III. Szergiusz (latinul: Sergius; Róma, születési éve ismeretlen, valószínűleg 860 körül – Róma, 911. április 14.) 904. január 29-től haláláig Róma püspöke, a katolikus egyház 119. pápája volt. Pontifikátusa a 10. századi pápaság különösen instabil, római arisztokrata frakciók által erősen befolyásolt időszakába esett. Ezt a korszakot a későbbi történetírás gyakran saeculum obscurum néven említi; a „pornokrácia” vagy „hetaerokrácia” elnevezés szintén előfordul, de polemikus, későbbi historiográfiai fogalom.
Szergiusz a Formózusz pápa emléke és egyházi intézkedései körül kialakult konfliktusban a Formózusz-ellenes, más néven anti-formosiánus irányzathoz tartozott. Pápasága alatt ismét érvénytelennek nyilvánította Formózusz ordinációit, vagyis az általa végzett püspök- és papszenteléseket, amivel súlyos kánonjogi és egyházpolitikai vitát élesztett újjá. Megítélését jelentősen befolyásolják az ellenséges, pártos vagy időben későbbi források, különösen Cremonai Liudprand beszámolói. A neki tulajdonított legsúlyosabb vádak – elődei megöletése, Maroziával való viszonya és a későbbi XI. János pápa apasága – a történetírásban vitatottak.
Pontifikátusához köthető a Lateráni bazilika és a lateráni pápai központ helyreállításának befejezése, több nyugati egyházi ügy rendezése, valamint a bizánci VI. Leó császár negyedik házasságával kapcsolatos vita római kezelése.
Forráshelyzet és történeti háttér
III. Szergiusz életének és pontifikátusának kutatását nehezíti, hogy a korszakból kevés semleges és egykorú forrás maradt fenn. A Liber pontificalis róla szóló része viszonylag szűkszavú, és főként egyházi építkezéseit, illetve helyreállításait emeli ki. A vele szemben kritikus források egy része a Formózusz-párti környezetből származik, így állításaik gyakran a pápaságon belüli pártharcok kontextusában értelmezendők.
A 9. század végén és a 10. század elején a pápaság jelentős mértékben függött Róma és Közép-Itália világi hatalmi csoportjaitól. A Karoling Birodalom felbomlása után az itáliai királyi és császári címért több uralkodóház versengett, a római nemesi családok pedig saját politikai érdekeik szerint támogattak vagy buktattak pápajelölteket. Ebben a környezetben a pápai választások nem pusztán egyházi eljárások voltak, hanem itáliai hatalmi küzdelmek részei is.
A közvetlen előzmények közé tartozott a Formózusz pápa körüli vita. Formózusz pápaként Arnulfot támogatta a császári címért folytatott küzdelemben, míg ellenfelei inkább a Spoleto házához kötődő politikai irányt képviselték. Formózusz halála után VI. István pápa 897-ben összehívta a hírhedt hullazsinatot, amelyen Formózusz holttestét jelképesen bíróság elé állították, pápaságát elítélték, ordinációit pedig érvénytelennek nyilvánították. E határozatokat később II. Theodórosz és IX. János pápa hatályon kívül helyezte, de a Formózusz-ellenes párt továbbra is befolyásos maradt Rómában.
Származása és korai egyházi pályája
Szergiusz Rómában született, valószínűleg a 9. század második felében. Apját Benedeknek hívták, és a források alapján a család a római nemességhez tartozhatott. Egyes történészek kapcsolatba hozták a később nagy befolyásra jutó Theophülaktosz körével, amelyből később a tusculumi hatalmi hálózat kinőtt, de a közvetlen rokonság nem bizonyított.
Egyházi pályája a 880-as években kezdődött. A hagyomány szerint I. Marinusz idején szubdiakónus, V. István idején diakónus lett. Formózusz pápa 893 körül Caere, a mai Cerveteri püspökévé szentelte. Egy ellenséges hagyomány szerint Formózusz ezzel távol akarta tartani őt Rómától, mert Szergiusz politikailag és egyházpolitikailag az ellene szerveződő csoportokhoz állt közel. Biztosabban annyi állapítható meg, hogy Szergiusz Formózusz ellenfeleinek köréhez csatlakozott, és később a Formózusz-ellenes párt egyik fontos alakjává vált.
