A négyes szövetség háborúja, , , 1718–1720 között zajlott.
A Bourbon-házi Spanyol Királyság uralkodója háborút indított a spanyol örökösödési háborúban elvesztett itáliai birtokai visszaszerzésének, a Földközi-tengeren a spanyol hegemónia helyreállításának és az utrechti békeszerződés revíziójának szándékával. Nagy-Britannia, a Francia Királyság, a Holland Köztársaság és a Savoyai Hercegség a négyes szövetségbe tömörülve szembeszálltak a spanyol támadással.
A harc már 1717-ben megkezdődött, a formális hadüzeneteket azonban csak 1718 decemberében küldték el. A szövetség túlereje meghátrálásra késztette Spanyolországot, a háborút az 1720-as hágai békeszerződés zárta le, amelynek értelmében Spanyolország lemondott háborús hódításairól és lényegében helyreállította a háború előtti állapotot. A Savoyai-ház Szicília helyett Szardíniát kapta meg, létrejött a Szárd–Piemonti Királyság.
Előzmények Az utrechti békeszerződés rendszere A spanyol örökösödési háborút (1701–1714) lezáró utrechti és rastatti békeszerződésekben az európai nagyhatalmak a Bourbon-házi Fülöp francia királyi herceget, Anjou hercegét, XIV. Lajos francia király unokáját elismerték Spanyolország királyának. A szerződés értelmében azonban a Spanyol Királyság elveszítette minden itáliai birtokát. A Milánói Hercegséget, a Nápolyi Királyságot és Szardínia szigetét az osztrák Habsburg-ház szerezte meg. A Szicíliai Királyságot a Savoyai-háznak, azaz II. Viktor Amadé savoyai hercegnek ítélték, aki felvette Szicília királyának címét.
Spanyolország revíziós tervei A 13 éven át tartó háborúban meggyengült Spanyolországot az új király, V. Fülöp igyekezett talpra állítani. 1714 elején Fülöp megözvegyült. Második házasságát (1714 végén) a becsvágyó Farnese Erzsébet parmai hercegnővel (1692–1766) a nem kevésbé becsvágyó Giulio Alberoni bíboros (1664–1752) hozta tető alá. Alberoni a királyné személyes tanácsadója lett, 1715-ben a király főminiszterré nevezte ki. Az erős kézzel kormányzó Alberoni – francia tanácsadókra is támaszkodva – sikeresen megreformálta az állam pénzügyeit, stabilizálta a spanyol gazdaságot. A bíboros megerősítette a haderőt, és 1718-ra mintegy 50 sorhajóból álló új spanyol hadiflottát szerelt fel.
V. Fülöpnek első házasságából már 3 fia volt. A második feleségétől születő gyermekeknek nemigen volt esélyük a spanyol trónra. A Parmából származó új királyné tehát ragaszkodott ahhoz, hogy saját gyermekei számára a király Itáliában szerezzen hercegségeket. A királyné igénye találkozott a király és Alberoni bíboros terveivel, akik Spanyolország elveszített hatalmát akarták helyreállítani. Spanyolország ezért bejelentette igényét Szicíliára és Szardíniára, amelyek az utrechti szerződés óta a Habsburg Ausztria birtokai voltak.
A hármas szövetség megalakulása XIV. Lajos francia király halála (1715) óta Franciaország uralkodója az ötéves XV. Lajos francia király volt, akinek nevében (II.) Orléans-i Fülöp herceg régensként kormányzott. A gyenge egészségű gyermekkirály XIV. Lajos dédunokája, V. Fülöp spanyol király unokaöccse volt. Esetleges elhunyta esetén a francia trónra spanyol Bourbonok támaszthattak volna igényt. A régens ezért élvezte Nagy-Britannia támogatását, aki bármi áron meg kívánta akadályozni a két Bourbon-monarchia egyesítését. A spanyol expanziós terveket a Holland Köztársaság is fenyegetőnek ítélte. Ez a három hatalom 1717. január 4-én megkötötte a hármas szövetséget, hogy közös diplomáciai lépéseket tegyenek Spanyolország ellen.
A háború lefolyása A harcok kirobbanása 1714-ben a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom között háború tört ki. 1716-ban a Habsburg Birodalom belépett a háborúba Velence oldalán. Megkezdődött az újabb Habsburg–török háború (1716–1718).
