Athéni Szent Ariszteidész (ógörögül: Ἀριστείδης; 2. század) görög nyelvű keresztény filozófus és apologéta volt. Az ókeresztény irodalom egyik legkorábbi ismert hitvédője, akinek fő műve, az Apológia, a keresztény hitet védelmező császári kérvény. A hagyomány szerint Hadrianus császárhoz intézte, bár a szöveghagyomány egy része Antoninus Piust nevezi meg címzettként. A mű a világ rendjéből következtet az egyetlen teremtő Istenre, majd a barbárok, görögök, zsidók és keresztények vallását hasonlítja össze. Ariszteidészt a katolikus és az ortodox hagyomány szentként tiszteli.
Ariszteidész életéről kevés biztos adat maradt fenn. Caesareai Euszebiosz és Szent Jeromos tanúsága szerint athéni filozófus volt, aki kereszténnyé lett, de filozófusi öltözetét és értelmiségi szerepét megtartotta. Írása azért különösen jelentős, mert az egyik legkorábbi fennmaradt példa arra, hogyan mutatta be a kereszténység önmagát a művelt görög-római világ és a császári hatalom előtt.
Élete
Ariszteidészről önálló ókori életrajz nem maradt fenn. A késő antik keresztény irodalom elsősorban az Apológia szerzőjeként említi. Euszebiosz az Egyháztörténet negyedik könyvében Quadratus mellett nevezi meg, mint aki Hadrianus császárnak nyújtott be védőiratot a keresztény hit érdekében.Kaiszareiai Euszebiosz: Egyháztörténet IV, 3, 3. Jeromos A kiváló férfiakról című művében „ékesszóló filozófusnak” nevezi, és megjegyzi, hogy kereszténnyé válása után is megőrizte filozófusi viseletét.Szent Jeromos: De viris illustribus 20.
Az ókori adatok alapján nem dönthető el pontosan, mikor született és mikor halt meg. Működése a 2. század első felére tehető. Ha az Apológia valóban Hadrianus athéni tartózkodása idején keletkezett, akkor Ariszteidész 124/125 körül már ismert keresztény gondolkodó lehetett. Az Antoninus Piushoz kötődő szöveghagyomány alapján egyes kutatók későbbi, 140 körüli datálást is javasoltak.
A „szent” jelző a liturgikus tiszteletre utal, nem pedig arra, hogy a 2. században már léteztek volna a későbbi értelemben vett felekezeti határok. Ariszteidész az osztatlan ókeresztény egyház görög nyelvű írója volt; ezért egyházi hovatartozását történetileg pontosabban az ókeresztény egyházhoz, nem pedig valamely későbbi nemzeti vagy felekezeti egyházhoz szokás kötni.
Történeti háttér
A 2. századi keresztény apologéták olyan szerzők voltak, akik a kereszténységet a pogány közvéleménnyel, a művelt filozófiai környezettel és a római államhatalommal szemben védelmezték. Írásaik általában azt igyekeztek bizonyítani, hogy a keresztények nem ateisták, nem erkölcstelenek, nem államellenesek, és tanításuk összhangban áll az értelemmel. A keresztényekkel szemben ekkoriban gyakran fogalmazódtak meg félreértések és vádak: „istentelenséggel” vádolták őket, mert nem áldoztak a városok és a birodalom isteneinek; társadalomellenességgel, mert elkülönültek a pogány kultuszoktól; és erkölcstelenséggel, mert zárt közösségi életük miatt könnyen terjedtek róluk mendemondák.
Ariszteidész az apologetika legkorábbi ismert képviselői közé tartozik. Nem nevezhető minden megszorítás nélkül „az első apologétának”, mivel Quadratus védőirata a hagyomány szerint vele egy időben vagy még korábban keletkezett, de Quadratus művéből csak egy rövid töredék maradt fenn. Ariszteidész jelentősége abban áll, hogy az egyik legkorábbi, tartalmilag is nagyobb részben rekonstruálható keresztény védőirat kapcsolódik a nevéhez.
A mű athéni környezete sem mellékes. Athén a római korban is a görög filozófiai műveltség egyik jelképes központja maradt. Hadrianus császár különösen érdeklődött a görög kultúra és vallási hagyományok iránt. A keresztény hagyomány szerint Hadrianus görögországi tartózkodása idején alkalom nyílt arra, hogy keresztény filozófusok közvetlenül a császárhoz forduljanak a keresztények védelmében.
