Tiberius Caesar Augustus, általánosan elterjedt néven Tiberius császár, született Tiberius Claudius Nero, majd Augustus általi örökbefogadásától Tiberius Iulius Caesar (Fondi, Itália/Róma, Kr. e. 42. november 16. – Misenum, Kr. u. 37. március 16.), a Római Birodalom második császára, a népszerű Augustus császár fogadott fia volt. 23 éven keresztül ült a császári trónon, 14-től haláláig.
Ő tekinthető a Julius-Claudius dinasztia igazi megalapítójának, mivel apja, Tiberius Claudius Nero és édesanyja, Livia Drusilla révén a Claudia gens tagja volt, azonban miután Augustus örökbe fogadta, bekerült a Iuliusok közé. Utódai mind a két család leszármazottai voltak.
Tiberius 55 évesen került trónra. A hatalmi helyzet változásai és az elszenvedett sérelmek kiégett, mizantróp öregemberré tették, aki talán nem is akart trónra jutni. Uralmát hosszú ideig a teljhatalmú praefectus praetorio, Lucius Aelius Seianus terrorja jellemezte, míg a császár kivonta magát a napi politikából, és idejét kéjlakában múlatta Capri szigetén.
Ifjúkora Tiberius Claudius Nero a nemes Claudius nemzetségbe született Kr. e. 42-ben, így predesztinálva volt a politikai pályára. Azonban a senatus vezette Római Köztársaság, mely már egy évszázada gyenge lábakon állt, zsenge ifjúkorában végleg összeomlott, Octavianus pedig – a republikánus külsőségeket megtartva – egyeduralmat vezetett be. Tiberius számára sorsdöntő volt az a lépés, hogy hároméves korában, Kr. e. 39-ben anyja, Livia elvált apjától, és az eljövendő princepshez ment feleségül. Tiberius és a válás után született öccse, Nero Claudius Drusus vér szerinti apjánál maradt annak haláláig.
Ebben az időszakban patriciusfihoz méltó, azaz meglehetősen eseménytelen életet élt. Kr. e. 32-ben, kilencéves korában tartotta meg első közszereplését, amikor édesapja temetésén mondott beszédet. Kr. e. 29-ben már részt vett – méghozzá előkelő helyen, mostohaapja balján a győzelmi fogatban – Octavianus diadalmenetén, amit a Marcus Antonius és VII. Kleopátra felett aratott actiumi győzelem és Egyiptom meghódítása megünneplésére tartott. Politikai pályára Kr. e. 24-ben lépett, amikor is quaestori rangban szolgált, és a törvényileg előírt életkor betöltése előtt öt évvel pályázhatott praetorságra és consulságra. bélyegkép|balra|Livia anyacsászárné nagy befolyással volt fiára
Tiberius, a hadvezér
Augustus hamarosan a keleti provinciákba küldte mostohafiát, ahol hatalmas hadi sikert aratott Kr. e. 20-ban: visszaszerezte a parthusoktól a Crassus, Decidius Saxa és Marcus Antonius hadjáratain zsákmányolt legio csapatjelvényeket, a sasokat. Sikerére való tekintettel a senatus megszavazta neki a praetori rangot, Kr. e. 13-ban pedig consullá választották. Ő azonban közben sem tétlenkedett: az Alpokban vezette a barbár törzsek elleni harcokat öccsével karöltve. A testvérpár remek hadvezéri képességeit többször kamatoztatta, amivel biztosították a birodalom számára Raetia és Noricum provinciát.
Ekkoriban nem csak hivatali, hanem magánélete is felfelé ívelt: kölcsönös szerelemben élt feleségével, Vipsania Agrippinával, Augustus örök barátja és legjobb hadvezére, Marcus Vipsanius Agrippa lányával. Feltehetően Kr. e. 20-ban vagy 19-ben házasodtak össze, és Tiberius consuli évében született meg közös gyermekük, Julius Caesar Drusus.
A hadvezér sorsa Agrippa Kr. e. 12-ben bekövetkezett halálával fordult rosszra, amikor Augustus parancsára el kellett válnia feleségétől, hogy elvegye a princeps lányát, Agrippa özvegyét, Iulia Caesarist. E második házassága boldogtalan és gyermektelen volt. Vipsaniát felsőbb utasításra nem is láthatta többé. Hiába emelkedett szinte hivatalos örökösjelöltté, Tiberius megkeseredett. Hadvezérként viszont továbbra is bizonyított: fontos hadvezéri funkciókat töltött be igen sikeresen Kr. e. 12 és Kr. e. 6 között Pannoniában és Germaniában.
