A vagy koreai népi opera egy narratív zenei előadásmód a koreai kultúrában, hasonló az énekbeszédhez. Az előadás szereplői az énekes, aki énekkel, narrációval és dramatizált testbeszéddel, kezében legyezővel egy történetet mesél el, és a dobos, aki kíséri. Az előadás több órás is lehet.
A a („tér, szabadtér”) és („hang” vagy „éneklés”) szavak összetétele, eredetileg ugyanis nyílt tereken, például piactereken léptek fel az előadók. A műfaj eredete a 17. század végére vezethető vissza, valószínűleg a sámánénekekből fejlődött ki. Ma már csak öt eredeti művet ismernek, azonban a 20. században születtek új darabok is. Az idők folyamán többféle változata is kialakult, így van például kísérettel előadott és létezik színházban előadott, több szereplős változat is. A összetett zenei és énektechnikát kíván meg a művelőitől, ahol a dobos szerepe éppen olyan lényeges, mint az énekesé. Eredetileg interaktív műfaj, ahol a közönség is aktívan részt vett az előadásban.
A műfaj legkiválóbb képviselőit mesterénekesnek nevezik, a -korban a legjobb mesterénekeseket a nemesség is megbecsülte, alacsony származásuk ellenére is. Egyes nagy mesterek iskolákat hozták létre, melyeknek saját jellegzetességeik voltak énektechnika és előadásmód terén. Az eredetileg csak férfiak által művelt műfajba később a nők is bekapcsolódtak. A modern Dél-Koreában a hagyomány őrzésével foglalkozó legkiválóbb énekeseket az állam „élő nemzeti kinccsé” nyilvánította.
2008-ban a t az UNESCO felvette az emberiség kulturális örökségének listájára.
Története thumb|300px|19. századi festmény -előadásról
A első említésére 1754-ben készült című könyvében került sor, ahol a szerző a történetét írja le kínai írással. A műfaj így valószínűleg a 17. század végén kezdte felölteni későbbi meghatározó jellegét. Számos elmélet létezik az eredetére, a legvalószínűbb, hogy a -tartománybéli sámánénekekből fejlődött ki, a leghíresebb énekesek is innen származnak. A sámánénekek nagyon hasonlítanak a ra: hosszú történetet mesélnek el, vegyesen verses és prózai formában; zenei struktúrája és énekmódja is hasonló. Lényeges különbség azonban köztük, hogy a sámánénekek főszereplői istenségek, és az éneklés vallásos célt szolgál, s mint ilyen, a sámánének szent dal. Ezzel szemben a a köznép gondjait ábrázolja realisztikus módon. Ennek a szétválásnak az oka valószínűleg a változó korok változó igényeinek tulajdonítható: a 17. század végére meggyengült a sámánizmusba vetett hit, így a sámánénekek, rituálék jobbára az ünnepségekre, fesztiválokra korlátozódtak. Ugyanakkor a sámánrituálé egyfajta látványosság, előadás is volt, az igény pedig a látványos előadásokra megmaradt. Így válhatott a önálló műfajjá.
A 18. század végére a fokozatosan változásokon esett át. Bár korábban is akadtak gazdagok és nemesek, akik időnként elhívták magukhoz az énekeseket, ahogy a körében egyre népszerűbbek lettek a bankettek – például a koreai kultúrában igen fontosnak számító 60. születésnapra rendezett összejövetelek –, úgy kezdett el a részévé válni a nemesek szórakozásának is. Olyannyira népszerű lett a műfaj, hogy elkezdték megkülönböztetni az énekeseket tehetségük szerint, a kiváló mestereket nagy becsben tartották és bőségesen megfizették. Ahhoz, hogy valaki megbecsült mesterré válhasson, hosszú ideig keményen kellett tanulnia. A 19. század első felében a nyolc leghíresebb ilyen mesterénekest , azaz „Nyolc mesterénekes” néven emlegették. A műfaj kifinomulttá vált, és így megfelelt a nemesek kényes esztétikai érzékének is. Ennek megfelelően a tartalom is változott: mivel az előadók számára kifizetődőbb volt a műkedvelő felsőbb osztályoknak játszani, a nem megfelelő tartalmú kat egyszerűen nem adták elő. Ennek következtében az eredeti 12 ból csak öt maradt fenn, ezek tartalma is jelentősen módosult, köszönhetően egy gazdag műkedvelőnek, nak (1812–1884), aki átalakította őket, kiirtva a történetekből a köznép szemléletmódját. Sin befolyása a ra ilyen módon hatalmas volt, a műfaj legnagyobb patrónusaként tartották számon, akinek jó érzéke volt az énekesek kiválasztásához, és akinek segítsége nélkül egyetlen énekes sem emelkedhetett mesterszintre. A 18. század elején egyéb változások is érintették a műfajt, megalakultak a különféle iskolák, melyek saját énektechnikát, előadásmódot fejlesztettek. thumb|300px|előadás Amikor elindult a modern koreai színjátszás, és megalakult a társulat 1903-ban, a átalakult: egy énekes és egy dobos felállásból színházi társulattá alakult, és létrejött a (창극), a koreai opera. A nemcsak régi műveket adott elő, de megpróbált új repertoárt is létrehozni. Az egyik ilyen újonnan írt darab a (최병두타령, „ balladája”) egy korrupt hivatalnokról szólt.
