A neológia (vagy neológ irányzat, régebbi, ma már kevéssé használatos nevén: kongresszusi irányzat) a zsidó újító mozgalmaknak speciálisan magyar ága. Történelmi kialakulása az Osztrák–Magyar Monarchiában születő reformista irányzathoz kötődik, később azonban visszakanyarodott a zsidóság hagyományőrzőbb, konzervatívabb formáihoz. Ez a mai nemzetközi vallásgyakorlat tekintetében – néhány zsinagógától eltekintve – gyakorlatilag megegyezik a modern ortodox vallásgyakorlattal. A magyarországi neológiát – azaz a zsidó vallás megújult formáját – a teljes körű emancipáció vágya keltette életre.
Története A neológia létrejöttének hosszú előtörténete van, amelyben mind a belső (magyarországi), mind a külső (főleg a német nyelvterületen jelentkező) hatásoknak nagy szerepük volt. Az irányzat egyik előfutára (és első főrabbija) Lőw Lipót volt, aki elsőként kezdett rendszeresen magyar nyelven prédikálni, támogatta a zsidók részvételét az 1848–49-es forradalomban, és bevezette a királyért és a hazáért mondott imák hagyományát. Noha a szakadást, és az ahhoz vezető kongresszus megszervezését is nyíltan ellenezte, ő lett az irányzat első főrabbija, és emblematikus vezéralakja. Fia, Lőw Immánuel szintén legendás neológ rabbi volt. bélyegkép|240px|Lőw Lipót, a „legtudósabb rabbi”
A 19. századtól kezdődően szinte egyszerre lép fel az a három társadalmi és vallási tényező, amely a neológ (más néven kongresszusi) irányzat létrejöttéhez vezetett. Az irányzat-szakadás fő oka az életmódbeli különbözőségből fakadt: nagy különbségek jelentkeztek a nagyvárosi és vidéki zsidóság, illetve akár egy településen belül is a módosabb, polgári életet élő, nyitottabb rétegek és a sokszor mélyszegénységben élő, a többségi társadalomtól elzárkózó, mélyen hagyományőrző rétegek között. A polgárosodás egyszerre szült egy külső és egy belső kényszert (nyomást) a hagyományoktól, főként pedig a külsőségekben megnyilvánuló hagyományoktól való részleges eltávolodásra. Részint a többségi társadalom nyomása (a magyarországi zsidóktól, ahhoz, hogy a 19. század második felében országukban egyenrangú polgárokká válhassanak, elvárták, hogy vallási szokásaikon enyhítsenek és közeledjenek a befogadó nép alapvetően keresztény kultúrájához), részint a polgári életmódból (afféle önkéntes, belső nyomásként) fakadó természetes különbségek vezettek a neológ mozgalom és irányzat létrejöttéhez. Ezeket a jelenségeket csak tovább erősítette az a – részben külső – tényező, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nyugatibb területein (sőt, Németországban is) épp ez idő tájt vette kezdetét számos olyan zsidó reformmozgalom, amely szintén felekezeti szakadást eredményezett. Ezek a külföldi mozgalmak a kezdeti időkben sokat hatottak a neológia megalapozóira – megjegyzendő ugyanakkor, hogy a neológ irányzat, számos nyugati reformirányzattól eltérően, nem változtatott a leglényegesebb vallási alapvetések egyikén sem, története során pedig többször határozottan konzervatív fordulatot vett.
A neológia újításai alapvetően az emancipáció és asszimiláció folyamataihoz kötődtek, és nem érintették a liturgikus rend alapjait. Változásokat hoztak azonban a prédikációban (a kötelezően héber és arámi liturgiát nem jiddis, hanem magyar prédikációkkal és magyarázatokkal kísérték), az öltözködési, viselkedési szokásokban és a zsinagógaépítészetben is (a zsinagógáknak például lehettek kisebb tornyaik, orgonájuk, keresztény típusú szószékeket emeltek az ortodox típusú bimák helyett, vagy inkább mellett a rabbik a katolikus papok reverendájára emlékeztető öltözetet kezdtek viselni, borotválkoztak és nem növesztettek pájeszt, stb.)
Mindezek a változások természetesen a szakadás intézményesedése előtt is fennálltak, és nem következményei, hanem inkább okai voltak a felekezeti szakadásnak. Az irányzat tulajdonképpeni létrejöttét az 1868-as zsidó hitfelekezeti kongresszustól számítjuk, noha a reformistentiszteletek (pl. az orgonahasználat) már korábban is lelkes támogatókra talált a magyar zsidóságon belül (egyik legelszántabb szorgalmazója Chorin Áron volt, aki már 1818-tól kezdődően állást foglalt a reformistentiszteletek bevezetése mellett).
