Tót Endre (Sümeg, 1937. november 5. –) Kossuth-díjas neoavantgárd képzőművész. 1978 óta Németországban, 1980 óta Kölnben él és dolgozik.
bélyegkép|263px|A művész „önemléktáblája”Budapest VI. kerület, Király utca 76.
Életútja, munkássága A hatvanas évek – informel kísérletek 1959–1965 között tanulmányokat folytatott a budapesti Magyar Iparművészeti Főiskola murális szakán. Az 1960-as években informel festészettel foglalkozott, kevéssel ezután készültek kollázsai, valamint a pop- és a minimal art szellemében készült munkái.
Az 1960-as évek közepétől szoros barátságban állt Korniss Dezsővel, aki nagyra becsülte a fiatal Tót informel festészeti kísérleteit, amellyel az addig Magyarországon újdonságnak számító irányzat egyik úttörőjévé vált.
1968-ban és 1969-ben kiállított az Iparterv-csoport neoavantgárd művészeivel. Korai munkáinak retrospektív kiállítására 1989-ben a Kiscelli Múzeumban került sor. Rajzait és tusfestményeit a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban mutatta be 2003-ban. „A megfestett képtől a meg nem festett képig – korai munkák 1964–1971” című kiállítás (Szombathelyi Képtár, 2004) átfogó képet adott a gyorsan változó stíluskorszakairól egészen a „Meg nem festett képeim” (1970) című munka születéséig. Festészeti korszakának számos darabja a rendszerváltás után jelentős magyar múzeumok tulajdonába került.
A hetvenes évek – konceptuális kezdetek 1970/71-ben radikálisan szakított a festészettel, innentől kezdve konceptuális művészettel foglalkozott. „Talán Tót volt a 20. század második felében az Amszterdamtól keletre eső művészek között a legtüneményesebb festőtehetség. De Tót önként mondott fel a festészetnek egy menet közben megismert és fontosabbnak érzett igazság kedvéért.” (Perneczky Géza, Új Művészet, 2003. október)
Festői korszakának lezárásaként elkészítette a My Unpainted Canvases (1970) című művészkönyvét, amelyben virtuálisan jeleníti meg a meg nem festett vásznait. Szintén az 1970-es évek elején születtek meg alapideái, a Nothing/Zer0, Rains és Gladnesses, melyek ideák a további évtizedek munkásságát határozták meg.
Új médiumokat alkalmazott művészetében: sürgöny, képeslap, póló, xerox (fénymásolat), írógép, film, zene, plakát, graffiti, transzparens, akciók, művészkönyvek, utcai villanyújság.
A kritikusok az első kelet-európai koncept műnek tartják a kölni DuMont Kiadó Aktuelle Kunst in Ost-Europa (Kortárs művészet Kelet-Európában) című könyvében 1972-ben publikált műveit, a korai Távollevő képeket, amelyet a későbbi évtizedek folyamán nagy mértékben továbbfejlesztett. Korai konceptuális művei Achille Bonito Oliva Europe/America: The Different Avant-Gardes (Milánó, 1976) könyvében jelentek meg.
Korai mail-art munkáival, postaművészeti tevékenységével „szinte az első órában lépett bele a mail art művészetbe” – írja róla Jean-Marc Poinsot Mail art, communication à distance, concept című katalógusában 1971-ben. Levelezőpartnerei között olyan ismert neveket találunk, mint a későbbi barát Ben Vautier, John Armleder, George Brecht, Daniel Spoerri, Cosey Fanny Tutti, Genesis P-Orridge, Dieter Roth, Marina Abramovich, Ken Friedmann.
1972-ben kiállították a mail-art darabjait a Párizsi Biennálén, ahol a mail-art olyan úttörőivel, mint Marcel Duchamp, Yves Klein, Richard Johnson, Ben Vautier, George Brecht stb. szerepelt együtt. Zéró kóddal írt leveleiről Pierre Restany, Yves Klein barátja, 1978-ban a következőket írta: „A koncentrált (leZÉROzott) érzékenység anyagtalan zónájában Tót Endre a mail-art Yves Kleinje, egy postai monokróm.”
Első múzeumi kiállítását a jeruzsálemi Israel Museum rendezte 1975-ben. A hidegháború alatt a magyar állam nem állt diplomáciai kapcsolatban Izraellel, ezért munkáit kalandos úton csempészte ki az országból. 1970 és 1974 között készült konceptuális munkái (pl. Rainproof-ideas) egy időben voltak kiállítva Alberto Giacometti szobraival a jeruzsálemi múzeumban. A kiállításról német, belga, olasz és francia művészeti folyóiratok is beszámoltak, a Jerusalem Post pedig így írt róla: „This is not to say that Endre Tot is the same race with Giacometti, but he is a totally new and rewarding experiences.”