A 20. században folytatódott az úgynevezett mű (창작 판소리, ) írása, melyek a hagyományos művekhez hasonlóan készültek, azonban jóval rövidebbek, 20-60 percesek, modern témákat dolgoznak fel, modern nyelvezetet használnak és ismert a szerzőjük. Az első ilyen szerzők magukat névvel illették. Az egyik legelső új t írta a japán megszállásról. A japán időkben nehéz volt a -előadók sora, több iskola is megszűnt. Az 1950-es években a mozi elterjedése még inkább háttérbe szorította a hagyományos előadóművészeteket. Az 1960-as években megpróbálkoztak az újjáélesztésével, amikor létrejött a Hagyományos Koreai Előadóművészetek Nemzeti Központja. 1970 körül az elismert előadó írt t a katonai rezsim ellen. Több darabot lemezen is kiadtak.
A modern énekesek adaptálódnak a modern közönség igényeihez. (이자람, 1979–) elismert énekesnő, aki 20 évesen bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint a legfiatalabb énekes, aki előadta a leghosszabb t, a nyolc órás időtartamú , más műfajokkal keresztezve egyfajta fúziós t hozott létre; például ként vitte színre Bertolt Brecht Kurázsi mama és gyermekei című darabját.
Jellemzői thumb|250px|Modern -előadás A a („tér, szabadtér”) és szori („hang” vagy „éneklés”) szavak összetétele, eredetileg az előadást szabadtéren tartották. A továbbá jelenthet még nagy közönség előtt tartott fellépést, valamint általánosan szórakoztató előadást. Ennek megfelelően a szó jelentése olyan dalelőadás, amit nagyszámú közönség előtt adnak elő.
A t általában egy énekes (소리광대, ) adta elő, aki szalmaszőnyegen állt, egy dobos (고수, ) kísérte, aki két-három méterrel az énekes előtt (vagy mellette) ült. A közönség is aktívan részt vett az előadásokban indulatszavak kiabálásával (추임새, ), valamint a dobos is kiadott magából ilyen hangokat. Emiatt a műfaj interaktívnak tekinthető, mivel a közönség aktív részese az előadásnak, a hallgatóság hangulata, reakciói befolyásolják az énekes előadásmódját, viselkedését, hangulatát. A énekeseknek rendkívül kreatívnak kell lenniük, az adott alkalomnak, helyzetnek, a közönség reakcióinak megfelelően szabadon változtatnak a darabokon, elhagynak vagy hozzáfűznek részeket, népszerű népdalokat toldanak az előadásba, ezért azt lehet mondani, hogy nincs két ugyanolyan -előadás, sem tartalmilag, sem zeneileg, sem előadásmódban, ami nehézzé teszi a darabok kottázását, és emiatt is minősül elsősorban szóban továbbadott műfajnak.
A énekesek a -korban piacterek mellett időnként házakhoz is meghívást kaptak. Az előadás során az énekes variálta a ritmust és a dallamot is, az érdeklődés fenntartása érdekében, valamint váltakozva énekelt és narrált. Az előadások hossza több órásra is nyúlhatott. A történeteit később írásban is terjesztették, ami hatással volt más irodalmi műfajokra is, valamint a köznép realisztikus irodalmi ábrázolására. Ahogy a műfaj egyre több felsőbb osztálybeli nézőt és patrónust kezdett el vonzani, úgy változott az előadásmód is. Míg a köznép jobban kedvelte az eltúlzott mimikájú, drámai előadást, a gazdagabb, műveltebb közönség a kifinomult énektechnikát részesítette előnyben, így a 20. századra a narratív, drámai műfajból inkább zenei/énekműfajjá lépett elő.
