José Ortega y Gasset (Madrid, 1883. május 9. – Madrid, 1955. október 18.) spanyol filozófus, író, az egzisztencializmus egyik kiemelkedő képviselője.
Élete Középpolgári családból származik, apja laptulajdonos volt, a családban több zsurnaliszta is van volt. Ez a családi hagyomány José Ortega y Gasset filozófiájának hangvételére és formájára is hatást gyakorolt. Egyetemi tanulmányait a Madridi Központi Egyetemen (Universidad Central de Madrid) végezte (1898-1904). Itt szerzett doktori címet (doctor en filosofía) 1904-ben. Az egyetemen Ortega számára Friedrich Nietzsche gondolatait Ramiro de Maeztu, az 1898-as nemzedék egyik kiemelkedő képviselője közvetítette. Ő Nietzsche filozófiájában az élet teremtő elfogadásának és a teljesebb élet iránti vágyakozásnak a szükségességét hangsúlyozta.
A fiatal Ortega életében és filozófiai gondolatainak megformálódásában alapvető hatástörténeti tényező a Németországban (Berlinben, Lipcsében, Marburgban) eltöltött két esztendő (1905-1907). Ennek nyomán szellemi profilját egészen az 1910-es évek közepéig mindenekelőtt a német filozófia (Immanuel Kant és a neokantianizmus), kiváltképp Hermann Cohen és Paul Natorp szellemi felfogása határozta meg.
1910-1936 között a Madridi Egyetem Metafizikai Tanszékének vezetőjeként dolgozott. Publicisztikája Spanyolországban elsősorban az El Imparcial, az El Sol, a Luz, Argentínában pedig a La Nación hasábjain jelent meg. 1916-ban megalapította az El Espectadort, ennek keretein belül 8 filozófiai témájú kötete látott napvilágot. 1923-ban megindította Revista de Occidente című folyóiratot, mely a legmodernebb európai filozófiai áramlatok spanyol nyelvre fordításának és népszerűsítésének orgánuma lett.
1936-ban, a spanyol polgárháború kitörésekor emigrált, előbb Franciaországban, majd Hollandiában élt, a második világháború kitörése után Argentínába menekült. 1942 márciusában Portugáliában telepedett le, 1945 nyarán pedig visszatért Spanyolországba. A fasiszta Franco-rendszer hűvösen fogadta, ami abban is megmutatkozott, hogy több éven át nem kapott katedrát az állami ellenőrzés alatt álló egyetemeken. Tanítványa, Julian Marías közreműködésével 1948-ban megalapította a Humántudományok Intézetét, mely az állami beavatkozás miatt csak két évig működhetett. Emiatt Ortega y Gasset 1950-1955 között Nyugat-Európában élt (a leghosszabb ideig az NSZK-ban), előadásokat tartott az Amerikai Egyesült Államokban, Svájcban és az NSZK-ban.
Filozófiája
Filozófiatörténeti helye Ortega y Gasset filozófiája közbülső helyet foglal el az életfilozófiák és az egzisztencializmus klasszikusnak tekinthető képviselői között (Søren Aabye Kierkegaard, Martin Heidegger). Az egzisztenciát már felvette kategória-rendszerébe, de annak sajátos értelmet tulajdonított. Filozófiai műveiben a külső valóságban feloldódó spanyol világot szembesítette az önmagába mélyedő, elvont német szellemiséggel. Bírálta a dekadenciába hajló polgárosodást, féltette a polgári kultúra értékeit, kritikával illette a tőkés berendezkedés manipulatív vonásait.
Filozófiai életművében három korszak különíthető el: a neokantianizmus által ihletett, az életfilozófia irányzatához sorolható, valamint az egzisztencializmus sajátos változatát képviselő szakasz. Nagy népszerűségre szert tevő „minőségi kisebbség”-elmélete nem politikai töltetű, nem kötődik egyetlen társadalmi osztályhoz vagy réteghez. A „minőségi kisebbség” kifejezésnek az ő filozófiájában egyénhez kapcsolódó értelmezése van. Műveit ugyanakkor a szocialista országokban az állami szervek képviselői célzatosan vagy épp a műveletlenségből adódóan, az eredeti művek olvasása híján gyakran durván és alapvetően félreértelmezték. Így azonosították például a tömegembert – helytelenül – a proletárral. Ilyen filozófiai kulturálatlanságról tanúskodó félreértelmezésekkel szórványosan lehet találkozni a rendszerváltás utáni Magyarországon is.
