortartalmak azt jelzik, hogy a magasabb szintekről táplálkoztak, de léteznek olyan, az állcsont mozgásával kapcsolatos tanulmányok, amelyek szerint a talaj közelében legeltek.
Egy hadrosaurida szájában több száz apró, fogkészletekben levő fog sorakozott. Ezek a fogak folyamatosan újakra cserélődtek. A hadrosauridák a csőrükkel aprították fel az ételt, lehántva a leveleket, illetve elvágva a növényeket. Az elképzelés szerint a hadrosauridák pofa segítségével tartották a táplálékot a szájukban.
A tudósok sokáig azt hitték, hogy különös szájszerkezetüknek szerepe lehetett az evolúciós sikerük elérésében. De mivel nem rendelkeztek a mai emlősökre jellemző összetett, rugalmas állkapocsízülettel, a kutatók számára nehéz annak meghatározása, hogyan voltak képesek ezek az állatok letépni és megenni a táplálékukat. Ennek megértése nélkül lehetetlen teljes képet alkotni a késő kréta kor ökoszisztémáiról és arról, hogyan hatott rájuk a 65 millió évvel ezelőtt bekövetkezett kréta–tercier kihalási esemény. Jelenleg még az is tisztázatlan, hogy a hadrosauridák pontosan mit ettek. Nem sikerült döntő módon bizonyítani, azt hogy a mai juhokhoz és szarvasmarhákhoz hasonlóan a talaj közelében legeltek-e, vagy inkább a magasabban levő levelekkel és hajtásokkal táplálkoztak, ahogy a szarvasfélék és a zsiráfok.
A University of Leicester kutatói egy 2008-2009-es vizsgálat során több száz olyan mikroszkopikus karcolást tanulmányoztak, amelyek egy fosszilizálódott Edmontosaurus fogain helyezkedtek el, és megállapították, hogy a hadrosauridák a ma élő állatoktól eltérő, egyedi módon táplálkoztak. A modern emlősöknél elterjedt rugalmas állkapocsízülettel szemben a hadrosauridák alsó és felső állcsontja egyedi módon kapcsolódott egymáshoz. A tudóscsoport úgy találta, hogy a dinoszaurusz felső állcsontja kifelé és oldalra nyomódott rágás közben, az alsó pedig elcsúszott a felül levő fogakon.
A késő kréta korban élt hadrosauridák ürülékfosszíliái (koprolitjai) arra utalnak, hogy az állatok néha szándékosan rothadó fát fogyasztottak. A fa önmagában nem tápláló, de rothadó állapotban gombákat, lebomlott faanyagot és bomlástermékkel táplálkozó gerincteleneket tartalmazhat, melyek egyaránt táplálóak.
A kutatások korai története Az elsőként előkerült hadrosaurida fosszíliák kevés koponyamaradványt tartalmaztak. A hadrosauridák fogai az 1850-es évek felfedezései (Joseph Leidy Trachodonja) révén váltak ismertté, és a Joseph Leidy által 1858-ban talált Hadrosaurus csontjai mellett is voltak fog és állcsont darabok. (A Benjamin Waterhouse Hawkins által készített felállított Hadrosaurus csontvázhoz egy elképzelésen alapuló iguanaszerű koponya tartozott.) Azonban Leidy elég csontvázelemmel rendelkezett ahhoz, hogy következtetéseket vonhasson le a hadrosauridák ősbiológiájával kapcsolatban. A mellső és hátsó lábak hosszbeli különbsége nagy jelentőséggel bírt. Értelmezése szerint az újonnan felfedezett lény egy kenguruszerű, a folyók mentén táplálkozó állat volt, amely a mellső lábait használta az ágak megragadására. A kétéltű életmódra vonatkozó bizonytalan megállapítását később Edward Drinker Cope egészítette ki, aki szintén téves következtetést vont le, mivel úgy vélte, hogy a hadrosauridák gyenge fogai és állcsontjai csak lágy vízinövények fogyasztására voltak alkalmasak.