1974-ben a svájci Howeg Kiadónál megjelent Tót Endre Zero-Post (Nulla-mail) bélyegíve, mely a nemzetközi mail art művészet első művészbélyegeit tartalmazták.
John Armleder – a később a Neo Geo irányzattal világhírűvé vált barátja – meghívására 1976-ban fél évre a mail-art-központként működő genfi Ecart Galériába látogatott. Genfben valósította meg legelső utcai akcióját (TOTalJoys, 1976), amelynek filmfelvételeit 2005-ben a párizsi BDV (bureau des videos) kiadó DVD formátumban jelentette meg.
Művészkönyveivel, amelyek az 1970-es évek folyamán Budapesten készültek, nemzetközi sikereket ért el. Legelső könyveit szamizdatban adta ki, későbbiek nyugat-európai avantgárd kiadóknál jelentek meg. Azok közül a legismertebbek: 1971: Meg nem festett képeim, The States of Zeros, Semmi sem semmi / Nothing ain’t Nothing, 1972: Nothing, Incomplete Information, 1974: Zero-Texts (1971–72), Night Visit to the National Gallery (Beau Geste Press, UK), Zero-Post, Rainproof Ideas (1971-74), 1979: TÓTalJOYS, 1981: Very Special Drawings, 1990: Evergreen Book.
1998-ban számos művészkönyvét vásárolta meg a párizsi Bibliothèque Nationale. Levelezése John Armlederrel (Correspondance avec John Armleder, Ecart, Genf, 1974) 2010-ben került a párizsi Pompidou Központ könyvtárába (Bibliotheque Kandinsky). Művészkönyvei számos múzeumi kiállításon szerepeltek Európában, az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, többek között a Pompidou Központban megrendezett Livres d’Artistes kiállításon 1985-ben.
Még Budapesten élt, amikor 1977-ben kiállított Párizs legismertebb galériájának egyikében, a Galerie Bama-ban. A kiállításról Otto Hahn írt kritikát a L’Express című francia hetilapban. Nemzetközi szereplései és postai kommunikációs tevékenysége miatt nyugaton már az 1970-es években egyik legismertebb művésznek számított a keleti blokkból, míg Magyarországon szinte alig értesültek hazáján kívüli sikereiről.
Óbudai lakása izoláltságából („elefántcsonttornyából”) a hetvenes évek vége felé a DAAD Berliner Künstler Program nyugat-berlini ösztöndíj-meghívása rántotta ki. Mielőtt kiutazhatott volna a megosztott városba, több mint egy éven át egyik kiutazási kérelmét a másik után utasította el a magyar hatóság. Kiutazásának sorozatos megtagadása politikummá vált, így végül a nyugat-európai sajtó tiltakozására kapta meg útlevelét. Tót egyéves nyugat-berlini tartózkodás után az emigrációt választotta. Óbudai lakását elkobozták, testvére még időben „evakuálta” valamennyi munkáját. Ezután magyarországi munkái évtizedeken át, optimális raktározási lehetőség híján hányódtak egyik helyről a másikra, míg végül a Magyar Nemzeti Galériába kerültek letétbe.
Tót Berlin nyugati felében realizálta azokat az ideákat, amelyeket kofferjében és fejében Budapestről hozott magával. Megérkezése után közvetlenül a berlini falra egy mondatot firkantott: Ich würde mich freuen, wenn ich etwas auf die andere Seite der Mauer schreiben dürfte (’Örülnék, ha írhatnék valamit a fal másik oldalára’). Örömeit (TÓTalJOYs) a város legforgalmasabb helyein, táblafeliratokkal a kezében és a hátán, szendvicsemberként demonstrálta. A Kurfürstendamm óriási villanyújságán egy villogó öröm-mondat állította meg a járókelőket. 1978-ban a DAAD filmre vette és könyvben publikálta TOTalJOYS c. utcai akcióját. Kiállításai voltak a Galerie René Blockban, ahol az 1960-as és az 1970-es években a következő művészek állítottak ki: Joseph Beuys, Richard Hamilton, Allan Kaprow, Nam June Paik, Wolf Vostell.
Az akciókban és mail art darabokban megnyilvánuló humor és irónia kapcsolja őt a németországi fluxushoz, és a René Block szervezte Fluxus Németországban 1962–1992 c. vándorkiállításnak is egyetlen kelet-európai résztvevője.
