bélyegkép|300px|Románia területi változásai 1859–2014 A szomszédos Románia, illetve a román nép történelme a középkortól szorosan kapcsolódik Magyarország és a magyar nép történetéhez. Már a román nép eredete illetve a dák–római folytonosság elmélete is erősen vitatott a két ország történészei között, de a nemzetközi történettudomány köreiben is. A két ország kapcsolatai különösen bonyolulttá váltak 1918 után, amikor a trianoni békediktátum az Erdély (és más történelmi régiók egy része) területén élő magyarok is, a magyar kultúrközösség alkotórészeiként Románia fennhatósága alá kerültek.
Történelmi-földrajzi felosztás bélyegkép|jobbra|300px|Történelmi régiók a mai Románia területén Románia mai területének döntő részét három nagy országrész, az egykori magyar terület Erdély (Transilvania), Havasalföld (Țara Românească) és Moldva (Moldova) alkotja. Az ország nyugati és keleti felét a Kárpátok hegyvonulata élesen elválasztja egymástól. Míg az ország nyugati felét alkotó (tágabban értelmezett) Erdély történelmi és kulturális szempontból Közép-Európához sorolható, addig a keleti országrészeket történelmük és kultúrájuk Kelet-Európához, illetve Délkelet-Európához, a Balkán-félsziget területéhez köti.
További nagyobb országrészek a Fekete-tenger partján fekvő (Észak-)Dobrudzsa, valamint az a két nyugat-romániai tájegység, amelyek eredetileg nem tartoztak a történelmi Erdélyhez: az egykori Partium és Kelet-Bánság. Erdély történelmileg csak a nyugati országrész hegyektől körülvett belső medencéjét jelentette, ma már azonban legtöbbször az egész egykori Magyarországhoz tartozó területet értik alatta. Havasalföldet két nagy történelmi tájegység alkotja, Olténia és Munténia.
Románia területe a román fejedelemségek előtt A mai Románia földje az ősidőktől lakott. Az eddig ismert legrégebbi régészeti leletek kb. 24 000 évesek. Az ott élő népek első írásos említése Hérodotosztól való i. e. 440 környékéről. Amikor a rómaiak megközelítették az Al-Duna vidékét, a folyón túl dák törzsek éltek. A dákokat tekinti a román hivatalos történetírás a románok ősének. A dákok földjét, Daciát, vagyis a mai Erdély egy részét és Olténiát a rómaiak 87-ben elfoglalták és provinciát szerveztek ott. Ezt a népvándorlás népeinek nyomására 271-ben feladták. E szűk kétszáz év elég volt – a dákoromán elmélet szerint – a lakosság ellatinosítására.
A népvándorlás folyamán a gótok, majd a hunok szerveztek rövid életű államot a területen. A gepidák állama valamivel tartósabb volt. A szlávok is elérték a területet az 5-7. században, a jelenlétüket gazdagon bizonyítják a régészeti leletek, ilyen a Ipotești–Cândești-kultúra is. Őket az avarok követték, majd a honfoglalás előtt egy ideig a magyarok ellenőrizték a Kárpátokon kívüli területeket.
Erdély a 10. századtól a Magyar Királyság része volt, Havasalföld és Moldva területe pedig sztyeppi nomádok birtoka volt: besenyők, úzok, kunok követték egymást a tatárjárásig (lásd még: Kunország).
A románok története
A történeti forrásokban blach, vlach néven, vagy e nevek más változataival említett etnikum először Geórgiosz Kedrénosz bizánci görög író krónikájában jelenik meg. Kedrénosz a 10. század utolsó harmadában őket a Dunától délre élő bolgárok szomszédaiként említi. Az Annales Barenses 1025-ben ugyancsak ezen a néven szerepelteti, minden bizonnyal a balkáni román népet. Később azonban a vlach szónak más jelentései is előfordultak, részint a térségben élő más újlatin csoportokra, mint a magyarországi frankokra, részint pedig, etnikumtól függetlenül, minden balkáni nomád pásztornépre vonatkoztatták azt, akik a török terjeszkedéstől hajtva a Balkánról észak felé vándoroltak állataikkal. Bizonyosnak látszik azonban, hogy a 10–12. században keletkezett bizánci források által említett blach nép a neolatin román néppel azonos. Ezek a források bőségesen szolgáltatnak adatokat a Bizánc érdekkörébe tartozó balkáni románokról.