Ortega y Gasset számos írása az egyik legjelentősebb reprezentánsa a filozófiai esszé azon típusának, amely mély filozófiai gondolatokat és szakismereteket közvetít a szélesebb publikumnak is, s ezt nemegyszer szépirodalmi kvalitásokról is tanúskodó nyelvezettel teszi. Ortega y Gasset fő célja a spanyol filozófiai élet és részben ennek révén Spanyolország modernizálása volt.
Történetfilozófiai nézetei Ortega a történelem filozófiai problémái iránt kezdettől fogva érdeklődött. Ez az érdeklődés az 1920-as évektől vált életművében meghatározóvá. Történetfilozófiai vonatkozásban hatást gyakorolt nézeteire Oswald Spengler, Arnold Toynbee, Martin Heidegger és Wilhelm Dilthey. Ortega történetfilozófiájának egyik lényegi megállapítása: „Az embernek nincs természete, hanem történelme van”. E mondatban azonban a természet szó jelentése nem azonos a természeti világgal, hanem a világ mechanikusan ismétlődő, statikus részét jelenti. A történelem lényege a változás, s ott kezdődik, ahol a mechanikus ismétlődés hatalma véget ér. A történelem autentikus területe az emberi élet, mivel az ember nemcsak az emberi nemet reprodukálja generikusan, hanem az ember egyén, individuum is. Ortegának lényegi mondanivalója van a történetfilozófia és a történettudományok elméleti kapcsolatáról. Hangsúlyozza egyebek mellett, hogy a történelmi tényeket az emberi életekre kell vonatkoztatni, másrészt értelmezni kell azokat (hermeneutika). Ennek módszertanát is kidolgozta.
Ortegának figyelemre méltó felismerései vannak az előítéletek és a szokások működési mechanizmusával, a közvélemény szellemi formáló hatalmával, valamint a korunkra jellemző specializálódással és az ezzel összefüggő rebarbarizációval kapcsolatban.
Alapvető történelem-konstituáló erőknek tartja a fundamentális meggyőződéseket (creencia), melyek meghatározhatnak egész történelmi korszakokat. Megkülönböztet kronologikus és vitális időt, mivel egy adott kronológiai dátum másképp nyilvánulhat meg különböző életkorú emberek számára. Másrészt elkülöníti egymástól a kortárs-létet és az egyidejű létezést. Az egy időben élők nem feltétlenül kortársak, csak akkor, ha valamiféle többlet is összekapcsolja őket. A többlet révén összekapcsolódó kortársak alkotják a nemzedéket (generációt). A nemzedékek polemikusan viszonyulnak egymáshoz. Erre vezethető vissza a történelem mozgásritmusa. Valamely eszme akkor győz véglegesen, ha a korábbi eszmét képviselő nemzedék letűnik a színről.
A tömegek lázadása c. művében éles bírálattal illeti az eltömegesedés jelenségét. A tömeg Ortega értelmezésében nem politikai kategória, nem azonos a felsőbb és alsóbb társadalmi osztályok rangrendjével, nem azonos a munkástömeggel, a proletariátussal, hanem emberi kvalitások megjelenítésére szolgál. Tömegember az, akiből hiányzik az önmagába mélyedés és az önálló gondolkodás képessége, akit csak a külső valóság határoz meg. A minőségi kisebbséghez pedig azok tartoznak, akik nem „sodródnak”, nem a közvélemény diktátumának engedelmeskednek, hanem önmagukba mélyedve gondolkodnak, s akik nem a „pénzkeresés, a csillogás, esetleg a kollektivitás viharos tengerén való fennmaradás végett” értelmiségiek. A tömegek lázadása – legmélyebb lényegét tekintve – nem más, mint a műveletlenség, a bárdolatlanság és primitivitás uralomra kerülése.
Ortega kultúrafelfogása kezdetben neokantiánus hatást mutat. A kultúrát azonosítja a tudományok összességével, az élet felett lebegő idealitással. E szemlélet szerint az élet tiszta racionalitássá lényegül. Később nagyobb teret enged a spontán vitalitásnak és annak a felfogásnak, hogy az élet zabolátlan, kimeríthetetlen áradat, melyre a kultúrának úgy kell reflektálnia, hogy megteremtse a biztonság pillanatait, azzal a belátással együtt, hogy az élet önkényessége nem iktatható ki.
A spontán élet és a reflexivitást gyakorló kultúra között a legfontosabb összekötő kapocs a környezet. Az ember ezen keresztül kommunikál az univerzummal. Az ember akkor fejti ki maximálisan képességeit, amikor környezete tudatosul benne. Ortega aforisztikus tömörségű, sokat idézett híres mondása: „Én én vagyok és a környezetem.” („Yo soy yo y mi circunstancia.”)
