Az Annihilator egy kanadai metalegyüttes, amelyet Jeff Waters gitáros alapított az 1980-as évek közepén. A thrash metal népszerűségének csúcsán, 1989-ben kaptak lemezszerződést a Roadrunner kiadótól, és bemutatkozó albumukkal rögtön nagy sikert arattak a stílus rajongóinak körében. A zenekarvezető Jeff Waters mellett kezdettől fogva folyamatosan cserélődik a tagság; hírhedten sok zenész fordult meg az együttesben. A legtöbb albumon a dobot és az éneket leszámítva mindent Waters játszott fel, de 1994 és 1998 között még az énekes is ő volt. 2003-tól bő tíz éven át Dave Padden énekes/gitáros számított az egyetlen állandó tagnak Waters mellett a csapatban, de 2014-es távozása óta újra Waters lett a frontember.
Az Annihilator 1989 óta folyamatosan ad ki lemezeket. Az első két album – az Alice in Hell és a Never, Neverland – a Bay Area-i thrash metalból merített, és Waters jellegzetesen technikás gitárjátékának köszönhetően vált klasszikussá a maga műfajában. Az 1993-as Set the World on Fire-tól kezdve dallamosodni kezdett az Annihilator zenéje. Az együttes népszerűsége Európában és Japánban mindvégig töretlen maradt, az Egyesült Államokban és Kanadában viszont a grunge és az alternatív metal 1990-es évek eleji térnyerése után majd' húsz évig egyáltalán nem koncerteztek.
Történet
Korai évek (1984–1988) Az Annihilatort 1984-ben Ottawában alapította az AC/DC és thrash metal fanatikus Jeff Waters gitáros John Bates énekes-szövegíróval közösen. A zenekart első daluk után nevezték el, amit egy helyi stúdióban rögzített az akkor még csak kéttagú együttes.Az első Annihilator című dal nem azonos az 1994-ben rögzített azonos című dallal. A felvételen minden hangszeren Waters játszik. 1985-re alakult az első teljes felállás. Elsőként Dave Scott basszusgitáros csatlakozott a zenekarhoz, majd Paul Malek dobos. Elkészült az első Annihilator-demó, a Welcome to Your Death, hat dallal,A Welcome to Your Death demó dalai: Crytal Ann, WTYD, Lust of Death (a Human Insecticide korai változata), Burns Like a Buzzsaw Blade, Back to the Crypt, I Am in Command melyek közül a Back to the Crypt kivételével mindegyik szám felkerült később az első nagylemezükre, illetve az I Am in Command a második albumra.A Back to the Crypt 1994-ben, a Bag of Tricks válogatáson jelent meg végül. Quebecben, a Val D’Or klubban adták első koncertjeiket, ahol a tíz saját daluk mellett feldolgozásokat is játszottak.
1986-ra csak Waters és a dobos Malek maradtak, miután Bates és Scott is távozott a zenekarból. Waters és Malek kettesben vették fel a következő anyagot. A Phantasmagoria című négyszámos demón Waters death metal stílusban hörgött a dalokban.A Phantasmagoria demó dalai: Gallery (a Never, Neverland korai változata), Alison Hell, Phantasmagoria, Ligeia] A demó hihetetlen gyorsan elterjedt, és hatalmas népszerűségre tett szert az akkori kazettacserélgetős korszakban. Több fanzine és heavy metal magazin demós listájának az élére került.
1987 nyarán Waters úgy döntött, hogy Kanada másik felébe, Vancouverbe teszi át a székhelyét. Pár hónappal később itt találkozott Ray Hartmann dobossal. Az egymásra hangolódás után 1988-ban stúdióba vonultak, hogy felvegyenek egy teljes nagylemeznyi anyagot. Hónapokon keresztül dolgoztak, mivel komoly pénzforrások híján csak az üres órákban juthattak be a New Westminster-i Fiasco stúdióba. A munka közben rengeteg énekest kipróbáltak, végül a D.O.A. nevű kanadai punkegyüttes egykori basszusgitárosára(!), Randy Rampage-re esett a választás. A hidrogénszőke punkrocker Rampage érdes hangja jól illeszkedett az Annihilator Metallica- és Exodus-ihlette speed-thrash metal dalaihoz.