bélyegkép|balra|Charles R. Knight korai hadrosaurida rekonstrukciója azt a mára idejétmúlt elképzelést tükrözi, ami szerint ezek az állatok félig vízi életmódot folytattak 1874-ben Cope leírást készített a kirakós következő darabjáról, egy teljesebb, Cionodon arctatusnak elnevezett állcsont töredékről, ami első alkalommal mutatta meg a hadrosauridák összetett fogkészletét. Azonban az első, alapvetően teljes hadrosaurida koponya leírására csak 1883-ban került sor. Ez a leletet (ami egyúttal az első teljes hadrosaurida csontváz is volt) Dr. J. L. Wortman és R. S. Hill gyűjtötte be 1882-ben, Cope számára. A Diclonius mirabilis néven leírt példány ma az Anatotitan holotípusaként ismert. Cope rögtön felfigyelt a koponya hosszú és széles elülső részére. Úgy ítélte meg, hogy oldalnézetből egy libáéra, felülnézetből pedig egy rövidcsőrű kanalasgémére hasonlít. Emellett említést tett egy csőrt körülvevő szerkezetről, amit bőrmaradványnak vélt. Fontos, hogy Cope a Dicloniust kétéltű, lágy vízinövényeken élő állatnak tartotta. Ezt azzal magyarázta, hogy az állkapocs fogai gyengén kapcsolódtak a csonthoz, így hajlamosak voltak a kitörésre, és hogy a csőr is gyenge volt, ezért az állat nem fogyaszthatott szárazföldi növényeket. Cope, balszerencséjére néhány koponyacsontot is tévesen azonosított, ezért az általa tanulmányozott állkapocs elvesztette azokat a falakat, amik belülről jól megtámasztották a fogakat. Bár Cope igyekezett mielőbb megjelentetni egy teljes, illusztrált beszámolót, nem járt sikerrel, nagy riválisa Othniel Charles Marsh lett az első, aki pontosan illusztrált leírást készített egy hadrosaurida koponyájáról és csontvázáról. Noha Marsh több anatómiai hibát is kijavított, megtartotta Cope lágy növényi étrenddel kapcsolatos kijelentését. A hadrosauridák kétéltűként, vízinövényekkel való táplálkozásáról szóló elmélet annyira megszilárdult, hogy a szerző, aki 1922-ben leírást készített egy feltételezett fosszilizálódott hadrosaurida gyomortartalomról, megjegyezte, hogy a lelet csak azt bizonyítja, hogy a hadrosauridák ugyanúgy fogyasztottak szárazföldi növényeket is, ahogy vízinövényeket.
Lull és Wright (1942) 1942-ben Richard Swann Lull és Nelda Wright összefoglalták a hadrosauridák táplálkozási adaptációival és szokásaival kapcsolatos korai vizsgálatok eredményét. A korábbi szerzőktől eltérően eltávolodtak a vízinövényeket fő élelemforrásnak tekintő elmélettől, de továbbra is a kétéltű életmódot tartották valószínűnek. Felkeltette érdeklődésüket a hadrosauridák fogkészleteinek nagymértékű fejlődése, és a fogazatukat összevetették a lovakéval, megjegyezve a fogak folyamatos cseréjének előnyét a dinoszauruszok esetében. A fogkészletek célját illetően azonban bizonytalanok voltak, ugyanis a hadrosauridák állcsontjai nem hasonlítottak egyetlen modern hüllőére sem, és nem tűnt úgy, mintha a hadrosauridák evolúciós nyomás alatt álltak volna, ahogyan az a lovak és a fű esetében történt. Lull és Wright fő táplálékforrásként elvetették a puha növényeket és a füvet is, arra hivatkozva, hogy a csőr eltér a libához hasonló legelő madarakétól, illetve, hogy az elérhető fű mennyisége kevés lett volna a hadrosauridák ellátásához. Ehelyett a zsurlókat tekintették fő élelemforrásnak, mivel ezek a növények már léteztek az adott időben és helyen, emellett pedig bőven tartalmaznak keményítőt és a fogakat koptató homokot, ami szükségessé teszi azok állandó cseréjét. A puha földet és a vízinövényeket másodlagos táplálékforrásnak tartották. Lull és Wright úgy találták, hogy a hadrosauridák táplálkozási ökológiája összehasonlítható a fáról legelő és a mocsaras területeken vízinövényeket fogyasztó modern jávorszarvaséval. A hadrosauridák pofájának és orrjáratainak összetett anatómiáját a jávorszarvaséhoz hasonló, víz alól történő táplálkozáshoz való alkalmazkodásként értelmezték.
A hadrosauridák táplálkozásának új elemeként Lull és Wright felvetették, hogy az étel rágás közben való megtartását az emlősökéhez hasonló pofaizmok segítették. Ezek az izmok a felső és az alsó állcsonton levő csonttarajokhoz kapcsolódhattak volna. A szerzők az állkapocs működését egyszerű le-fel mozgásként értelmezték, az előre-hátra való mozgást ugyanis a koponyaízület alapján valószínűtlennek találták. A függőleges mozgás alkalmas volt arra, hogy a növényi anyagokat olyan rövid darabokká aprítsa, amelyeket a pofa megtarthatott. A szerzők szerint a táplálék szájban való mozgatását egy jól fejlett nyelv végezte.