Formózusz halála után Szergiusz vitatta az általa végzett ordinációk érvényességét. Mivel saját püspökszentelése is Formózusztól származott, helyzete különösen ellentmondásos volt. Egyes források szerint lemondott a caerei püspöki tisztség gyakorlásáról, és visszatért alacsonyabb egyházi rangjához; később azonban ismét presbiterként szerepel, ami arra utalhat, hogy a Formózusz-ellenes irányzat keretében újraszentelésben részesült.
A 898-as választási kísérlet és száműzetése
II. Theodórosz rövid pontifikátusa után, 897 végén vagy 898 elején ismét kiéleződött a Formózusz-párti és Formózusz-ellenes csoportok küzdelme. A Formózusz emlékét védő irányzat IX. Jánost támogatta, míg az ellenpárt Szergiuszt állította jelöltként. A szakirodalom egy része ezt az epizódot Szergiusz ellenpápai fellépéseként értékeli, mivel IX. Jánossal szemben lépett fel, de ténylegesen nem tudta tartósan megszerezni a pápai hatalmat.
IX. János végül megszilárdította hatalmát. A 898-as ravennai zsinat megsemmisítette a hullazsinat határozatait, Formózusz ordinációit ismét érvényesnek tekintette, Szergiuszt pedig eltávolította az egyházi közösségből. A döntések egyúttal a pápaság és a korabeli itáliai császári hatalom közötti politikai-egyházi kompromisszum részét is alkották.
A források nem teljesen egységesek abban, hogy Szergiusz száműzetése során pontosan hol tartózkodott. Liudprand szerint toszkánai védelem alatt állt, míg Auxilius más hagyományt őrzött meg. A száműzetés évei alatt Szergiusz továbbra is a Formózusz-ellenes irányzat egyik lehetséges pápajelöltje maradt.
Egyes iratai alapján Szergiusz saját pontifikátusát nem 904-től, hanem a 898-as választási kísérlettől számíthatta, ami jól mutatja, hogy hívei IX. János és utódai legitimitását vitatták. Ez magyarázza, miért tekinthette Szergiusz a közbeeső pápákat és Kristófot saját hatalmi igényének akadályaként, nem pedig egyszerűen törvényes elődeiként.
Megválasztása 904-ben
V. Leó pápa 903-ban került a pápai trónra, de rövid idő után Kristóf elmozdította és börtönbe vetette. Kristóf hatalmát a későbbi pápalisták nem tekintik törvényes pontifikátusnak, ezért rendszerint ellenpápaként szerepel. Rómában ekkorra megerősödött Theophülaktosz befolyása, aki a város katonai és politikai életének egyik meghatározó szereplőjévé vált. Szergiusz visszatérését Theophülaktosz köre, valamint toszkánai és spoletói kapcsolatok segítették.
904 januárjában Szergiusz bevonult Rómába, Kristófot elmozdították, és Szergiusz pontifikátusa 904. január 29-én megkezdődött. Hatalomra jutása jól mutatja a korszak római viszonyait: a pápai trón körüli vitákban a klerikusok, a római nép, az arisztokrata családok és a katonai erővel rendelkező itáliai szereplők egyaránt részt vettek.
Pontifikátusa
A római arisztokrácia befolyása
Szergiusz pápasága alatt a római arisztokrácia, különösen Theophülaktosz családi-politikai hálózata jelentős befolyást gyakorolt a pápai udvarra. Theophülaktosz a pápai adminisztráció és a városi hatalom egyik meghatározó alakja volt; felesége, Theodora, valamint lánya, Marozia később szintén fontos szerepet játszott a római politikában.
A pápai hivatal teológiai és liturgikus tekintélye fennmaradt, de a tényleges politikai mozgástér erősen függött a város katonai és arisztokrata erőviszonyaitól. Szergiusz ezért nem egyszerűen önálló egyházi reformer vagy kizárólagos zsarnoki figura volt, hanem olyan pápa, akinek uralma a római politikai frakciók rendszerébe ágyazódott.
A Formózusz-vita újjáélesztése
Szergiusz pontifikátusának legfontosabb és legvitatottabb egyházi intézkedése Formózusz pápaságának és ordinációinak ismételt elutasítása volt. Zsinata megerősítette a hullazsinat Formózusz ellen hozott döntéseit, és érvénytelennek nyilvánította a Formózusz által végzett szenteléseket. Ez nem pusztán személyes bosszúként értelmezendő, hanem a 9–10. századi kánonjogi és politikai vita részeként, amelyben a püspökök áthelyezése, az ordinációk érvényessége és a pápai legitimitás kérdései összekapcsolódtak.