Az elkészült lemezanyagra Monte Conner, a Roadrunner kiadó tehetségkutatója csapott le, aki már a Phantasmagoria demó óta kapcsolatban volt Jeff Watersszel. A Roadrunner Records három albumra szóló lemezszerződést írt alá az együttessel. Első lépésként egy kétszámos promókazettát küldtek ki a magazinoknak a Crystal Ann és Alison Hell dalokkal, amely a kedvező kritikáknak köszönhetően megalapozta az album sikerét.
Roadrunner-korszak (1989–1993) Az 1980-as évek végén a thrash metal stílus a népszerűsége csúcsán volt. Milliós példányszámokban keltek el a legismertebb thrash metal együttesek (Metallica, Slayer, Megadeth, Anthrax) lemezei, és egy olyan technikás, de mégis fogós dalokkal teli album, mint az 1989 szeptemberében megjelent első Annihilator-album, az Alice in Hell, nem jelentett nagy üzleti kockázatot a Roadrunner Recordsnak. A lemezre többségében a már 3-4 éve érlelt, legjobb számok kerültek fel.
A lemez megjelenésére igazi együttessé kellett formálni az Annihilatort. A basszusgitáros Wayne Darley lett (a lemezen ő csak háttérvokálozik). A másodgitárost nagyon nehezen találták meg; volt, aki csak egy fotó erejéig lett a zenekar „tagja”. A lemez címadó dalához készült videóklipben Antony Greenham szerepelt, de őt hamarosan Dave Scott Davis váltotta,Dave Scott Davis és az Annihilator első felállásában szereplő Dave Scott két különböző személy. és az Onslaughttal közös Európa-turnéra már vele indult el a zenekar. Európa után az Egyesült Államok és Kanada következett a Testament előzenekaraként. Az album közben a kiadó által eredetileg várt 15-20 ezres példányszámot többszörösen túlteljesítve fogyott a boltokban. A Testament-turné közben Waters meghívást kapott a Megadeth-be, de ő a saját zenekarával akart foglalkozni, és végül Marty Friedman került be a Rust in Peace felvételeire készülő Megadethbe.
1990 februárjában már újra stúdióban volt az Annihilator, egy új énekessel. A távozó Randy Rampage helyére Coburn Pharr (ex-Omen) érkezett. Pharr előrelépést jelentett az Annihilator számára, hiszen nem csak keményen, de dallamosan is tudott énekelni. A szeptember közepén megjelent és Never, Neverland címet kapott második album producere Glen Robinson volt.Glen Robinson volt a producere egy évvel korábban a szintén kanadai Voivod Nothingface c. lemezének. A Never, Neverland albumot hatalmas várakozás előzte meg a rajongók részéről. Európában és Japánban már önállóan turnézhatott az Annihilator, majd 1991 tavaszán a Judas Priest előzenekaraként a Painkiller-turnén, az akkor még az Annihilatorral egy szinten lévő Pantera társaságában játszottak Észak-Amerika nagyvárosaiban. De míg a turné után a Pantera fejlődése töretlenül folytatódott, addig az alkohol és drogproblémákkal küszködő Annihilatort alig tudták egyben tartani. Waters például egyik napról a másikra próbált meg leszokni az alkoholról, de a szervezete nem bírta a hirtelen elvonást, és a gitáros szívrohammal kórházba került.
Miután Waters jobban lett új dalokon kezdett dolgozni, de újabb tagcserék következtek. Egy fiatal amerikai, Neil Goldberg lett az új gitáros, majd kiszállt az énekes, Coburn Pharr is. A lemezfelvételnek még Ray Hartmann dobossal kezdtek neki, de hamarosan ő is kilépett. Goldberg bostoni barátja, Mike Mangini érkezett a helyére. A lemezen Hartmann és Mangini mellett még egy dobos szerepel – Rick Fedyk az első Annihilator-balladában, a Phoenix Risingban üt. A lemezfelvétel a bemutatkozó albumhoz hasonlóan a Fiasco stúdióban zajlott, ezúttal Max Norman producer irányításával.Max Norman felügyelte az előző évben készült Megadeth-album, a Countdown to Extinction felvételeit, amellyel a Megadeth is dallamosabb irányba fordult korábbi önmagához képest. Az énekesi posztra végül egy fiatal kanadait, Aaron Randallt találták meg.