A nyelvészeti adatok alapján a román nyelv és nép kialakulása a 10. században fejeződhetett be a délkelet-európai romanizált lakosság és a déli szlávok összeolvadásából, amely folyamatban a latin nyelven beszélő lakosság játszotta a nagyobb szerepet.
A 10. század végétől egyre gyakrabban fordul elő hiteles bizánci történeti forrásokban a román (vlach) nép, megkülönböztetve szláv szomszédaitól. A vlach (ejtsd: vlah) népnévből ered magyar nyelvben az oláh szó. Önmagukat a „római” jelentésű ruman névvel jelölték (A Bizánci Birodalom lakói ugyancsak „rómaiaknak” nevezték magukat). A magyarok egészen a 20. század elejéig az oláh szót használták a románok megnevezésére, mára azonban ez a név gúnynévnek számít. Eredetileg egyébként ez a szó mindenféle újlatin nyelven beszélő embert jelentett, az olasz szó alakváltozata.
A 11. században Bizánc leverte a bolgárokat, és a Balkán-félszigeten élő szerbek, bolgárok, románok mind a görögök alattvalói lettek a 12. század végéig. A vlachok ekkor is juhtenyésztő, nomád transzhumáló pásztorkodást folytattak.
A román pásztortársadalom differenciálódásával vezetők emelkedtek ki, megjelent, majd megerősödött a katonai kíséretük, akik kisebb-nagyobb zsákmányszerző hadjáratokra is vállalkoztak. Jóannész Kinnamosz bizánci történetíró feljegyzéseiből ismeretes, hogy I. Manuél bizánci császár 1166-ban Magyarország ellen támadó hadseregében nagyrészt román katonák harcoltak.
A románság egy része fokozatosan áttelepült a Duna északi partjára, és a Déli-Kárpátok déli lejtői és a folyam között végzett transzhumáló juhtenyésztést, majd megjelentek a Keleti-Kárpátok külső lejtőin is. A nagy hegyek déli és keleti lejtői és az előttük folyó vizek a legalkalmasabbak a legelőváltó állattenyésztés számára. Erdély belső vidékei erre alkalmatlanok, ezért ott csak később jelentek meg a románok. A források szerint a 13. század első évtizedeiben Havasalföld és Moldva területén vegyes lakosság élt, románok, szlávok és kunok egyaránt. A románok társadalmi fejlődésük korai szakaszában számos szláv eredetű és nevű intézményt, fogalmat vettek át, mint a kenézségek és a vajdaságok, amik aztán később román nevet is kaptak. A kenézek a faluközösségek választott vezetői voltak. Ők tárgyaltak az idegenekkel a falu nevében, legfontosabb szerepük az igazságszolgáltatás volt a helyi ügyekben. A védelmi célokból egyesült faluközösségek választott katonai vezetőit nevezték vajdának (voievod).
Havasalföld bélyegkép|jobbra|250px|A Szörényi bánság a 13. században Havasalföld (Havaselve) területének nagy része a 13. század elejétől a Magyar Királyság uralma alatt volt. Már Imre magyar király (1196-1204) létrehozta a Szörényi bánságot. II. András magyar király (1205-1235) viselte a „kunok királya” címet is, ami a Havaselve feletti uralmát jelképezte, az itteni kunokra utalva. Az ezen a területen létrejött román kenézségek és vajdaságok IV. Béla 1247-ben kiadott oklevelében szerepelnek. IV. Béla még „ifjabb király” korában megalapította a Milkói püspökséget a terület lakosságának keresztény hitre térítésére. A tatárjárás elsöpörte a kunokat a Havasalföldről, IV. Béla az újabb tatár betörések ellen hívta be a johannita lovagokat. Az Erdélyből Bulgária és a Fekete-tenger felé haladó kereskedelmi útvonalakon főleg erdélyi szász kereskedők közlekedtek. Ők alapították, magyar telepesekkel együtt, Havasalföld első városát, Hosszúmezőt.
A tatárjárás után meggyengült Magyar Királysággal szemben felerősödtek a havasalföldi román kenézek és vajdák függetlenedési törekvései. Az első jelentős ilyen mozgalmat Litovoi vajda vezette. 1274-ben a szomszédos kenézségeket egyesítve, elfoglalta a Szörényi bánság egy részét. Az ellene küldött királyi csapatok azonban leverték lázadását, az ütközetben ő maga is elesett, Bărbat nevű öccsét pedig foglyul ejtették. Később Bărbatot váltságdíj ellenében szabadon engedték és hűbéresként megkapta Litovoi vajdaságát.
