A Dunai Vasmű (Dunaferr, Dunaferr Dunai Vasmű Zrt.) az ország legnagyobb kohászati-gépészeti komplexuma, Dunaújváros legnagyobb munkaadója volt 1954–2023 között. A térségben már a 19. században felvetődött egy kohászati üzem létesítésének gondolata, de Széchenyi István ötlete elsősorban a közeli vasérc hiánya miatt meghiúsult. Ezt követően az első világháborút és a nagy gazdasági világválságot követő stabilizációs időszakban vált szükségessé a hazai kohászati kapacitások bővítése, és ekkor ismét a Duna mentén telepítendő gyárról volt szó, hogy az 1940-es évek első felében végül Győr mellett döntsenek. A második világháború után Mohácson kezdődtek meg az előmunkálatok, de külpolitikai okok miatt mégis Dunapentelét választotta a kormányzat.
Az első kapavágásokat 1950. május 2-án ejtették meg, és az új város neve a következő évben Sztálinváros, a vállalat pedig Sztálin Vasmű lett (a vasmű neve 1956 végén változott vissza Dunai Vasműre, a város pedig 1961-ben lett Dunaújváros). Az első nagyolvasztó 1954 elejére készült el, az acélműben pedig ugyanezen év augusztusában történt meg az első csapolás. A meleghengermű 1960-ban, a hideghengermű 1965-ben állt üzembe. A vállalat a kohászati alaptevékenységen túl saját termékeinek a feldolgozásával is bővítette gyártmánystruktúráját: bevezették a spirálcsőgyártást, a hidegen alakított profilok előállítását, a radiátorgyártást stb.
A cég vezetése 1984-ben a Dunai Vasmű név megtartása mellett bevezette a DUNAFERR márkanevet és logót, 1992-ben pedig a vállalat részvénytársasággá alakult. 2003-ban tárgyalások kezdődtek a cég privatizációjával kapcsolatban, amelynek eredményeként 2004 szeptemberében a vállalat a Donbass Ipari Szövetség tulajdonába került. A szócikk a Dunai Vasmű történetét az acélgyártás befejezéséig és a teljes felszámolásig kíséri figyelemmel.
Előtörténet A 19. századi Magyarországon Széchenyi István ismerte fel az iparfejlesztés jelentőségét, aki – többek között – a Lánchíd felépítésével, a hajógyártás és a gőzhajózás beindításával a kohászati fejlesztéseknek is lökést adott. Széchenyi már ekkor felvetette egy nagy, országos jelentőségű vasmű felépítésének gondolatát. „Ami pedig a telepítés helyét illeti, egy emelkedőn levő országban a Duna partjain igazán kétlem, hogy bármi előnyösebb lehetne, mint jó vasművek” – írta. 1845-ben Ózdon épült meg vasfinomító kavarókemencékkel, hengerművel, majd 1855-ben Resicán kohókat, 1866-ban Bessemer-konvertereket, tíz év múlva pedig Siemens-Martin-kemencéket telepítettek. Diósgyőrben 1868-ban alapítottak vasgyárat (nagyolvasztó, öntöde, kavarókemencék és sínhengerde), 1879-ben Siemens-Martin-acélművet, 1880-ban pedig Bessemer-acélművet telepítettek. A következő nagyobb kohászati komplexum a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű volt, ami több kisebb gyár egyesítésével jött létre 1881-ben.
Az első világháború, illetve Trianon után a hazai vas- és acéltermelés a felére esett vissza. A kohászati nyersanyagforrások 70%-a az új határokon kívülre kerültek, az új határokon belül maradt üzemek termelési szintje csak 1929-re lépte túl az 1913-as szintet. Az 1930-as évek elejének gazdasági világválsága után a termelés újra fokozódott, Csepelen, Ózdon és Diósgyőrben is fejlesztéseket hajtottak végre, és a második világháborús készülődések hatására új állami vasmű építését határozták el.
A vasmű telepítésének közvetlen előzményei Az 1938-as tervezet, amelyet Diósgyőrben dolgoztak ki, két változatot tartalmazott: az egyiket Ajka és Bodajk térségébe, a másikat Dunaföldvár és Kalocsa közé. A beruházási költség 138 millió, illetve 166 millió pengő volt. A kormányzat a továbbiakban nem foglalkozott vele. 1943-ban került elő ismét az ötlet, ismét Diósgyőrben készítették a terveket, és több helyszín mellett Győrt javasolták első helyen. 1944 elején meg is kezdődtek az építési munkálatok, de a háború közeledése és a bombázások miatt leálltak a munkálatokkal, és Mohács mellé akartak építkezni.
