bélyegkép|A Bauhaus-képzés alapelvei (németül) bélyegkép|A Bauhaus épülete Dessauban
A Bauhaus a 20. század első felének legjelentősebb művészeti intézménye, a konstruktív törekvések központja és gyűjtőhelye, amely a nevelési módszerek és az alkotó művészet megújítása révén vált kiemelkedő szerepűvé. Alapja a „Bauhaus-eszme". Walter Gropius szerint felelet arra a kérdésre, milyen képzettségre van szüksége egy művésznek ahhoz, hogy el tudja foglalni helyét a (gép)ipari társadalomban.
A Bauhaus-eszme több, mint csupán az iskolát irányító célkitűzés. Évtizedekre szóló szellemi program, még William Morristól induló és a századfordulón kibomló művészeti törekvések összegezése, alkotó módszer és alkotói magatartás. A művészet és ipar, a művészet és technika közötti szakadékot kívánta áthidalni. Egyszerre küzdött a művészet eszméjének fenntartásáért és a művészet korszerű eszközeinek a megtalálásáért. A formaképzés problémáit új módszerrel közelítette meg, felismerte, hogy a formálás, az anyagok, alakítási módok, lehetőségek és a funkció, a rendeltetés követelményeinek megismeréséből, feltárásából fakad. Az anyagok ismeretével és az azokban rejlő lehetőségek kutatásával új művészeti eszközöket adott tanítványai kezébe. Működésének későbbi szakaszában fokozódó szociális-társadalmi problémaérzékenység is jellemzi.
Története
Az Állami Bauhaus intézményét 1919-ben Walter GropiusModern Építészeti Lexikon a két weimari művészeti iskola összevonásával alapította. Az iparművészeti iskolát még Henry van de Velde hozta létre (1902), az ő tervei alapján készült az iskola- és műhelyépület (1906). Irányítása alatt az intézmény a német „Jugendstil" (szecesszió), majd az ezt követő kísérletek egyik szellemi központja volt.
A háború alatt van de Velde Gropiust javasolta utódjául. Gropius egyesítette az iskolát a tanerőiben megfogyatkozott művészeti akadémiával, és új tanárok sorát hívta meg az intézménybe. Johannes Ittent, a színdinamika egyik megalapozóját, aki a szín- és tapintóérzék fejlesztésére új utakat kereső bécsi festő, az amerikai Lyonel Feiningert, a szobrász Gerhard Marckst, majd továbbá Paul Kleet, Oskar Schlemmert, Adolf Meyert (aki a Fagus Művek és a kölni kiállítási épület tervezésében Gropius társa volt), Georg Muche, és Lothar Schreyer akik az iskola első mesterei voltak. Rövidesen bekapcsolódott a munkába Vaszilij Kandinszkij és Moholy-Nagy László is (aki később az előképzést vette át Ittentől). A volt tanítványok közül később kerülnek a mesterek sorába Herbert Bayer, a tipográfia tanára, Breuer Marcell, az asztalosműhely vezetője, Josef Albers, az előképzés irányítója, Gunta Stölz textiltervező és mások. A mesterek között a kor szinte minden szellemi irányának képviselőjét megtaláljuk. Ez a sokarcúság aztán már kezdetektől magában rejtette a később kialakult belső ellentmondások alapját is.
Az iskola híre, hatása gyorsan terjedt, már 1922-ben vezérszerepe volt az európai konstruktív irányzatok (konstruktivizmus) között. A De Stijl körül csoportosuló művészek és az orosz konstruktivisták, Kazimir Malevics és El Liszickij is a Bauhausban találtak szövetségesre.
Az 1923-ban rendezett weimari kiállításon a Bauhaus már a prototípusok egész sorát mutatta be. Ezek még jórészt kézműipari formatervezési kísérletek eredményei. A kiállításra felépített Am Horn „kísérleti" ház berendezésében azonban már megjelent a gépipari technikát kifejező tárgyi környezet is. Az intézmény a következő évek jobboldali támadásainak hatására Weimarból Dessauba költözött (1925), ahol már formatervező főiskolaként, módosított tantervvel és új mesterek bevonásával működött. Az 1926-ban elkészült új iskolaépületet és a mesterházakat maga Gropius tervezte.