Ostrom (1964-es) elmélete és a fogadtatás 1964-ben John Ostrom, aki a vízinövényekkel való táplálkozásra és a vízi életmódra vonatkozóan egyaránt kevés bizonyítékot talált, megkérdőjelezte a hadrosauridák táplálkozásával kapcsolatban korábban kialakított nézetet. A korábbi ábrázolásokkal ellentétben a hadrosauridákat szárazföldön élő és az ottani növényeket fogyasztó állatokként értelmezte. Lullhoz és Wrighthoz hasonlóan felkeltették a figyelmét az erős fogkészletek, és úgy találta, hogy az étrend nagy részét az ellenálló, kemény (például fás, szilíciumban vagy rostos anyagokban gazdag) növények tehették ki. Lulltól és Wrighttól eltérően úgy vélte, hogy a hadrosauridák állkapcsa a hörcsögökéhez hasonló előre-hátra mozgást végzett, a pofaszerű részek lehetőségével kapcsolatban viszont nem tett megjegyzést. Egy korábban megvizsgált, csőrrel együtt megőrződött hadrosaurida példányt illetően felvetette annak lehetőségét, hogy az állat a csőrével megragadva az ágakat, a fejét hátrahúzva leveleket és gallyakat téphetett le. Egy gyomortartalmat megőrző fosszíliáról 1922-ben készült tanulmány szintén a szárazföldi táplálkozás elméletét támogatta, ugyanis a vizsgálat során tűlevelű növények levelei és hajtásai, valamint magok és gyümölcsök maradványai kerültek elő. Több járulékos bizonyíték is a szárazföldi táplálkozás mellett szólt. Ostrom úgy találta, hogy a hadrosauridák csontváz anatómiája olyan állatokra utal, amelyek jól alkalmazkodtak a talajon való mozgáshoz, a csigolyatüskéik mentén levő elcsontosodott inak pedig gátolták volna az úszást. Emellett arról számolt be, hogy a vízinövényekhez tartozó pollen ritka azokban a kőzetekben, amelyekből a hadrosauridák ismertté váltak, ami azt jelzi, hogy ezek a növények nem voltak gyakoriak.
Az 1984-es elmélet a hadrosauridák rágásáról 1984-ben David B. Weishampel új elmélettel állt elő a hadrosauridák táplálkozásával kapcsolatban. A fosszilis koponyacsontok közötti varratokról szóló tanulmányát azzal összegezte, hogy az ornithopodák a madármedencéjűek olyan csoportja volt, amelynek tagjai rugalmas felső állcsonttal rendelkeztek, ami kifelé vezette el a feszültséget akkor, amikor az állkapocs bezárult. A felső fogsor egy reszelőhöz hasonlóan az alsóval szemben őrölt, megragadva és felaprítva a növényeket. Az elmélet egészen addig bizonyíték nélkül maradt, míg meg nem jelent Purnell, Williams és Barrett tanulmánya, amit a Science című folyóirat úgy jellemzett, hogy „A legszilárdabbb független bizonyíték ezen egyedi állcsont mozgására vonatkozóan”. Azonban 2008-ban a gerinces paleobiológus, Natalia Rybczynski vezetésével egy amerikai és kanadai tudósokból álló csoport egy háromdimenziós, mozgó számítógépes modell segítségével megvizsgálta a Weishampel-féle rágó mozgást. Rybczynski és kollégái úgy vélték, hogy Weishampel modellje nem lehet életképes, és azt tervezték, hogy más elméleteket is megvizsgálnak.
A 2008-ban felfedezett megkövült gyomortartalom 2008-ban, a boulderi University of Colorado csapatát vezető végzős diák, Justin S. Tweet milliméteres levéltöredékeket talált egy jó állapotban megőrződött növendék Brachylophosaurus gyomorrészén. A felfedezés eredményeként Tweet 2008 szeptemberében kijelentette, hogy az állat inkább magasabb területekről legelt, mint a talajról.
Williams és mások 2008–2009-es tanulmánya a hadrosauridák rágásáról bélyegkép|225px|jobbra|A kutatók az Edmontosaurus állkapcsán levő mikroszkopikus karcolásokat tanulmányozva kijelentették, hogy a kacsacsőrű dinoszauruszok valószínűleg a talaj közelében legelték a növényzetet és a modern állatoktól eltérően rágtak