right|thumb|280px|Jeronimus Munghofer Szent Benedek-rendi szerzeteshez kapcsolódó 16. századi gyónási, illetve búcsúnyerési igazolás (1521). right|thumb|280px|Ifjabb Jörg Breu fametszete, amely a búcsúcédulákhoz kapcsolódó visszaéléseket és a korabeli pénzügyi panaszokat szatirikus formában ábrázolja.
A búcsúcédula a késő középkori és kora újkori nyugati kereszténységben használt okirat volt, amely egy búcsú elnyerését, illetve az ahhoz kapcsolódó feltételek teljesítését igazolta. A köznyelvben és a reformáció korának hitvitáiban a kifejezés gyakran összefonódott a búcsúk pénzadomány fejében történő hirdetésével, ezért a „búcsúcédula” sokszor a búcsúkkal kapcsolatos késő középkori visszaélések jelképeként szerepel.
A katolikus tanítás szerint a búcsú nem azonos a bűnbocsánattal. A bűnök bocsánata a bűnbánat és a gyónás szentségi rendjéhez tartozik; a búcsú ezzel szemben a már megbocsátott bűnök után fennmaradó ideig tartó büntetés részleges vagy teljes elengedése. Ezért teológiailag pontatlan az a leegyszerűsítő megfogalmazás, hogy a búcsúcédula „pénzért árusított bűnbocsánat” lett volna. Történetileg ugyanakkor kétségtelen, hogy a 15–16. században a búcsúhirdetésekhez és az ezekről kiállított cédulákhoz súlyos visszaélések kapcsolódtak: a pénzadományok, a kegyes célokra történő gyűjtések, a pápai és helyi pénzügyi érdekek, valamint a túlzó népszerű prédikációk sokak számára azt a benyomást kelthették, hogy a lelki javak pénzzel megszerezhetők.
A búcsúcédulák körüli vita különösen Johann Tetzel domonkos szerzetes németországi búcsúhirdetései, X. Leó pápa Szent Péter-bazilika-építési búcsúja, valamint Luther Márton 1517-es tézisei révén vált történelmileg meghatározóvá. A búcsúk ügye nem önmagában okozta a reformációt, de a késő középkori egyházi reformigények, a pápai pénzügyek, a német fejedelmi politika és Luther teológiai fejlődésének összefüggésében fontos kiváltó tényezővé vált.
Fogalma
A búcsúcédula nem maga a búcsú, hanem írott vagy nyomtatott igazolás, amely a búcsúhirdetéshez, a gyónáshoz, a penitenciához, a zarándoklathoz, az alamizsnához vagy más előírt jócselekedethez kapcsolódhatott. A 15. század végétől a nyomtatás fejlődése lehetővé tette, hogy az ilyen okiratokat nagyobb számban, egységes formában állítsák ki.
A „búcsúcédula” elnevezés alatt a történeti irodalom többféle irattípust ért. Egyes cédulák azt igazolták, hogy a hívő gyónt, áldozott vagy teljesítette a búcsúnyerés feltételeit; mások a búcsúhirdetéshez kapcsolódó adományozást rögzítették; megint mások valamely zarándokhelyhez, testvérülethez, templomhoz vagy kegyes célhoz kötött kiváltságot tanúsítottak. A késő középkorban a kettő gyakran összekapcsolódott: a hívő alamizsnát adott egy templom, kórház, híd, iskola, kolostor vagy más közösségi cél javára, és erről, illetve az ehhez kapcsolt búcsúról írásos igazolást kapott.
A katolikus tanításban a búcsú elnyerésének feltétele nem pusztán egy külső cselekmény, hanem a megfelelő lelki állapot. A teljes búcsú hagyományos feltételei közé tartozik a szentségi gyónás, az eucharisztikus áldozás, a pápa szándékára végzett ima, valamint a bűnhöz való ragaszkodás elutasítása.
Teológiai háttér
A búcsú tanának alapja a bűn kettős következményének megkülönböztetése. A katolikus tanítás szerint a bűn bűnössége vagy vétke a bűnbánat és a szentségi feloldozás révén bocsánatot nyerhet, de a bűn rendezetlen következményei, illetve az azokért járó ideigtartó büntetés még fennmaradhat. Ennek megtisztulása történhet földi vezeklés, jócselekedetek, szeretetből végzett elégtétel vagy a halál után a tisztítótűz által.
A búcsú ehhez kapcsolódik: a hívő az Egyház közbenjáró szolgálata révén részesedik Krisztus és a szentek érdemeiből. Az Egyház ezt a hagyományos teológiai nyelvben az „Egyház kincstárának” nevezte. A fogalom nem pénzügyi vagyoni kincstárat jelent, hanem Krisztus megváltó érdemeinek és a szentek Krisztusban végzett elégtételének lelki közösségét.