A háború után a vaskohászat termelése csak 1948-ban érte el az 1938. évi szintet, de a mohácsi térségbe való telepítés kérdése már 1945-től újra napirenden volt, politikai és gazdasági fórumokon is. Még 1949-ben az MDP Politikai Bizottsága, majd a Központi Vezetőség is Mohács mellett döntött: „Az új vasművet Mohácson kell felépíteni.” Létrehozták a Nehézipari Beruházások Nemzeti Vállalatot (NEB), amelynek kiemelt feladata lett a kohászati kombinát ügyének vitele. Mohács térségében elkezdődtek az előkészületek, tereprendezés, utak, lakások építése stb. Ekkor merült fel a Szovjetunió részvétele a beruházásban, a tárgyalásokat Borovszky Ambrus vezette. Az év vége felé már felmerült a mohácsi telepítés kérdésessége, amit a Jugoszláviával megromlott politikai kapcsolatokkal indokoltak. A Politikai Bizottság 1949. december 23-ai előterjesztése szerint „a magyar-jugoszláv viszony alakulása arra késztette Rákosi elvtársat, hogy a szovjet szakértők figyelmét felhívja a korábban felmerült mohácsi megoldással kapcsolatos meggondolásokra. … A szovjet szakértők … a kombinát építési helyéül Dunapentelét ajánlják.”
Város és gyár születik Czottner Sándor nehézipari miniszter 1950. január 20-án hagyta jóvá az Állami Tervező Iroda által kidolgozott javaslatot, amit ezt követően megküldtek Moszkvába. A tervek értelmében Dunapentele kielégíti a vízi, a vasúti és a közúti szállítás csatlakozási kívánalmait, az ország centrális helyén fekszik, a geológiai viszonyok megfelelőek. Az új komplexum neve a kezdeti tervekben D. 1. (Dunapentele 1) kombinát és lakótelep volt. A tervek szerinti technológiai egységek: ércelőkészítő mű, kokszolómű (főleg komlói és pécsi kőszénre alapozva), nagyolvasztómű (két 700 köbméteres kemencével), martinacélüzem (folyékony nyersvas és vashulladék betéttel, főleg nagyolvasztói torokgázzal és kokszolói kamragázzal fűtve), hengermű ( tonna durva-, közép- és finomlemez hengerlésére), karbantartó és egyéb kiegészítő üzemek(öntöde, kovácsüzem, vasszerkezeti, forgácsoló, hőkezelő, villamosjavító, építő és épület-karbantartó üzem).
Az előkészítő munkálatok, végső soron a Dunai Vasmű és Dunaújváros építése 1950. május 2-án kezdődött meg, ekkor érkeztek Mohácsról a kubikosok, kőművesek és ácsok brigádjai, akik a lakóbarakkok építésével kezdték a munkát. A végleges terveket szovjet-magyar együttműködés keretében, megosztva végezték, az első vázlattervek már május közepén rendelkezésre álltak. A vállalat igazgatója Borovszky Ambrus lett. A párt komoly propagandát fejtett ki „az ötéves terv büszkesége” érdekében. Az építkezések és a kisegítő részlegek munkájának segítésére a DISZ felhívására („Magyar ifjúság! Jelentkezz a Dunai Vasmű felépítésére!”) ezernél többen érkeztek az ország legkülönbözőbb vidékeiről, és közülük sokan le is telepedtek az épülő városban. Először – megelőzve a gyárépítést – a lakótelep építését kezdték el, a Május 1. utca első épülete már augusztus végén készen állt. Dunapentele 1951. május 18-án városi rangot kapott. 1951. november 7-én – az akkori szokásoknak megfelelően a „dolgozók javaslatára” – a város nevét Sztálinvárosra, a vállalatot pedig Sztálin Vasműre változtatták.