Az 1868-as kongresszus célja éppen az lett volna, hogy kijelölje azt az egységes álláspontot, amit a magyarországi zsidóság képviselhet. Előre látható volt ugyanakkor, hogy erre az egységre már aligha van remény, az egymástól egyre inkább eltávolodó hitközségek képviselői között. A kongresszust 1868 december 10-re hívták össze a pesti megyeházára, Izraelita Egyetemes Gyűlés néven, és 1869 február 23-ig tartottak a tárgyalások. A viszonylag hosszú kongresszusnak azonban már az első napjaiban eldőlt, hogy a hitfelekezeti szakadás elkerülhetetlen: az ultra-ortodox meghívottak már a kongresszus első napján elhagyták a tárgyalótermet, példájukat pedig hamarosan követték az ortodox szemléletű hitközségek képviselői, de azok is, akik a két szemléletmód közötti álláspontot képviselték. bélyegkép|balra|250px|Az 1869. július 22-én Lőw Lipót által felavatott pécsi zsinagóga A magyarországi zsidóság a kongresszus következtében három részre szakadt: ortodoxra, neológra és egy középen álló status quo ante (jelentése: legyen, amint eddig volt) irányzatra. Utóbbi irányzat már létrejöttének pillanatától kezdődően rendkívül sokszínű középutat képviselt, és megtalálhatók voltak benne az egészen ortodox jellegű közösségek ugyanúgy, mint a már-már neológba hajló, liberálisabb hitközségek.
A második fontos lépés a neológ irányzat megerősödésében az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem 1877. október 6-i megnyitása (akkor még Rabbiszeminárium néven). Az egyetlen felsőoktatási intézményben összpontosított rabbi-, kántor- és sakterképzés biztosította az irányzat megerősödését, egységét és stabilitását, ugyanakkor híven tükrözte annak emancipációs törekvéseit: más történelmi egyházakhoz hasonlóan egyetlen nagy intézményben folyt az oktatás, eltérően a másik két zsidó irányzat gyakorlatától. Nem mellékes az a körülmény sem, hogy az új intézményt nem jesivának, hanem – a keresztény terminológiából kölcsönzött kifejezéssel – szemináriumnak nevezték. Ez az intézmény biztosította az irányzat számára, hogy a legegységesebb magyarországi zsidó felekezetté tudjon szerveződni (az itt végzett rabbik ugyanis ugyanazzal az egységesített tudásháttérrel rendelkeztek, az ország bármely pontjára kerültek is utóbb). Ez jelentős különbséget jelentett az ortodox jesivák oktatásmódjához képest, amelyekben mindig meghatározó szava volt egy-egy rebbének, akinek a szemlélete részleges eltéréseket mutathatott más rebbékétől, vagy akár saját utódaitól (ennek következtében az ultraortodoxia, főleg a haszidizmus mindig sokszínűbb és rétegzettebb volt a többi zsidó irányzatnál). bélyegkép|190px|Chorin Áron, aradi főrabbi
A holokauszt a neológ irányzat követői számára is tragikus következményekkel járt. Mégis ennek az irányzatnak a követői élték túl a legnagyobb számban a népirtás borzalmait (főként a főváros dominánsan neológ zsidósága), aminek következtében a világháború után a neológia vált a legnagyobb, a megmaradt magyarországi zsidóság döntő többségét tömörítő irányzattá. Az említett nagy fokú szervezettsége, stabil intézményrendszere és központosított rabbiképzése folytán a tragédia utáni újjászerveződés területén is hatékonyabb volt a másik két felekezetnél – ami végül is évtizedekre monopol helyzetbe hozta. Ezt a helyzetet erősítette, hogy a kommunista hatalom a MAZSIHISZ keretei közé kényszerített minden magyarországi hitközséget, illetve hogy a pesti rabbiszemináriumot ismerte el a rabbiképzés egyetlen törvényes intézményeként. A látszólagos előnyök ellenére azonban ez a korszak rengette meg a legerőteljesebben a neológ közösséget is. Az egyházellenes állami törekvések és az erősödő ateizmus sokakat fordított el az egyháztól, és noha országosan a százezret is meghaladó számúra becsülték a zsidó lakosságot, ennek csak egy töredéke maradt alkalmi templombajáró (a hagyományokat maradéktalanul még ennél is jóval kevesebben követték).