Az Apológia datálása és címzettje
Az Apológia címzettjének kérdése a kutatás egyik fontos problémája. Euszebiosz és Jeromos szerint Ariszteidész Hadrianus császárnak nyújtotta át a védőiratot. Ez a hagyomány a művet rendszerint 124/125 körülre, Hadrianus athéni tartózkodásának idejére helyezi. A szír fordítás címfelirata viszont Antoninus Piust nevezi meg, ami 138 utáni datálást is lehetővé tenne.
A két hagyomány eltérésére több magyarázat született. Egyesek szerint a szír szöveg címfelirata későbbi módosítás; mások úgy vélik, hogy a mű eredetileg Antoninus Piusnak szólt, és Euszebiosz vagy forrása tévesen kapcsolta Hadrianushoz. Mivel a legkorábbi egyháztörténeti tanúság Hadrianust nevezi meg, sok összefoglaló mű ma is a Hadrianus-kori datálást részesíti előnyben, de a kérdést nem lehet teljes bizonyossággal eldönteni.
A mű célja mindkét datálás esetén hasonló: a császár előtt igazolni, hogy a keresztények nem közveszélyes csoport, hanem az egyetlen igaz Istent tisztelő, erkölcsös és a közösség javát szolgáló emberek.
Fennmaradása és újrafelfedezése
Az Apológia eredetileg görögül íródott, de teljes görög szövege nem maradt fenn. Az ókorban még ismerték: Euszebiosz megemlíti, Jeromos pedig azt írja róla, hogy az ő korában is olvasták, és a művelt olvasók értékelték stílusa miatt.
A szöveg később évszázadokra eltűnt a nyugati tudományos látókörből. Újrafelfedezése több lépésben történt:
1878-ban a velencei San Lazzaro mechitarista szerzetesei kiadták az Apológia örmény fordításának töredékét.J. Rendel Harris – J. Armitage Robinson: The Apology of Aristides on Behalf of the Christians. Texts and Studies 1/1. Cambridge University Press, Cambridge, 1891; 2. kiadás: 1893. 1889-ben J. Rendel Harris a Sínai-hegyi Szent Katalin-kolostorban megtalálta a mű teljesebb szír fordítását. J. Armitage Robinson felismerte, hogy az Apológia jelentős része görögül is fennmaradt a középkori Barlaam és Jozafát című regényben, amelyben egy pogány filozófus kereszténység melletti beszédeként szerepel. Később görög papirusztöredékek is előkerültek, amelyek megerősítették, hogy a szír, örmény és középkori görög hagyomány ugyanarra az ókeresztény védőiratra vezethető vissza.
A szöveghagyomány összetettsége miatt a modern kiadások több nyelvi tanút vetnek össze. A szír változat különösen fontos, mert a teljes mű rekonstrukciójának alapja; a Barlaam és Jozafátba beépült görög szöveg pedig azt mutatja, hogy Ariszteidész érvelése a középkori keresztény irodalomban is tovább élt.
Az Apológia felépítése
Az Apológia rövid, világos szerkezetű mű. Először Isten természetéről beszél, majd vallási szempontból csoportosítja az emberiséget. Ariszteidész szerint a világ rendje és harmóniája arra vezet, hogy léteznie kell egyetlen, örök, változhatatlan és láthatatlan teremtő Istennek. A világ nem lehet önmaga eredete: ami mozgásban van, azt valami nála hatalmasabb hozza mozgásba.
E gondolatmenet után Ariszteidész négy vallási csoportot különböztet meg:
Barbárok: ide sorolja többek között a káldeusokat és más népeket, akik a természeti elemeket, az égitesteket vagy emberkéz alkotta képmásokat tisztelik. Görögök: a görög mitológiát és az antropomorf, vagyis emberi szenvedélyekkel felruházott istenalakokat bírálja. Zsidók: elismeri egyistenhitüket és erkölcsi magasabbrendűségüket a pogány vallásokhoz képest, de vallásgyakorlatukat a keresztény hit szempontjából beteljesületlennek tartja. Keresztények: bennük látja az igaz istenismeret és az annak megfelelő erkölcsi élet megvalósulását.
Ez a felosztás nem modern vallástudományi osztályozás, hanem ókeresztény hitvédelmi érvelés. Ariszteidész célja nem semleges vallástörténeti leírás, hanem annak bizonyítása, hogy a keresztények hite és életmódja felel meg leginkább az ész és az erkölcs követelményeinek.
Isten és a teremtés
Az Apológia első része a természet rendjéből indul ki. Ariszteidész szerint a világ változékony és mozgásban van, ezért nem lehet végső magyarázat önmaga számára. A teremtett világ mögött egyetlen, örök, láthatatlan, kezdet nélküli és tökéletes Isten áll. Ezt a gondolatmenetet a későbbi keresztény teológia gyakran természetes istenismeretként vagy természeti istenérvként írja le: a teremtett világ szemlélése elvezethet a Teremtő felismeréséhez.