Spanyolország kihasználta a kedvező alkalmat. A hármas szövetség tiltakozását figyelmen kívül hagyva 1717. július 22-én Lede márki parancsnoksága alatt 8000 főnyi spanyol katonaság szállt partra a Habsburg Birodalomhoz tartozó Szardínia szigetén. Ausztria alig reagált, mert haderejének zöme a balkáni harcokban volt lekötve, és Savoyai Jenő herceg (1683-1736), a bécsi Haditanács elnöke el akarta kerülni egy súlyosabb itáliai háború kitörését. Csupán a Habsburg kézben lévő Nápolyi Királyság haderejét erősítette meg, mert úgy ítélte, a spanyol offenzíva Nápolyt is fenyegetheti. Az év végéig így az egész sziget spanyol fennhatóság alá került.
A négyes szövetség megalakulása A Szardínia elleni spanyol támadás kényszerhelyzetbe hozta Ausztriát. A hármas szövetség tagjai igyekeztek békekötésre bírni az Oszmán Birodalmat és az ellene harcoló államokat, hogy a Habsburg Birodalom minél előbb bevethesse haderejét Spanyolország ellen. Savoyai Jenő győzelmei nyomán a Török Portán is megérlelődött a megegyezési szándék. Brit és holland közvetítéssel végül 1718. július 21-én megkötötték a pozsareváci békeszerződést, amelyben Ausztria megtarthatta összes hódítását. A Temesköz, a Bánát, a Havasalföld nyugati fele és Szerbia északi része, Belgráddal együtt a Habsburgok kezére került, a Velencei Köztársaság végleg megszerezte a Morea-félszigetet.
Guillaume Dubois bíboros, francia főminiszter szívós munkával dolgozott a katonai szövetség kibővítésén. 1718. augusztus 2-án a londoni egyezménnyel létrehozták a négyes szövetséget. A hármas szövetséghez VI. Károly császár is csatlakozott a Német-római Birodalom nevében. Az egyezmény a Holland Köztársaság részvételét is előirányozta, de az csak később, 1719. február 16-án csatlakozott. A szövetség tagállamai fő célként az európai hatalmi egyensúly biztosítását deklarálták. A császár a nápolyi és szicíliai királyságok megtartása fejében hajlandó volt lemondani a spanyol trón iránti igényéről, beleegyezett, hogy Szardíniát elcseréli Szicília ellenében, és késznek mutatkozott elfogadni a spanyol Bourbon-ház itáliai jelenlétét. A szövetség feltételeit elküldték Madridba azzal, hogy ha Spanyolország nem fogadja el azokat, a szövetség hadüzenetével kell számolnia.
Hadi események 1718-ban V. Fülöp spanyol király flottája azonban már 1718. július 3-án partra szállt Szicíliában is, amelyet az utrechti szerződés értelmében ekkor a Savoyai-ház birtokolt. A spanyol csapatok július 7-én bevették Palermót, és hamarosan elfoglalták az egész szigetet. Messinát ostrom alá vették, az erőd sokáig kitartott, csak 1718 szeptemberében foglalták el. A spanyol inváziót hivatalosan azzal indokolták, hogy a szicíliai lakosság elégedetlen volt a savoyai kormányzattal. Alberoni bíboros tárgyalásokat kezdett a Savoyai Hercegséggel, igyekezett rávenni II. Viktor Amadé herceget egy közös Habsburg-ellenes fellépésre, részt kínálva neki az elfoglalt területekből. Az elővigyázatos Viktor Amadé mindvégig tárgyalásokat folytatott a spanyolokkal, de a szövetségkötést addig halasztgatta, amíg a háború véget nem ért.
Nagy-Britannia ekkor George Byng admirális parancsnoksága alatt a Földközi-tenger nyugati medencéjébe küldött egy erős flottaköteléket (22 sorhajót és 6 kisebb egységet, 1444 ágyúval), úgymond „a brit kereskedelmi érdekek védelmére.” Nápoly osztrák alkirályától, Wirich Philipp von Daun tábornoktólLeopold Joseph von Daun császári tábornagy apja. Byng megtudta, hogy hamarosan Habsburg-haderőt indítanak Szicília visszafoglalására. Az átkelést biztosítani kellett. A brit flottakötelék végigkutatta a partvidéket. 1718. augusztus 11-én Szicília délkeleti csúcsánál, a Passero-fok közelében rátalált a spanyol flottára (23 sorhajó, 7 kisebb egység, 1096 ágyú), a baszk származású Antonio de Gaztañeta (Castaneta) admirális parancsnoksága alatt. Mivel még nem történt hadüzenet, Byng ügyesen provokálta Castanetát. A spanyolok tüzeltek először, a kialakuló tengeri csatában a brit flotta (Byng hivatalos jelentése szerint „önvédelemből”) szétverte a spanyol köteléket (10 sorhajót és 4 fregattot zsákmányoltak, 4 sorhajót elsüllyesztettek), megtörve a spanyol hadiflotta erejét, megnehezítve a szardíniai és szicíliai spanyol csapatok utánpótlását.