A Dunai Vasmű építése bélyegkép|jobbra|150px|Munkásnő a Magyar Lőszergyár Rt., a későbbi Lőrinci Hengermű telepén A Vasmű első vállalatait (mechanika-, öntöde és kovácsüzem) 1951. november 7-én adták át. 1951 elején kezdték az acélmű építését, üzembe helyezték az új, Budapest–Sztálinváros közötti 120 ezer voltos távvezetéket, és épült az erőmű is. Folyamatosan építették a kokszolóművet, az ércelőkészítő- és tömörítőművet, a nagyolvasztóművet és az acélmű első egységeit, majd novemberben átadták a tűzállóanyag-gyárat. 1954. február végén – Rákosi Mátyás és Nagy Imre jelenlétében – átadták az I. számú nagyolvasztót, az első „igazi” kohászati gyártóegységet, majd az acélművet is felavatták, az első csapolás augusztus 20-án történt meg a III. számú Martin-kemencéből (a IV. számú, másodikként elkészült kemencét november elején állították üzembe).
1955 januárjában a Sztálin Vasműnek hat összevont egysége volt: kokszoló és vegyi, nagyolvasztó, acélmű, szállító és raktározó, erőmű, valamint karbantartó gyárrészleg.
A meleghengermű építését 1956 márciusában kezdték el, az eredetileg négyállványosra tervezett készsort menet közben – a Nehézipari Műszaki Egyetem Geleji Sándor vezette Kohógéptani és Képlékenyalakítástani Tanszéke szakértői javaslatára – ötállványosra tervezték át, és 1960 nyarán állítottak üzembe. A hengersort akkor még mélykemencék szolgálták ki. Közben, még 1957-ben munkába állt a II. nagyolvasztó is. A hideghengermű 1965 nyarán bekövetkező átadásával lényegében befejeződött a nagyvertikum beruházása. A hengerműben két reverzáló (irányváltó) hengerállvány állt, a revétlenítést kénsavas pácolósoron, a lágyítást harangkemencékben végezték.
1961 novemberében a város nevét Dunaújvárosra változtatták. A vállalat évekkel ezt megelőzően, még 1956 végén vette vissza a Dunai Vasmű nevet.
1963-ban a Lőrinci Hengerművet szervezetileg a Dunai Vasműhöz csatolták. Az 1960-as években vetődött fel a saját termékek feldolgozottsági szintjének növelése. Könnyűszerkezetes épületek gyártása már 1961-ben elkezdődött a karbantartó gyárrészlegben, a spirálisan hegesztett csöveket – a hidegen alakított nyitott és zárt profilok gyártásával egyidejűleg – 1964-ben kezdték gyártani a hideghengermű csarnokában. Az ezeket összefogó Lemezfeldolgozó Gyárrészleg is ebben az évben jött létre. Az acélminőségek választékának növelése érdekében 1965-ben 5 tonnás ívfényes kemencét állítottak üzembe az acélműben.
Az időszak végén, 1965-ben, az éves nyersvastermelés tonna, az acéltermelés tonna, az összes hengerműi termelés volumene tonna, az alkalmazotti létszám fő volt.
Az 1960-as évek közepétől A vállalat valamennyi egységében folyó korszerűsítéseken túl az első nagyobb esemény a radiátorüzem 1968-ban történt üzembeállítása volt. 1969-ben átépítették az I. nagyolvasztót, a következő évben pedig a kettest. Fontos technológiai előrelépést jelentett a FAM (folyamatos acélöntőmű) első gépsorának 1973-as üzembe állítása.
1975. december 31-én nyugalomba vonult Borovszky Ambrus vezérigazgató, aki kisebb megszakításokkal 1953-tól állt a cég élén.
1976-ban új, korszerű tolókemencét építettek, amely alkalmas a folyamatosan öntött bugák fogadására, maximum 8500 milliméter hosszúságban. Részben ennek hatására is, 1977-ben a meleghengermű termelése meghaladta az évi egymillió tonnát.
Az acélnyersvas éves termelése 1980-ban tonna, a szürkenyersvasé tonna, az martinacéltermelés tonna, a meleghengerműé tonna, a hideghengerműé tonna (ebből az ónozott lemez tonna) volt. A vertikum kiépülését követően a dolgozói létszám – között stabilizálódott, 83,6% fizikai és 16,4% és nem fizikai dolgozó megoszlásban.
1980-ban, az acélgyártási technológiaváltás keretében működésbe állították a konverteracélművet, de átmenetileg a martinacélgyártás is megmaradt. 1988 legfontosabb eseménye a meleghengermű rekonstrukciója volt, amelynek során új előnyújtó hengerállványt és coil-boxot állítottak üzembe.