A középkori skolasztikus teológia a búcsút a szentek közössége, az egyházi kulcshatalom és a helyettes elégtétel fogalmával magyarázta. Aquinói Szent Tamás szerint a búcsú nem a bűn bocsánatának pótléka, hanem a bűn után fennmaradó büntetés elengedése az Egyház hatalma és Krisztus érdemeinek alkalmazása révén.
A holtak javára felajánlott búcsúk esetében a katolikus hagyomány különbséget tesz az élők fölött gyakorolt egyházi joghatóság és a halottakért végzett közbenjáró ima között. A IV. Szixtusz által 1476-ban engedélyezett, tisztítótűzben szenvedő lelkek javára alkalmazható búcsúk nem közvetlen egyházi feloldozásként, hanem per modum suffragii, vagyis közbenjáró könyörgés módján értendők.
Kialakulása a középkorban
A búcsúk gyakorlata a korai egyház nyilvános bűnbánati fegyelméből és a vezeklések enyhítésének gyakorlatából fejlődött ki. Az ókeresztény közösségekben a súlyos nyilvános bűnökért hosszú és gyakran kemény penitenciát írtak elő. A közösség imája, a vértanúk közbenjárása és a püspöki kiengesztelés szerepe már ebben a korai rendszerben is azt fejezte ki, hogy a bűn és az elégtétel nem pusztán magánügy, hanem az Egyház egész testét érintő valóság.
A kelta és angolszász bűnbánati könyvek a 6–8. századtól részletes tarifákat tartalmaztak egyes bűnökhöz rendelt penitenciákról. Mivel a súlyos bűnökre kiszabott vezeklések olykor rendkívül hosszúak voltak, kialakult a penitenciák részleges átváltásának gyakorlata: imák, böjtök, alamizsna, zarándoklatok vagy más jámbor cselekedetek helyettesíthettek bizonyos penitenciális terheket.
A szorosabb értelemben vett búcsúengedélyek a 11. századtól jelentek meg. A püspökök és pápák bizonyos kegyes cselekedetekhez — templomépítéshez, zarándoklathoz, kórházak, iskolák, utak, hidak vagy kolostorok támogatásához — részleges penitencia-elengedést kapcsoltak. A pénzadomány ilyen összefüggésben eredetileg alamizsna és jócselekedet volt, nem a bűn bocsánatának ára.
A keresztes háborúk különösen fontos szerepet játszottak a teljes búcsú fogalmának kialakulásában. Az 1095-ös clermont-i zsinat a Jeruzsálem felszabadítására induló keresztesek útját a teljes penitencia helyébe számította be, feltéve, hogy az illető vallásos indítékból, nem pedig dicsőségért vagy nyereségért vállalkozott az útra.
A jubileumi évek szintén hozzájárultak a búcsúk elterjedéséhez. VIII. Bonifác pápa 1300-ban hirdette meg az első római szentévet, amelyhez különleges búcsú kapcsolódott. A későbbi szentévekben is jelentős szerepet kaptak a zarándoklatok és a búcsúnyerési feltételek.
A búcsúcédulák késő középkori gyakorlata
A késő középkorban a búcsúk rendkívül népszerűvé váltak. A hívők búcsút kértek zarándoklatokhoz, kedvelt imákhoz, testvérületekhez, oltárokhoz, templomokhoz, körmenetekhez és kegyes társulatokhoz. A közösségek és városok gyakran azért folyamodtak búcsúengedélyért, hogy templomot építsenek, kórházat tartsanak fenn, hidat emeljenek, utat javítsanak, vagy más közhasznú munkát finanszírozzanak.
A búcsúcédula ebben a rendszerben gyakorlati irat volt. A nyomtatott cédulák alkalmasak voltak arra, hogy a nagyobb területen hirdetett búcsúkat egységes formában dokumentálják. A cédulán rendszerint szerepelt a búcsú jogalapja, az adományozó vagy kedvezményezett neve, a hirdető vagy megbízott személye, valamint a lelki feltételekre vonatkozó utalás.
A gyakorlat azonban több ponton veszélyeztette a teológiai pontosságot. Az egyszerű hívek közül sokan nehezen különböztették meg a búcsú elnyerésének lelki feltételeit, az alamizsna jótékony cselekedetét és az erről kiállított okiratot. A cédula kézzelfogható tárgyként könnyen azt a benyomást kelthette, hogy a lelki kegyelem maga is okiratként „birtokolható”.
Visszaélések
A középkori és kora újkori egyházi hatóságok maguk is többször elismerték és elítélték a búcsúkkal kapcsolatos visszaéléseket. A problémák közé tartozott a túlzottan nagy vagy félrevezetően megfogalmazott búcsúengedélyek hirdetése, hamis búcsúlevelek terjesztése, a pénzgyűjtők túlkapása, a gyűjtött összegek nem rendeltetésszerű felhasználása, valamint a lelki feltételek háttérbe szorulása.