A 14. század első felében I. Basarab havasalföldi fejedelem egyesítette a tartományt és hosszabb időre is biztosítani tudta függetlenségét Magyarországtól. Utódai újra elfogadták a magyar király főhatalmát, annak hűbéresei lettek. Basarab unokája, Vladislav hűsége fejében megkapta Nagy Lajostól Szörényvárat és az erdélyi Fogaras és Omlás birtokait.
Moldva A 13. században a későbbi Moldva területén is apró román etnikumú kenézségek alakultak a kijevi nagyfejedelemség, majd a halicsi orosz fejedelemség keretében. Amikor a tatárok az orosz fejedelemségeket legyőzték, Moldva is tatár uralom alá került.
A század második felében a tatárok uralma alatt álló Moldva területén már élénk, főleg észak-déli irányú átmenő kereskedelmi tevékenység folyt. Kereskedőtelepek, városok is kialakultak, leginkább a bizánci görög kereskedők kezdeményezésére, mint Kilija. A bizánci hatalom hanyatlása idején az itteni kereskedelmi pozíciók a genovaiak kezébe kerültek, akiknek a legfontosabb telepe a Krím félszigeten lévő Kaffa városában volt. A konkurens velenceieknek is voltak telepeik a tengerparton. Az itáliai kereskedők többek között a lembergi német és az erdélyi szász kereskedőkkel alakítottak ki tartós gazdasági kapcsolatokat. Utóbbiak is alapítottak városokat a kereskedelmi útvonalak mentén, ezek közül a leghíresebb Baia volt (magyarul Moldvabánya), aminek fennmaradt 1300-ból származó pecsétje is. Később a román lakosság is létrehozta városi jellegű településeit a későbbi vajdák székhelyein és kolostorok közelében.
Moldva területe főleg a jövedelmező átmenő kereskedelme miatt vonzotta a középkori lengyel és a magyar állam érdeklődését. Nagy Lajos kísérletet tett a tartomány befolyása alá vonására hűbérese, Dragoș vezetésével, de annak utódait legyőzte Bogdán, aki addig a magyar fennhatóság alatt élő máramarosi románok vezetője volt, de a 14. század derekán követőivel együtt áttette székhelyét Moldvába és létrehozta a független moldvai román fejedelemséget.
A moldvai fejedelemség Baia székhellyel kezdetben csak a Moldova folyó völgyére terjedt ki, de következő fél évszázad alatt kiterjedt és a környező kisebb kenézségek bekebelezésével határai elérték délen a Dunát és a Fekete-tengert.
Havasalföld és Moldva török fennhatóság alatt A két román fejedelemség kialakulása egybeesett a balkáni török terjeszkedés megindulásával. A Öreg Mircea havasalföldi fejedelem csapatai részt vettek a török elleni rigómezei csatában a szerbek oldalán. A vereség után Havasalföld is adófizetésre kényszerült a töröknek, de csak további, váltakozó kimenetelű katonai összecsapások után következett be 1418-ban a török fennhatóság, ami aztán egészen a 19. század második feléig tartott. A tartomány belpolitikai önállósága bizonyos fokig megmaradt, de gyakorlatilag a török szultán választotta ki a fejedelmeket, és szoros ellenőrzés alatt tartotta őket. Az 1521 és 1546 közötti 25 évben 11 fejedelem váltotta egymást. A 16. század utolsó harmadában pedig a számos fejedelem közül mindössze ketten haltak meg természetes halállal. A Havasalföld által évente fizetett adó súlyos terhet jelentett a jobbágyságra, külpolitikai mozgástere pedig egyáltalán nem volt helyi vezetőknek.
Moldva távolabb esett a török előrenyomulás fő irányától, ezért valamivel tovább meg tudta őrizni függetlenségét. Alexandru cel Bun fejedelem idején (1400-1432), aki laza hűbéri viszonyban állt a Lengyel Királysággal, a Moldvai Fejedelemség elérte legnagyobb területi kiterjedését a Kárpátoktól a Dnyeszterig és a Prut jobboldali mellékfolyójától, az északi Cserenus folyótól a Duna deltájáig. Havasalfölddel a Milkó folyó volt a határ. A román nacionalizmus 19. századi feléledése, a Nagy-Románia megteremtésére irányuló törekvések során Moldvának ez a kiterjedése máig tartó hivatkozási alap lett. A 15. század ötvenes éveiben azonban, katonai vereségek nyomán, Moldva is török befolyás alá került.
150px|right|thumb|Az Erdélyi Nagyfejedelemség címere
A románok Erdélyben