Az intézményben jelentkező belső ellentétek azonban tovább éleződnek. 1928-ban Gropius megvált az intézménytől. Utódja Hannes Meyer, svájci származású, baloldali társadalmi érzékenységű (kommunista?) építész lett. Hannes Meyer kezdetben a dessaui Bauhausban mesteroktató volt az építészműhelyben, majd 1928-tól 1930. július 31-ig Gropius utódjaként a Bauhaus igazgatója lett. Az építészet szociális kérdései iránti személyes érzékenysége miatt a közvélemény és a városvezetés szemében baloldali politikai beállítottságúnak tekintették. Megítéléséhez hozzájárult (az adott németországi belpolitikai körülményekhez igazodó) az intézeten belül is jelenlevő hallgatói politikai radikalizmus is. Az intézet irányában fokozatosan erősödő nemzetiszocialista politikai nyomás miatt (amit az intézetet fenntartó városi hatóság nem tudott feloldani) a város vezetői 1930. augusztus 1-jén Meyer és a vele szolidáris mesterek és tanítványok azonnali eltávolítása mellett döntöttek.
Mies van der Rohe volt 1930–1933 között a Bauhaus utolsó igazgatója. Az intézményt fenntartó szervek úgy vélték, a korábbi semleges légkör visszaállítására van szükség, amelyhez megfelelő személyt kerestek. Ezért választásuk az akkor már egyértelmű szakmai tekintéllyel bíró Ludwig Mies van der Rohéra esett.
Mies igazgatósága rosszul kezdődött. Meyer elbocsátása miatt a hallgatók sztrájkot szerveztek, s követelték, hogy folytatódjék annak a tudományos alapú, rendszeres alakítástannak a létrehozása, amelyet Hannes Meyer kezdett el. Mies tekintélyelvű vezetéssel, főpolgármesteri segítséggel (és rendőri intézkedéssel) lett úrrá a helyzeten. Új tantervet vezettek be, amelyben a korábbihoz képest lényegesen bővült az építészeti képzés. Mies megszüntette a szakmai műhelyekben folyó árutermelést (aminek kiesése aztán érzékenyen érintette az intézmény költségvetését).
Igazgatói működése során a Bauhaus képzési szelleme határozottan az építészoktatás felé tolódott. Az építészképzést megreformálták és három képzési fokozatot alakítottak ki. A harmadik fokozatot kizárólag Mies oktatta.
Új igazgatóként a nyomasztó társadalmi kérdések hidegen hagyták. Az építészetet művészetként értékelte, amelynek fő kérdései a tér, az arányok és az anyag. Ezt képviselte mintaháza is, amelyet a Bauhaus 1931. évi kiállítására tervezett. Ezen a tárlaton a klasszikusan Bauhaus-szellemű építészek, köztük Albers, Volger, Figer, Breuer jellegzetes kislakás-terveket állított ki, míg Mies terve pazarló térszervezéssel és anyaghasználattal az exkluzív lakásépítés kielégítését célozta. (Mai szemmel nézve, úgy tűnik, itt jelenik meg Mies van der Rohe (vitathatatlanul kimagasló építészi képességei mellett) következő személyes építészeti korszakának alapjellege: a különleges és nagyvonalú, költséges építészeti feladatok, reprezentatív megoldások felé fordulása.)
Mies van der Rohe igazgatói működési ideje alatt minden tőle elvárhatót megtett a Bauhaus politikamentességének megőrzéséért. 1931-ben még rendezvénysorozatot is indított az intézetben „az eszmék harcának jegyében” címmel. Brosúrát is készített, amelyben állásfoglalása a következő: „A Bauhausnak a modern kultúra megteremtésére tett erőfeszítései ellenére sem kell átpolitizált korunkban elköteleződnie valamely párt iránt”.
Mies minden erőlködése ellenére nem sikerült az intézményben a politikamentesség légkörét fenntartani. A tanintézetbeliek alapfeladataik révén mindenképpen érintkeztek a társadalmi környezettel, annak problémái természetszerűen „begyűrűztek” az oktatásba, s a tanítványok szemléletébe. A korabeli – egyre inkább fasizálódó – politikai légkörben kívülről a Bauhaust baloldali („bolsevik” kommunista”) szervezetként jellemezték.
Fokozatos politikai és költségvetési szorításokat követve 1932. október 1-jével Dessau város felmondta a műhely fenntartását. Ezen időben két másik város jelentkezett ugyan az intézmény fogadására, de Mies már hónapokkal korábban elhatározta, hogy a Bauhaust Berlinben, magánintézetként fogja fenntartani. Egy használaton kívüli gyárépületben bérelt új helyet is. Az intézményt balsorsa itt is követte. Egy „vitatható korrektségű” házkutatás során az intézet könyvtárában kommunista folyóiratokra bukkantak. 1933. április 11-én a politikai rendőrség (Gestapo) lepecsételte az épületet. Az intézmény újraindítására tett sorozatos kísérletek eredménytelenek maradtak.