A Set the World on Fire című harmadik Annihilator-album viszonylag hosszú csend után, 1993-ban jelent meg. A minden korábbinál dallamosabb anyag Japánban lett óriási siker, Európában és Amerikában viszont rendesen megosztotta a rajongókat, akik az első két lemez thrash metalos vonalának követését várták. Ennek ellenére az európai turné, és különösen a hollandiai Dynamo-fesztiválon adott koncert nagy siker volt. A turné végeztével Mike Mangini kilépett, hogy az Extreme-ben folytassa, majd a gitáros Neil Goldberg is távozott.
Négy év után, az amerikai koncertek végeztével a basszusgitáros Wayne Darley szintén elhagyta a zenekart, így a japán turnéra egy teljesen új felállásban indult el az Annihilator. A turnédobos Randy Black lett, basszusgitárosnak Dave Scott Davies (a korábbi gitáros) ugrott be, a gitározást Jeff Waters egyedül oldotta meg, az énekes pedig továbbra is Aaron Randall maradt (igaz, csak a turné befejezéséig).
A három lemezre szóló – és a Set the World on Fire albummal lejáró – szerződést a Roadrunner nem újította meg a zenekarral. Az 1990-es évek elején már az alternatív metal volt a trend a súlyosabb gitárzenék világában, és bármennyire is sokat puhult az Annihilator zenéje, a kiadó nem látott fantáziát új albumokban. 1994-ben Bag of Tricks címen a Roadrunner kiadott egy ritkaságokkal, kiadatlan dalokkal és demófelvételekkel telepakolt gyűjteményest lemezt, majd két évvel később az In Command koncertalbumon két korábbi (egy 1989-es és egy 1990-es) koncert felvételét. 1998-ban majd 2003-ban is kiadták a klasszikus első két lemezt, remasterelt, feljavított hangzással, bónusz dalokkal.Alice in Hell újrakiadás bónuszai: Powerdrain (demo), Schizos Pt. I & II (demo), Ligeia (demo) / Never, Neverland újrakiadás bónuszai: Kraf Dinner (demo), Mayhem (a Reduced to Ash korai változata), Freed from the Pit (a Road to Ruin korai változata) 2004-ben pedig a Roadrunner-korszakot összefoglaló The Best of Annihilator válogatás jelent meg.
Egyszemélyes együttes (1994–1998) 1994-re az alapító Jeff Waters maradt az Annihilator egyetlen tagja. Miután vett egy házat, Paul Blake hangmérnök segítségével saját házistúdió építésébe kezdett. Közel tíz év szünet után újra összejött az eredeti Annihilator énekes John Batesszel. A készülő új dalok demóit Bates stúdiójában rögzítették, és Waters énekelte fel őket. Dobosnak Randy Blacket kérte fel Waters, és ketten rögzítették a King of the Kill albumot. A lemezt ősszel a Music For Nations adta ki, amely három lemezre ajánlott szerződést Watersnek. A turnén ismét Dave Scott Davis basszusgitározott, a dobos pedig Cam Dixon volt.
Az 1996-ban megjelent Refresh the Demon volt az első Annihilator-album, amely Jeff Waters saját stúdiójában, a Watersoundban készült. A King of the Kill lemezhez hasonlóan itt is a Waters-Black duó rögzítette az albumot, illetve négy dalban Davis is szólógitározik. Mindössze egy európai turnét csináltak a lemez promotálására, egy beugrós ritmusszekcióval.
A Music For Nations szerződést az 1997-es Remains című albummal teljesítette Jeff Waters. A kritikusok egyöntetű véleménye szerint ez a lemez az Annihilator pályájának mélypontja. Az anyagot Waters egymaga készítette teljes egészében, egy dobgép segítségével. Súlyos, thrashes, de techno és elektro-hangmintákkal terhelt nagylemez született, amire nyilván hatással volt Waters magánéleti válsága is (válás, költözés, egyedül nevelte a kisfiát, és újra inni kezdett).
Újrakezdések (1999–2003) 1999-ben az Alice in Hell albummal megismert felállásban alakult újjá az Annihilator: Randy Rampage ének, Jeff Waters gitár, Dave Scott Davis gitár, Ray Hartmann dobok. Egyedül Wayne Darley nem fogadta el a felkérést, helyette Russel Bergquist basszusgitárost vették be. A zenekart újra szerződtette a Roadrunner kiadó, és a Jeff Waters lakásában rögzített Criteria for a Black Widow lemezen természetesen visszatértek a klasszikus első albumot jellemző speed-thrash metal stílushoz. A régi időkhöz hasonlóan a dalszövegek nagy részében újra társszerző volt John Bates.