Ariszteidész Istent elsősorban tagadó kifejezésekkel írja körül: Isten nem született, nem pusztul el, nem változik, nem szorul semmire, nem testi létező. Ez az eljárás a görög filozófiai nyelvvel is rokon, ugyanakkor a keresztény teremtéshit szolgálatában áll. A műben ezért a filozófiai érvelés és a keresztény hitvallás nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő elemekként jelennek meg.
A pogány vallások bírálata
Ariszteidész a barbárok vallásának bírálatában főként azt hangsúlyozza, hogy a természet elemei – a föld, víz, tűz, szél, nap, hold és csillagok – nem lehetnek istenek, mert maguk is változók, alá vannak vetve törvényeknek, és nem önmagukból léteznek. A bálványokkal kapcsolatban azt emeli ki, hogy emberkéz alkotta tárgyak, amelyek nem képesek megvédeni önmagukat, ezért nem lehetnek az emberi élet végső alapjai.
A görög vallás bírálata ennél részletesebb. Ariszteidész szerint a görög mítoszok istenei sokszor olyan tetteket követnek el, amelyeket az emberek között is bűnnek tartanának: házasságtörést, erőszakot, gyilkosságot, lopást vagy csalást. Érvelése szerint ha ezek a történetek igazak, akkor a görög istenek erkölcsileg nem méltók az istenségre; ha pedig nem igazak, akkor a görög vallási hagyomány nem ad biztos istenismeretet.
A szöveg hangneme nyugodtabb és kevésbé szatirikus, mint néhány későbbi apologétáé. Ariszteidész nem hosszas mitológiai vitát folytat, hanem egyszerű következtetést von le: az isteninek olyannak kell lennie, ami nem romlandó, nem erkölcstelen és nem emberi szenvedélyeknek alávetett.
A zsidóság értékelése
Ariszteidész a zsidóságot magasabbra értékeli a pogány vallásoknál. Elismeri, hogy a zsidók az egyetlen Istent tisztelik, és életmódjuk sok tekintetben tisztább. Bírálata azonban abból indul ki, hogy a zsidó vallás szerinte nem jutott el a keresztény hit teljességéhez. A fennmaradt szír szöveg szerint kifogásolja a külső szertartások – szombat, újhold, körülmetélés, tisztasági előírások – nagy hangsúlyát, és úgy véli, hogy ezek nem pótolják a Krisztusban adott teljes kinyilatkoztatás elfogadását.
Ezt a részt történeti összefüggésben kell értelmezni. Ariszteidész nem modern vallástörténeti összehasonlítást ír, hanem keresztény apologetikai művet, amely a kereszténységet a pogány és zsidó vallási környezethez képest határozza meg. A zsidósággal kapcsolatos megjegyzései a 2. századi zsidó–keresztény elkülönülés tanúi, és nem azonosíthatók a későbbi korok faji antiszemitizmusával.
A keresztények bemutatása
Az Apológia legértékesebb részei közé tartozik a keresztények életmódjának leírása. Ariszteidész szerint a keresztények nemcsak helyesen beszélnek Istenről, hanem életükkel is tanúsítják hitük igazságát. Kiemeli az igazmondást, a házastársi hűséget, a szegények és idegenek segítését, az özvegyek és árvák támogatását, a foglyok és rászorulók gondozását, valamint a közösségen belüli szeretetet.
A keresztény élet leírása Ariszteidésznél nem puszta erkölcsi dicséret. Érvelésének része: azt akarja bizonyítani, hogy az igaz istenismeret igaz életet terem. A keresztények erkölcsi magatartása ezért nála a keresztény hit egyik látható bizonyítéka.
A műben a keresztények néha „új népként” vagy különálló embercsoportként jelennek meg. Ez nem etnikai értelemben vett népet jelent, hanem olyan vallási és erkölcsi közösséget, amely eredetét Krisztushoz köti, és amelyet saját életformája különböztet meg a környező társadalomtól.
Krisztusról szóló tanítása
Ariszteidész krisztológiája még nem a későbbi niceai vagy khalkédóni zsinatok dogmatikai nyelvét használja, de a mű fontos tanúja a korai keresztény hitnek. Jézus Krisztust Isten Fiaként mutatja be, aki az emberek üdvösségéért jött el. A fennmaradt szövegek beszélnek születéséről, földi életéről, haláláról és feltámadásáról. A keresztények hite nem elvont filozófiai tan, hanem a Krisztusban megmutatkozó isteni cselekvésre épül.