Bauhaus-műhelyek és tanszékvezetők thumb|400px|right|Dessau, Bauhaus: új esztétikum születik (foto:KT) Bauhaus-műhelyek Tanszékvezetők Nyomdászat Lyonel Feininger Üvegfestés Josef Albers, Johannes Itten Fémműhely Johannes Itten, Moholy-Nagy László Asztalosműhely Walter Gropius, Breuer Marcell Szövés Georg Muche Fotográfia Walter Peterhans Falfestészet Oskar Schlemmer, Vaszilij Kandinszkij Színpadtechnika Lothar Schreyer, Oskar Schlemmer Könyvkötészet Paul Klee Kerámiaművészet Gerhard Marcks Építészet Walter Gropius, Hannes Meyer, Ludwig Mies van der Rohe Kiállítástervezés Joost Schmidt Harmonizálástan Gertrud Grunow
Más neves tanárok Gunta Stölz Marianne Brandt Ludwig Hilberseimer Herbert Bayer Lilly Reich Hinnerk Scheper Anni Albers Naum Gabo
A Bauhaus-eszme és hangsúlyváltozásai
A Bauhaust megszervező Walter Gropius első és legfontosabb feladatának tekintette az oktató munka megszervezésére és irányítására alkalmas munkatársak kiválasztását és meghívását (az első három személy: Lyonel Feininger, Gerhard Marcks és Johannes Itten).
Az intézményben kikristályosodó eszmék eredete a XIX. századra nyúlik vissza, amikor erős volt a törekvés művészet és élet viszonyának újrafogalmazására. Az új esztétikai elveknek a tárgykultúrán keresztül történő integrálására már John Ruskin is kísérletet tett elméleti munkáiban, az ebből kinövő Arts and Crafts, később a szecessziós mozgalom pedig teljes egészében ennek a gondolatkörnek az igézetében jött létre. Szinte példaszerű, hogy a Bauhaus a weimari Hercegi Iparművészeti Iskola és a Képzőművészeti Akadémia összevonásából született meg.
A Gropius-korszak Gropius az iskola korábbi igazgatója, Henry Van de Velde nyomába lépett, de a szecesszió elitista gyakorlatával szemben a modern technológiára alapozott, a modern társadalom igényeit megfogalmazó és kielégítő építészeti és tárgykultúra létrehozását tűzte ki célul. Lyonel Feininger fametszete – amely a Walter Gropius által közzétett 1919-es manifesztum borítólapján szerepelt –, szemléletesen foglalja össze ezt a XIX. századi gondolatkörből kinövő, ugyanakkor a kubo-expresszionizmus nyelvén megszólaló törekvést.
Szellemileg a Der Sturm köré csoportosult expresszionista művészek befolyása is meghatározó volt a Bauhaus szemléletének és munkamódszerének alakításában. Minél több részlet tárul fel az iskola történetéből, annál inkább úgy tűnik, hogy Walter Gropius zsenialitása elsősorban helyzetfelismerésében, szervezői képességeiben testesült meg. A Der Sturm köréből hívta meg Paul Kleet, aki 1921-től formatant tanított, és itt fedezte fel Moholy-Nagy Lászlót is. Moholy érkezése pontot tett az első, Itten által fémjelzett korszakra. Moholy jelentősége nem hangsúlyozható eléggé a Bauhaus történetében. Az iskola fennállása alatt ez volt az egyetlen meghatározó és biztos pont, amely az egyébként oly különböző célkitűzéseket egységbe foglalta. Az összművészet (Gesamtkunstwerk) és a modern formateremtés iránti elkötelezettség a berlini záróakkordig fennmaradt, a közben eltelt időszak azonban bővelkedett fordulatokban. Ez az az időszak, amikor a már Gropius első kiáltványában megfogalmazott, de továbbra is elméleti síkon mozgó célkitűzések határozott formát kezdtek ölteni. A helyzet ellentmondásosságát jól jelzi, hogy az építészeti munka tulajdonképpen Gropiusnak az iskolában működő irodájához kötődött.
Itten művészetpedagógiai elvei