Augustus örököse
Tiberius ismét consul volt Kr. e. 7 folyamán, majd a következö évben öt évre elnyerte a néptribunusi hatalmat (tribunicia potestas) és a keletre szóló imperium proconsulare maiust, azaz rendkívüli főhatalmat. A gyakorlatilag társcsászárságnak megfelelő kinevezések azt látszottak bizonyítani, hogy Tiberius lesz a princeps örököse, hiszen a veje, emellett a birodalom egyik legjobb hadvezére volt, és valóban részt kapott a császári hatalomból. Ha Tiberius bizakodva tekintett a jövőbe, úgy keserűen csalódnia kellett.
Közben ugyanis a felnőttkor küszöbére érkezett Caius és Lucius Caesar, Augustus Iuliától és Agrippától származó két unokája, akiket a császár nyíltan az előtérbe helyezett. Ráadásul gyűlölt felesége, Iulia is hírhedten erkölcstelen életet élt. Tiberius Kr. e. 6-ban inkább önkéntes száműzetésbe vonult Rodosz szigetére, Rómában hagyva a megvádolt Iuliát. Főhatalmával személyesen nem élt, hanem alárendeltjeivel igazgatta a gondjára bízott területeket. Mindezzel érthetően kivívta Augustus ellenszenvét, aki a híradások szerint egyébként sem kedvelte valójában magának való mostohafiát. Ebben közrejátszhatott a féltékenység is Tiberius hadvezéri sikereire – ez volt ugyanis az egyetlen olyan terület, ahol Augustus nem tudott sokat felmutatni.
A Rodoszon idejét filozofálgatással és verseléssel töltő Tiberius helyzete igencsak megrendült az udvarban. Kr. e. 1-ben meg sem újították tribunusi és proconsuli főhatalmát. Tacitus szerint ekkor már maga is tisztában volt veszedelmes helyzetével, és várta a hajót, amely a kivégzésére hoz parancsot. A hajó azonban másféle híreket hozott 2-ben. Iuliáról már Kr. e. 2-ben bebizonyosodott, hogy valóban erkölcstelen, parázna életet élt (Tiberius azonnal el is vált tőle), és ami még fontosabb, Lucius Caesar tragikusan fiatalon elhunyt Massiliában. Tiberius végre hazatérhetett – ebben Livia császárnénak kétségkívül jelentős szerepe volt – igaz, két évig magánemberként élte életét.
4-ben a Tiberius hazatéréséért szintén közbenjáró másik mostohafia, Caius Caesar is elhunyt. Augustusnak csak két számításba vehető örökösjelöltje maradt: Tiberius (akinek öccse, Drusus még Kr. e. 9-ben meghalt a germán határon) és Agrippa Postumus, Caius és Lucius öccse, Agrippa és Julia harmadik, a hadvezér halála után született fia. Augustus mindkettejüket örökbe fogadta, ám egyúttal kötelezte Tiberiust, hogy adoptálja unokaöccsét, a Drusustól származó Germanicust, aki rendkívül tehetséges és népszerű hadvezérnek bizonyult. Ezzel kialakított egy új örökösödési sorrendet, amiben Tiberius természetes fia hátrébb állt a sorban, mint kénytelenségből örökbefogadott unokaöccse.
Tiberius pozícióinak megerősödésében nagy szerepe volt annak, hogy katonai téren fellegek gyülekeztek a birodalom felett: a nemrég meghódított Pannonia illír lakossága fellázadt, és a hatalmas erejű mozgalom létében fenyegette a Római Birodalmat. Hosszú idő óta ekkor ismét a sorozás eszközéhez folyamodtak.
4-től egészen Augustus 14-es haláláig egyértelműen Augustus örököse volt: örökbefogadásával párhuzamosan ismét felruházták a tribunusi és proconsuli hatalommal, amelyeket 13-ban Augustusével egyenértékűnek ismertek el. Ezzel gyakorlatilag Tiberius Augustus társcsászára lett, és amikor 14. augusztus 19-én a principatus megteremtője jobblétre szenderült, kérdés sem férhetett hozzá, hogy mostohafia fogja követni a trónon.
Tiberius uralkodása Kezdeti nehézségek
Amikor elterjedt Augustus halálhíre, a dunai és rajnai legiók fellázadtak kedvezőbb végkielégítést, magasabb zsoldot, rövidebb szolgálatot és jobb bánásmódot követelve. Sőt mi több, a germaniai határt védő katonaság Tiberius helyett fogadott fiát, Germanicust akarta trónra tenni. Az új császár helyzetének megszilárdulásában nagy szerepet játszott unokaöccse lojalitása, aki lecsendesítette a lázongást. A katonaság felkelése volt az első jele Tiberius népszerűtlenségének, amely az utókor körében is megmaradt, sőt erősödött is. A legnagyobb történetírók (Tacitus, és feltehetően hatására Suetonius és Cassius Dio) az államhatalmat rendőrállami eszközökkel megerősítő császárt alattomos, kegyetlen zsarnokként tüntették fel, emellett megemlékeztek öregkorára jellemző erkölcstelen, pedofil kicsapongásairól. A másik végletet, a kritikátlan hódolatot képviselte a császár udvari történetírója, Velleius Paterculus.