Ortega Európa-felfogására jellemző, hogy már A tömegek lázadása (1930) c. művében észreveszi és elemzi az európai civilizáció hosszú távú válságát, azt, hogy Európa szürke zónában van. Ennek egyik oka szerinte az, hogy a pragmatikus ész túl dominánssá válik, Európa hűtlen lesz korábbi önmagához, a művelt Európához. Másik oka a strukturális felépítésben van. Ebből a válságból az integráció lehetne a kiút, ahogy az Elmélkedések Európáról című művében (1949) ezt javasolja, vagyis egy új szervezeti forma, az Európai Egyesült Államok. Az integráció azonban nem egyenlő a nemzeti mivolt feladásával, „az elképzelt európai szupernemzetben nem tűnhet el, nem szabad eltűnnie a sokféleségnek”. Az európai integrációnak, melynek legfőbb alapja a közös történelmi múlt és a hosszú küzdelmek során kivívott norma- és értékrendszer, a nemzeti sajátosságok megőrzésével kell megvalósulnia. Ortega ugyanakkor elutasítja a kirekesztő agresszív nacionalizmust is. Ezt szembeállítja a nemzetalkotó elvvel, amely befogadó jellegű.
Esztétikai nézetei Főbb nézeteit A művészet dehumanizálódása című művében és Goyáról, Velázquezről szóló írásaiban fejti ki. Ortega y Gasset szerint az új művészet legfőbb elméleti és alkotástechnikai törekvése, hogy a művészetből az „emberit” a lehetséges legnagyobb mértékben kiiktassa. Ez a befogadó részéről a korábbi „tetszik-nem tetszik” dilemmáját az „értem-nem értem” dilemmájával váltja fel, s a befogadó közönséget is két részre osztja, akik felismerik összetartozóságukat. Az új művészet ironizál, kacag és tagad, vagy pedig a szenvtelen tárgyiságra helyezi a hangsúlyt. Ez hozzájárul ahhoz, hogy az új művészet jobban eltávolodjon a hagyományoktól, hogy a közvetlenül adottat ragadja meg, hogy a fenomenológiai redukció érvényesüljön a művészet területén is. Az új művészet kezdetben szemben áll az eltömegesedéssel és a hagyományos realizmussal, később azonban maga is áldozata lesz egy még sivárabb eltömegesedésnek. Erre már elsősorban Ortega esztétikai műveinek értelmezői mutatnak rá.
Ortega esztétikai nézetei a XX. századi polgári esztétikák egyik fontos fejezetét alkotják, s több vonatkozásban megelőlegezik a második világháború utáni esztétikai irányzatok, így például Theodor Adorno esztétikájának néhány elemét. Velázquezről szóló írásai elsősorban műközpontúak, a fenomenológiai esztétika (Roman Ingarden, Nicolai Hartmann) irányzata felé mutatnak. Ortegának lényegi meglátásai vannak a „képek életre keltésének” és nyelvi értelmezésének lehetőségeivel kapcsolatban.
Tanatológiai nézetei Ortegának a halállal kapcsolatos legtöbb észrevétele munkásságának harmadik, egzisztencialista korszakához kötődik. Kiváltképpen foglalkoztatja a halál érthetőségének kérdése. „A halál etikája valamennyi etika közül a legnehezebb, mivel a halál a legkevésbé érthető tény, amivel az ember találkozik.”[José Ortega y Gasset: Elmélkedés a vadászatról. Európa Könyvkiadó, Budapest: 2000. Csejtei Dezső fordítása] A halállal kapcsolatban elemi kérdés az, hogy miképp szerzünk tudomást a halálról, hogyan jelenik meg számunkra, mit tapasztalunk tüneti szinten a másik ember halálával kapcsolatban. Ennek kapcsán elemzi a „Semmi” problematikáját, vitatja Heidegger felfogását, a halálba való előre futás lehetőségét. „Nincs mibe előre futni”, mert saját halálunk fenomenálisan nincs számunkra soha jelen. Ortega halálfelfogása polemizál a spanyol filozófus, Miguel de Unamuno halálértelmezésével is, annak szinte mértani pontossággal megkomponált ellentéte.
Filozófiájának hatása Európában nevét elsősorban A tömegek lázadása c. műve tette ismertté. Németországban a tanai már az 1920-as években elterjedtek, Olaszországban és Franciaországban pedig a második világháború után. A glasgow-i és a marburgi egyetem (Philipps-Universität Marburg) díszdoktorává avatta.