Sokakban elhalványult a zsidó identitástudat, és – a pártállami nyomás mellett – az egyre több vegyesházasság is gyengítette az irányzatot. Hatalmas nyomást jelentett az az identitásprobléma is, amit a holokauszt okozott az emancipált zsidóság körében – ez sokakban az asszimiláció útjának kudarcát jelentette. Az erősödő cionizmus és a (részben kénytelen) öntudatra ébredés sokak számára hozta el a döntést, hogy Izraelt tekintse hazájának, és elhagyja az országot. Mindezen körülmények ellenére a neológ zsidók többsége ma is elsődlegesen a magyarsághoz tartozónak tekinti magát, ugyanakkor büszke vallására, hagyományaira.
Az alijázás (Izraelbe való kivándorlás) tovább apasztotta a hívők számát, amivel párhuzamosan a rabbiutánpótlás is veszélybe került (számos rabbi és rabbinövendék vándorolt ki Izraelbe és Amerikába a kommunizmus nyomása elől). Hogy mégis megmaradhatott az intézményes rabbiképzés és a vallási oktatás (az Anna Frank Gimnáziumban), abban elsősorban Scheiber Sándor főrabbinak voltak múlhatatlan érdemei.
A rendszerváltozás után az irányzat újra fejlődésnek indult, új épületekkel és intézményekkel gyarapodott (és elvesztett tulajdonainak egy részét is visszaszerezte). Megerősítette oktatási rendszerét, gimnáziumának, mely Scheiber főrabbi nevét vette fel (Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskola) új, korszerű épületet építtetett. Az iskola (és óvodái) révén a felekezet biztosítani tudja tagjainak vallásos nevelését az óvodától akár az egyetemig is. Céljuk olyan fiatalok nevelése, akik önálló gondolkodásra képesek, műveltek, az elméleti felkészültség mellett a gyakorlati életben is képesek eligazodni, a magyarsághoz tartozónak vallják magukat, vállalják zsidóságukat, ápolni kívánják a zsidó hagyományokat.
Az irányzat ma is a legnagyobb zsidó felekezetnek számít az országban – igaz, monopolhelyzete a rendszerváltozással megszűnt. Ma már újra jelen vannak a MAZSIHISZ-től függetlenül szerveződő ortodox (modern ortodox), ultraortodox (különböző haszid és háredi), szefárd és Status quo ante közösségek is (igaz, utóbbiak ma egy ortodoxabb szellemiséget képviselnek történelmi elődeiknél). Ugyanakkor olyan zsidó irányzatok is meghonosodtak, amelyeknek alig vannak történelmi előzményeik az országban. Több reform (más néven progresszív) zsidó közösség is létezik Magyarországon (Szim Salom, Bét Orim (Fények Háza) Közösség), de a fővárosban megjelentek a reform és ortodox irányzatok között elhelyezkedő, külföldön létrejött konzervatív, illetve az ennek európai ágát képező mászorti irányzatok magyarországi közösségei is.
A mai korban tehát a neológia a legszélesebb körű zsidó intézmény Magyarországon és középúton helyezkedik el a konzervatív és az ortodox irányzatok között. A vallási előírások és ünnepek hagyományos megtartását, valamint a tanulást szorgalmazza, mellyel reméli, hogy a zsidóság ismét visszatalál eredeti gyökereihez, és a magyarságba integrálódva is szilárd zsidó identitással rendelkezhet.
Legfontosabb központjai bélyegkép|250px|A nagyváradi neológ zsinagóga
A neológ zsidóság legnagyobb központjai a polgárosult nagyvárosok voltak (legfontosabbként Budapest), míg az ortodoxia a vidék zsidósága körében volt elterjedtebb. Az irányzatok elterjedtsége földrajzilag is változó volt: Közép- és Nyugat-Magyarországon, a Partium, a Bánság nagyvárosaiban és a Vajdaság gazdagabb városaiban zömmel neológ közösségek éltek, míg az ország északi és északkeleti részei határozottan ortodox területek voltak, erős haszid befolyással (mindenekelőtt Máramarossziget és Szatmárnémeti). A főváros mellett a legfontosabb neológ központok közé tartozott Nagyvárad, Pécs, Szeged, Temesvár, Arad, Szabadka, de fontos központ volt még Miskolc, Pápa, Kolozsvár és Nagykároly is.
Mai elterjedése, központjai A neológia napjainkban elsősorban a főváros zsidóságára jellemző. A vidék neológ közösségei erősen megfogyatkoztak, de továbbra is jelentős neológ központnak számít Szeged, Kecskemét, Pécs, Sopron, Veszprém, Miskolc.
Határon túli közösségek