A realisztikus ábrázolás tekintetében a kiemelkedett a korabeli elbeszélő művek közül, éles kontrasztot alkotva a klasszikus irodalommal, melyben idealizált főszereplők idealizált világban éltek. A ban valóságosnak ható szereplők kaptak helyet, a főhősök nem egy-egy erkölcsi archetípus megtestesítői, és gyakran például maguk is gúny tárgyává válnak a történetben. A főhősnők akár vulgáris nyelvet is használnak, ami az idealizált nőalakok korában egy klasszikus regényben elképzelhetetlen lett volna. A negatív szereplők sem feltétlenül velejéig gonoszak, a mellékszereplők pedig határozott formát öltenek. A történet emberi viszonyokat, érzelmeket ábrázol, ezen belül is az egyszerű emberek mindennapjaihoz kapcsolódóakat.
Típusai thumb|250px| A nak több típusa alakult ki:
: a hagyományos, egy énekessel és egy dobossal felálló -előadás. 1852-ben a (광한루악부, 廣寒樓樂府) című könyvében így említi: „Egy ember állva énekel, egy másik pedig ülve ritmust dobol. 12 vulgáris dalból áll.” : a t az énekes kötéltáncolás () közben adta elő. Nem tudni róla sokat, ma már nem gyakorolják. vagy : a előtt előadott dal, a hangszálak bemelegítésére szolgált. Körülbelül 40-50 ilyen dal létezett, ezekből húsz maradt fenn. Legtöbbjükben etikai tartalmú kínai közmondások is felfedezhetőek, ami azt mutatja, hogy az ősi irodalmi stílusokat próbálták imitálni. Emiatt nyelvezetük formálisabb. (창극, 唱劇): színházi operaelőadássá fejlesztett , azaz több szereplős darab. : -részlet vagy előadása hangszeres kísérettel. Két fő típusa létezik, a -kísérettel és -kísérettel. mű (창작 판소리, , szó szerint: „megalkotott ”): a 20. században, ismert szerzők által a hagyományos darabokhoz hasonlóan megírt új művek.
Zene, énektechnika, előadásmód A előadása összetett, az énekesnek és a dobosnak is számos részletre kell figyelnie.
Hangképzés A énekesek képzése és énektechnikája eltér a nyugati zenében ismerttől. Bár a hasi légzést a ban is használják, a bel canto technikával ellentétben a hagyományos koreai éneklésben megfeszítik a hangszalagokat és durva, éles tónust produkálnak. Többféle regiszterben is kényelmesen kell tudniuk énekelni. A rezonancia nem megengedett, azaz nem rezonálhat a hang a szájüregben, fejüregben, kizárólag a hangszálakat, a torkot lehet használni. Az énekesnők szűkebb regiszterben mozognak, ők így több díszítést használnak, mint a férfiak.
Az énekesek képzése hosszú éveken át történik, a hagyomány szerint régen a hegyekben tréningezték a növendékeket, ahol olyan természetes akadályokat kellett „túlénekelniük”, mint egy vízesés vízfala. Az énekesek megfelelő képzettsége rendkívül fontos volt a mikrofonok előtti korban, különösen mivel az előadásokat jórészt szabad téren tartották, valamint több (gyakran akár 7-9) órán át is tudniuk kellett hibátlanul énekelni, még 60-70 éves korukban is. A hagyomány szerint az énekesek előbb lemásolják a mesterüket (사진소리, , „fényképhang”), ezt követően azonban csak akkor válhatnak sikeres énekessé, ha képesek kialakítani a saját énekstílusukat. Minden énekes maga variálta a dalokat, gyakran saját részekkel egészítették ki, ez a (더늠). Az egyes iskoláknak is megvolt a maguk a, és ha egy énekes a népszerűvé vált, akkor mások is átvették és továbbadták. A az énekes saját egyéniségét, egyéni kvalitásait adta a hoz. A különféle iskolák különféle, jól megkülönböztethető énektechnikákat preferáltak.
thumb|250px| A a dallamstruktúrára vonatkozó kifejezés, hasonló a nyugati zenében használt móduszhoz és hangnemhez, ugyanakkor magában foglalja a hangszínt és az énekes által hanggal kifejezett érzelmeket is. A nem egyszerűen hangnem, ezért aszerint kategorizálják, milyen érzelmet fejez ki:
: , tartományok, valamint tartomány déli részéről származó sámánénekek és népdalok hatottak rá. Különféle díszítéssel (mint pl. mély, gyors vibrato, hirtelen appoggiatura) szomorú, melankolikus érzéseket igyekszik átadni. Általában a nők szomorúságának, tragikus érzelmeinek kifejezésére használják a ban. Leginkább pentaton skálát használ (emelkedő mi-lá-dó-ré-mi és ereszkedő mi-ré-(dó)-szó-lá-mi). Példa rá a (군사서름타령) dal a (적벽가) című ból.