A Nápolyban összpontosított kis Habsburg-hadsereget a brit hajók 1718 őszén átszállították Szicíliába, hogy a négyes szövetség döntése szerint visszafoglalják azt a császár részére. A csapatokat október 13-án szállították partra Milazzo közelében (Messinától 45 km-re nyugatra). 1718. október 15-én Wirich von Daun csapatai támadást intéztek Lede márki spanyol csapatai ellen, de az első milazzói csatában visszaverték őket. Az osztrákok – akiket a brit flotta a tengerről támogatott – megtartották a milazzói erődöt, de nem tudtak kitörni a spanyol ostromzár alatt tartott hídfőből.
1718. december 17-én Spanyolország végleg visszautasította a négyes szövetség feltételeit, erre Nagy-Britannia hivatalos hadüzenetet küldött. A háború kiterjedt a dél-amerikai spanyol gyarmatokra is, ahol a britek pozíciókat próbáltak szerezni. Az 1718-as év végére Nagy-Britannia és a Habsburg Birodalom már hadban álltak Spanyolországgal. (Hollandia csak 1719 augusztusában kapcsolódott be a háborúba.)
Hadi események 1719-ben 1718 decemberében Dubois bíboros, francia külügyminiszter emberei egy Spanyolországból irányított főúri összeesküvést lepleztek le, amelynek célja Orléans-i Fülöp régens leváltása volt. Helyére, a gyermek XV. Lajos gyámjaként V. Fülöp spanyol királyt helyezték volna. A „Cellamare-összeesküvést” a spanyol nagykövet, Antonio del Giudice, Cellamare hercege szervezte, a francia udvar befolyásos tagjai támogatták, elsősorban XIV. Lajos balkézről való, törvényesített leszármazottai, az Orléans-ház ellenségei. A régens felszámolta a szervezkedést, a francia résztvevőket a Bastille-ba záratta. Cellamare hercegét letartóztatták és kiutasították az országból.
1718. december 27-én a régens hadat üzent Spanyolországnak. Erődemonstráció következett: 1719 áprilisában egy fős francia hadsereg, Berwick herceg, marsall vezetésével a Pireneusokon át benyomult a Baszkföldre. Június 18-án elfoglalták Fuenterrabíát, augusztus 17-én Pasajest és Donostia-San Sebastiánt. Egy másik hadoszlop Katalóniába nyomult, elfoglalta Seo de Urgelt () V. Fülöp csapatait Pamplonában összpontosította. Hadvezére, Francisco Pío de Saboya y Moura herceg, Castel-Rodrigo márkija, Barcelona katonai kormányzója sikeres ellentámadást indított, ennek során Fuenterrabíát sikerült visszafoglalnia. Egy legenda szerint a végveszélyben maga Farnese Erzsébet királyné is nyeregbe szállt, és személyesen vezetett harcba egy spanyol hadosztályt. Valójában a francia előrenyomulás az utánpótlási gondok miatt fékeződött le.
A francia flotta támadást intézett a kantábriai Santoña kikötővárosa ellen, elpusztítva a kikötő berendezéseit és az erőd tüzérütegeit.
Az 1719-es év során az osztrákok új ellenoffenzívát indítottak Szicíliában. Mivel Savoyai Jenő nem vállalta a főparancsnokságot, az itáliai Habsburg-haderőt a lotaringiai Claudius Florimund Mercy gróf, tábornagy (franciásan Claude Florimond de Mercy, 1666–1734) irányította. Mercy grófja június 20-án támadást intézett a Francavilla di Sicilia mellett táborozó spanyol főerő ellen, de a francavillai csatában vereséget szenvedett. Lede márki azonban nem tudta kiaknázni győzelmét. A brit flotta elvágta anyaországától, készletei fogytak. A második milazzói csatában már Mercy csapatai győztek, októberben visszafoglalták Messinát, és ostrom alá vették Palermót.