A nyolcvanas évek – blackout Kölnben Másfél éves berlini tartózkodása után Hertával, német származású feleségével Kölnbe költözött. Berlini aktív periódusát Kölnben terméketlen évek követték, az 1980-as évek közepéig alig dolgozott. 1982-ben az Artist Place meghívására New York-ba utazott egy darab krétával a zsebében, amellyel falrajzokat készített a kiállítóterem falain. Itt találkozott számos művésszel, többek között Alan Kaprowval és régi barátjával, John Armlederrel.
A „blackout years”, ahogy hosszúra nyúlt terméketlen éveit nevezi, az 1980-as évek közepéig tartottak. Az 1980-as évek végétől szinte megszállottként újra intenzíven dolgozni kezdett. Továbbfejlesztette a „távollevő kép” ideáját, amelynek gyökerei a budapesti éveire nyúlnak vissza. (l. My Unpainted Canvases, 1970 és Night visit to the National Gallery, 1974, Múzeumlátogatás, 1974)
Távollevő képeivel virtuálisan visszatért a festészethez, de visszatérése egyben a táblakép hagyományának a lerombolását is jelentette. „Blackout” és „Katalogizált” képeinek szellemisége a hiány esztétikáját idézi,Lehmann, U.-Weibel, P.: Ästhetik der Absenz, München, 1994 az eltűnés esztétikájának keretében a semmik és a hiányok „megjelenítésére” tesz kísérletet.
Az elmúlt évszázadok képrombolását bemutató ICONOCLASH: Beyond the Image Wars in Science, Religion and Art (ZKM, Karlsruhe, 2002) kiállításon Dada Messe in Berlin című nagyméretű munkája Dürer, Rembrandt, Goya, Duchamp, Malevich, Picabia, Warhol, Beuys mára klasszikusnak számító képei között szerepelt. A Brémában rendezett Who killed the painting (Museum für Moderne Kunst, 2010) tematikus kiállításon a „Fluxus Triptichon” (2002, 3 × 200 × 125 cm) c. táblaképe jelentette a festészet „meggyilkolását” Beuys, Kaprow, Ben Vautier, G. Brecht, Al Hausen, Nam June Paik stb. alkotásai mellett.
Kilencvenes évek – retrospektív kiállítások és kanonizálódás Az 1990-es évek és az új évezred első évtizedében a műtermében felgyülemlett közel ezer munkája úgy szülőhazájában, mint Európában és az USA-ban a múzeumok falaira kerültek. A rendszerváltás után Tót munkáival tért vissza Budapestre: a Műcsarnok összes termében rendezett kiállítást Semmi sem semmi címmel. Ezt követte négy évvel később a kölni Museum Ludwig kiállítása Who is afraid of Nothing? címmel, amelyet 1999 végén a budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum is bemutatott („Nem félünk a semmitől”). Tót az első magyar művész, akinek a kasseli Museum Fridericianum az ötévente megrendezendő Documenta épületében egyéni kiállítást rendezett. A kiállítás magyar címéhez Semmi sem semmi (ami a Műcsarnok-beli kiállítás címével azonos) a múzeum kurátorai ragaszkodtak, feltehetőleg egzotikus hangzása miatt. A kiállítás keretében a város főterén megrendezett provokatív szórólap-akcióját a rendőrség szakította félbe: Tót arcát fekete maszkkal takarta el, a szórólap pedig, amit a járókelőknek osztogatott, semmi információt nem hordozott. Műtermi munkái mellett utcai akciói tették nemzetközileg ismertté a nevét.„Örülök, hogy itt álltam” – 1998-ban ezzel a felirattal avatták fel járdába süllyesztett bronztábláját a Paulai Ede utca 64. (Artpool) előtt. 2004 szeptemberében választott hazájában, Kölnben is emléktáblát avattak hasonló ironikus szöveggel: „Ich freue mich, dass ich hier gestanden habe”, olvasható a Ludwig Múzeum tetőteraszának kövezetébe ágyazott feliraton.
Flyer, Zero, Joy akciói legtöbbször nemzetközi kiállítások keretében, számos ország városában (Genf, Bonn, Viersen, Párizs, London, Nyugat-Berlin 1979 és Berlin 2006, Tallinn, New York, Belgrád és Amszterdam, valamint Budapest 1996/2006) irritálták az utca emberét, szokatlanságukkal felháborodást, nem egy esetben a rendőrségi beavatkozást váltottak ki. A nemzetközi kritika antidemonstrációit a művész szülőhazájában megélt, totalitárius rendszer kötelező kellékeként rendszeresen megrendezett felvonulások válaszjelenségeként értelmezte.
2000-es évek – „Örülök, ha egyik mondatot a másik után írhatom”