A negyedik lateráni zsinat 1215-ben már korlátozni igyekezett a túlzott búcsúengedélyeket. A zsinat megállapította, hogy templomszenteléskor legfeljebb egyéves, más alkalmakkor pedig jóval kisebb mértékű búcsú engedélyezhető, és fellépett a búcsúk túlburjánzása ellen.
A 14–15. században hamis vagy túlzó búcsúlevelek is terjedtek. Egyes képekhez, imákhoz vagy kegyhelyekhez több száz vagy több ezer évnyi búcsút kapcsoló népszerű állítások keringtek. A „napok”, „évek” és „hónapok” megjelölése eredetileg nem a tisztítótűzben eltöltött időt jelentette, hanem a régi penitenciális fegyelemben kiszabott vezeklések analógiájára utalt. Ezt a laikus közvéleményben gyakran félreértették.
A quaestores, vagyis a pénzgyűjtő búcsúhirdetők tevékenysége különösen sok bírálatot váltott ki. Egyesek túlzó ígéreteket tettek, anyagi haszonra törekedtek, vagy úgy beszéltek a búcsúkról, mintha azok a bűnbánatot és a gyónást pótolnák. Az ilyen visszaélések nem feleltek meg a katolikus tanítás pontos formájának, de a közvéleményben jelentősen hozzájárultak ahhoz a képhez, hogy a búcsú pénzügyi tranzakcióvá vált.
X. Leó pápa, Albert mainzi érsek és Tetzel
A legismertebb búcsúcédula-vita a 16. század eleji német területeken bontakozott ki. X. Leó pápa a Szent Péter-bazilika újjáépítéséhez kapcsolódóan teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik a megszabott lelki feltételek mellett alamizsnával is támogatták az építkezést.
A németországi hirdetés politikai és pénzügyi összefüggései bonyolultak voltak. Brandenburgi Albert mainzi érsek több püspöki javadalom birtokosa volt, és jelentős összeget fizetett római megerősítéséért. A szükséges pénzt részben bankházi hitelből, különösen a Fugger család közreműködésével teremtették elő. A Szent Péter-bazilika javára hirdetett búcsú németországi bevételeinek egy része Rómába, más része Albert adósságainak törlesztésére irányult.
Johann Tetzel domonkos szerzetes ennek a búcsúnak lett a legismertebb hirdetője. Tetzel ügyes szónok volt, és prédikációi a német közvéleményben erősen összekapcsolódtak a búcsúcédulák árusításának képével. A neki tulajdonított mondat — „amint a pénz a ládában megcsörren, a lélek a tisztítótűzből kiröppen” — Luther 27. tézise révén vált híressé. A formula pontos történeti eredete vitatott, de jól kifejezi azt a leegyszerűsítő felfogást, amely ellen Luther fellépett.
Tetzel megítélése a történetírásban árnyaltabb, mint a reformációs pamfletek képe. A katolikus és modern történeti értelmezések egy része hangsúlyozza, hogy Tetzel az élő hívők búcsúja kapcsán rendszerint nem tanította azt, hogy a bűnbánat és gyónás nélkül is bocsánat nyerhető. Ugyanakkor a holtakért alkalmazható búcsúk esetében prédikációi és népszerű formulái valóban azt a benyomást kelthették, hogy pénzadomány fejében biztos és azonnali szabadulás szerezhető a tisztítótűzből. Ez a felfogás teológiailag vitatott volt, és nem tekinthető az Egyház dogmatikus tanításának.
Luther Márton és a 95 tétel
Luther Márton 1517. október 31-én levelet küldött Albert mainzi érseknek, amelyhez csatolta a búcsúk erejéről és hatékonyságáról szóló 95 tételét. A tézisek eredetileg akadémiai vitairatként készültek, latin nyelven, és céljuk a búcsúhirdetés teológiai problémáinak megvitatása volt.
Luther kezdetben főként a visszaélések, a túlzó prédikációk és a hamis lelki biztonság ellen emelt szót. Téziseiben hangsúlyozta a valódi bűnbánat fontosságát, és kifogásolta, hogy egyes búcsúhirdetők a pénzadományhoz túl nagy bizonyosságot kapcsoltak. A 27. tétel szerint „emberi tanítást hirdetnek”, akik azt állítják, hogy amint a pénz a ládában megcsörren, a lélek azonnal kiszabadul. A 28. tétel tovább pontosítja: a pénz csörrenésével nőhet a nyereség és a kapzsiság, de az egyházi közbenjárás eredménye egyedül Isten akaratától függ.