A senatus szeptember 18-án ismerte el hivatalosan is Tiberius öröklését azzal, hogy megszavazta számára a nemrég istenné avatott Augustus tisztségeit és címeit. Ilyesmire még sohasem került sor, hiszen Augustus funkciói elvileg nem voltak örökíthetőek. Mindenesetre Tiberius már az ülés kezdetén kifejtette, hogy idősnek érzi magát a feladathoz, nem is igazán akarja ellátni, és szeretné megosztani az állam vezetését a senatusszal. A zavarodott testület végül arra hivatkozva kérte fel a feladatra, hogy enélkül működésképtelenné válna a Római Birodalom (tehát a köztársasági államrend visszaállítása fel sem merült). Az új princeps első és egyetlen uralkodóként nem fogadta el a Haza Atyja (pater patriae) címet. Az első találkozó meghatározta a későbbiek hangvételét is: Tiberius egész uralkodása alatt mintha csak összezavarni és megrémíteni akarta volna a senatori rendet azzal, hogy nem konkrét parancsokat adott, hanem csak utalt – nem egyszer igen homályosan – szándékaira. A senatori rendnek azonban fenntartotta hagyományos vezető szerepét, sőt a névleges választások háttérbe szorításával névleges súlyukat is növelte. Maga mellé húszfős senatori tanácsot szervezett, amely mindvégig segítette uralkodásában.
Augustus politikájának továbbvitele bélyegkép|jobbra|250px|Tiberius Capri szigetén talált életnagyságú márványszobra Tiberius uralkodására általában jellemző volt, hogy követte Augustus modelljét. Továbbra is a senatorokra és a lovagrendre támaszkodott, illetve igyekezett fenntartani Itália és római polgárok túlsúlyát mind politikai, mind gazdasági téren. Felismerte, hogy a provinciákat nem szabad kizsarolni, hanem tisztességes mértékben kell adóztatni ([scripsit] boni pastoris esse tondere pecus, non deglubereSuetonius: Tiberius 32. – „a jó pásztor nyírja a juhot, nem megnyúzza”), és a tartományok stabilitását azzal is biztosította, hogy a megszokottnál hosszabb, 6-7 éves időtartamra nevezett ki kormányzókat. (Mindenek oka természetesen a kelletlenség is lehetett, ráadásul általában kellemetlenül érintette a Róma ragyogásához szokott helytartókat.) A kegyvesztett kormányzók korrupcióját szigorúan büntette. Hiába a nem egyszer segítőkész provinciális politika (például 17-ben a császári kincstárból segítette meg a földrengés sújtotta kis-ázsiai városokat), a romanizáció visszafogása több felkelést eredményezett a tartományok törzsi-nemzetségi arisztokráciája körében (21-ben Iulius Sacrovir és Iulius Florus Galliában, 17-ben Tacfarinas pedig Africában robbantott ki felkelést.)
Külpolitikájában Tiberius igyekezett fenntartani a békét mind a keleti, mind a germán határon. Nagyobb hódító vállalkozásba egyik hadszíntéren sem kezdett; 17-ben például leállíttatta Germanicus fényes sikersorozatát Germaniában. Nem tudni biztosan, hogy mennyire játszott szerepet döntésében a féltékenység, de nem szabad elfelejtenünk, hogy kiválóan ismerte a hadszínteret, a katonaságot és a birodalom teherbíró képességét. Rendelkezését különben is igazolta, hogy a diplomáciai úton-módon megszerzett befolyás még uralkodása után vagy 150 éven át kiválóan működött. (A Quinctilius Varust legyőző Arminiust Maroboduus királlyal buktatta meg, végül ez utóbbit is megölette Vanniusszal, aki clienskirályságot hozott létre a Vág és a Morva között.)
21-ben összevonták az Augustus által felállított, addig szerte Itáliában állomásozó praetorianus cohorsokat Róma falai mellett álló erődben. A császári hatalom ezzel szinte leplezetlenül katonai jellegűvé vált: a praetorianus gárda bevetésre készen állt Rómában, és kívüle nem létezett katonai erő Itáliában. A praefectus praetorio kezében óriási hatalom összpontosult.
Gyanakvás, féltékenység