A döntés súlyos gyakorlati zavarokat okozott. Ha Formózusz ordinációit érvénytelennek tekintették, akkor kérdésessé vált azoknak a püspököknek és papoknak a helyzete is, akiket ő szentelt fel, sőt közvetve azoké is, akiket az ő ordináltjai szenteltek tovább. A távolabbi egyházmegyékben sokan nem hajtották végre a római utasításokat, hanem védték saját ordinációik érvényességét. A vita jól mutatja, hogy a korszakban a szentségtani kérdéseket gyakran még nem a későbbi középkor kiforrott teológiai és kánonjogi fogalmaival kezelték.
Szergiusz VI. István emlékét is kedvezően ápolta. A hagyomány szerint dicsérő sírfeliratot készíttetett annak a pápának a sírjára, aki a hullazsinatot levezette. Ez jelezte, hogy Szergiusz önmagát a Formózusz-ellenes hagyomány folytatójának tekintette.
A „második hullazsinat” kérdése
A későbbi hagyományban hosszú ideig fennmaradt az az állítás, hogy Szergiusz újra kiásatta Formózusz holttestét, ismét bíróság elé állította, majd lefejeztette. A modern történetírás ezt általában Liudprand téves kronológiájával magyarázza: Liudprand a hullazsinat eseményét Szergiusz pontifikátusához kötötte, holott az 897-ben, VI. István alatt történt. Szergiusz megerősítette a hullazsinat Formózusz ellen hozott egyházjogi döntéseit, de a Formózusz holttestének újbóli kiásatásáról és lefejezéséről szóló hagyományt a modern történetírás nem tekinti bizonyított eseménynek.
Ez a pontosítás fontos, mert a „második hullazsinat” képe a későbbi polemikus történetírásban Szergiuszt könnyen a pápai válságkorszak szimbólumává tette. A forráskritikus megközelítés nem menti fel Szergiusz Formózusz-ellenes intézkedéseit, de elválasztja a dokumentálható zsinati döntéseket a későbbi, kronológiailag bizonytalan vagy téves elbeszélésektől.
V. Leó és Kristóf halála
Szergiusz esetében a pápaság megszerzésének egyik legsúlyosabb vitatott kérdése V. Leó és Kristóf sorsa. Egyes források szerint mindkettejüket börtönben fojtották meg, és a halálukért Szergiuszt vagy körét tették felelőssé. Más hagyományok óvatosabban fogalmaznak, illetve Kristóf esetében kolostorba vonulásról is tudnak.
A kérdésben teljes bizonyosság nem áll rendelkezésre. A korabeli római viszonyok, a rövid pontifikátusok, a fegyveres pártharcok és az eltűnő ellenfelek ténye miatt az erőszak lehetősége történetileg nem zárható ki. Ugyanakkor az a konkrét állítás, hogy Szergiusz személyesen rendelte el elődei megfojtását, olyan forrásokra támaszkodik, amelyek részben ellenségesek, részben későbbiek, ezért forráskritikailag vitatott.
Itáliai és nyugati egyházi kapcsolatok
Szergiusz pontifikátusa nem merült ki a Formózusz-vita folytatásában. Több itáliai és nyugati egyházi ügyben is eljárt. Megvédte János ravennai érsek jogait az isztriai őrgróffal szemben, amikor az pápai vagy ravennai egyházi területeket fenyegetett. A források szerint Berengárral kapcsolatban is óvatos politikát folytatott: nem volt kész feltétel nélkül császárrá koronázni őt, és az isztriai ügy rendezését is összekapcsolta a koronázás kérdésével.
Nyugaton Szergiusz több kolostor és egyház javára adott kiváltságokat. Támogatta a szaracén vagy magyar támadások miatt károkat szenvedett egyházi intézmények helyreállítását, köztük Silva Candida és Nonantola ügyét. Angliával kapcsolatban a hagyomány Szergiuszhoz köti Plegmund canterburyi érsek egyházszervezeti rendezésének pápai jóváhagyását; ennek részletei azonban csak közvetett és későbbi forrásokból rekonstruálhatók.
Kapcsolata Konstantinápollyal
Szergiusz pontifikátusa idején a latin és görög egyház közötti feszültségek több kérdésben is megjelentek. Az egyik ilyen ügy a Filioque volt. A latin egyházban ekkorra széles körben elterjedt a Szentléleknek „az Atyától és a Fiútól” való származását kifejező betoldás, míg a bizánci hagyomány a hitvallás eredeti görög szövegéhez ragaszkodott.