Az Arleigh Burke osztály az Amerikai Haditengerészet egyik legkorszerűbb, irányított rakétákkal felszerelt rombolóosztálya. Az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetében az Arleigh Burke volt az első hajóosztály, amelyet az AN/SPY–1 rádiólokátor és Aegis felderítő és fegyverrendszer köré építettek. Az osztály egységei a DDG előtagot (DD – destroyer, azaz romboló és G – guided, azaz „irányított”, manőverező robotrepülőgépek bevetésére alkalmas) és 51-től kezdődő sorszámot kapnak.
Az osztályt Arleigh Burke tengernagy után nevezték el, aki a második világháború egyik leghíresebb amerikai tengerésztisztje, rombolóparancsnok volt. Burke tengernagy még jelen volt a hajóosztály első egysége, a USS Arleigh Burke 1991-es szolgálatba állításánál. A hajóosztály első egységének megépítése óta folyamatosan korszerűsítik és újabb fegyverrendszerekkel, valamint érzékelőkkel szerelik fel, ennek eredményeként a jelenleg szolgálatban álló 61 db rombolót a világ legmodernebb hadihajói közé sorolják. Az amerikai haditengerészet összesen 75 db Arleigh Burke osztályú rombolót kíván szolgálatba állítani és a jelenlegi tervek szerint 2062-ig lennének aktív szolgálatban az osztály egységei.Az osztály utolsó egységeit 2022-ben tervezik szolgálatba állítani és az amerikai haditengerészet rombolóit körülbelül 40 évig tudja aktív szolgálatban tartani a folyamatos korszerűsítések segítségével.
A hajóosztály egységeinek gyártási költsége 2011-es áron 1,8 milliárd dollárt tett ki. Mivel az amerikai haditengerészet felváltva 1 és 2 hajót rendel minden évben, és mivel az évi 1 hajó jóval többe kerül, a hajók árának megállapításához kétéves átlagot érdemes kiszámolni. Minden évben körülbelül 50-300 millió dollárt költenek a hosszabb beszerzési távú rendszerekre. A DDG 114 és DDG 115 jelzésű hajók költsége 577,2 millió dollár (2010-es költségvetés), illetve 2922,2 millió dollár (2011-es költségvetés), összesen 3499,4 millió dollár, míg a DDG 116 költsége 48 millió dollár (2011-es költségvetés) és 1980,7 millió dollár (2012-es költségvetés), azaz 2028,7 millió dollár, a három hajó átlagos költsége 1847,2 millió dollár.
Az osztály első hajója 1991. július 4-én állt szolgálatba. Miután 2005-ben leszerelték a korábbi Spruance osztály osztály utolsó rombolóját is, az Arleigh Burke osztályú rombolók lettek az amerikai haditengerészet egyetlen, aktív szolgálatban lévő rombolói. A tervezett 75 hajóval ez az amerikai haditengerészet harmadik legnagyobb hajóosztálya (a Fletcher osztály és a Gearing osztály után), illetve a leghosszabb ideig gyártott rombolóosztály. A 155 m hosszú és jelenleg tonna vízkiszorítású, 96 függőlegesen indítható rakétával felszerelt Arleigh Burke osztály az egyik legnagyobb és legjobban felfegyverzett irányított rakéta-romboló.
Jellemzői thumb|left|Az Arleigh Burke osztály névadó egysége, a USS Arleigh Burke viharos tengeren hajózik
Az Arleigh Burke osztály az amerikai haditengerészet egyik legnagyobb és legjobban felfegyverzett rombolóosztálya. Csak a Spruance osztály és a Kidd osztály rombolói voltak nagyobbak, de az Arleigh Burke osztály ezeknél lényegesen jobban fel van fegyverezve. Az osztályt eredetileg a szovjet repülőgépek, cirkálórakéták és tengeralattjárók elleni harcra tervezték, de képesek bármilyen hadszíntéren légvédelmi, tengeralattjárók és felszíni hajók elleni, illetve szárazföldi csapásmérésre is. A hajók elsődleges feladata az amerikai repülőgép-hordozók és haditengerészeti harccsoportok védelme, illetve a haditengerészet és a tengerészgyalogság partra szállító hajóinak kísérete, támogatása. A rádiólokátor és a tűzvezető rendszer integráltságának köszönhetően az osztály hajói egyidejűleg több légi, felszíni és víz alatti célpont leküzdésére is képesek.
Az Arleigh Burke osztály tervezésénél figyelembe vették a Ticonderoga osztályú irányított rakétacirkálók építése során szerzett tapasztalatokat. A Ticonderoga osztály hajói túlságosan drágának bizonyultak és túl nehéz volt korszerűsítésük. Ezen felül az Arleigh Burke osztály tervezésénél előnyben részesítették a lopakodó technológiának megfelelően kialakított külső felszíneket, ami jelentősen csökkenti a hajók radarkeresztmetszetétGardiner and Chumbley 1995, p.592.Baker 1998, p.1020. és lehetővé teszi, hogy elkerülje vagy legyőzze a hajó elleni cirkálórakétákat. thumb|left|Az osztály második hajója, a USS Barry (DDG 52) 5 hüvelykes hajóágyúja tüzelés közben Az Arleigh Burke osztály építése során a haditengerészet visszatért a teljesen acélból készült hajókhoz. Korábban acélból készült hajótörzsre alumíniumból építették a felépítményt, de az alumínium hajlamos volt az anyagkifáradásból eredő repedésekre."Navy Reverting To Steel In Shipbuilding After Cracks In Aluminum". The New York Times, August 11, 1987. Emellett az alumínium kevésbé áll ellen a tűznek,Section F.7: Aluminum in warship construction . hazegray.org, 30 March 2000. illetve kevésbé ellenálló az ütközet során elszenvedett találatok hatásainak (amint azt a Brit Királyi Haditengerészet hadihajói is tapasztalták a Falkland-szigeteki háború során).
Az Arleigh Burke osztály hajóit felszerelték egy levegőszűrő-szellőztető berendezéssel, amely a hajót teljes mértékben védetté teszi nukleáris, kémiai vagy biológiai fegyverek hatásaival szemben. Az osztály tervezésekor elsődleges fontosságú volt az AN/SPY–1 rádiólokátor és Aegis ballisztikus rakétavédelmi rendszer integrálása, az osztály összes hajója rendelkezik ezzel a képességgel és jelentős szerepet játszik az Egyesült Államok ballisztikus rakétavédelmi rendszerében.
Az Amerikai Haditengerészet vezetése egészen a közelmúltig a Zumwalt osztályú (DDG 1000) rombolókkal tervezte felváltani az Arleigh Burke osztályt, de az új rombolóosztályból feltehetően csak kettő épül (kísérleti célokra) és a közeljövőben az Arleigh Burke osztály marad a haditengerészet egyetlen rombolóosztálya.wired.com: Navy turns on its Super-Destroyer
Fegyverzet thumb|left|A USS Curtis Wilbur (DDG 54) matrózai egy Tomahawk robotrepülőgépet tartalmazó konténert helyeznek el a függőleges rakétaindító rendszer egyik cellájában. A Flight I sorozat hajóin két MK 41 függőleges rakétaindító rendszer (Vertical Launching System, VLS) található, összesen 90 db rakétacellával, a Flight IIA sorozattól kezdve összesen 96 db cellával. A cellákban BGM–109 Tomahawk, RIM-66M Standard, RIM–161 SM–3, RIM-162 ESSM és RUM-139 rakétákat hordozhat. Az irányított rakéták lényegében minden felszíni (tengeri és szárazföldi), légi és víz alatti célpontot meg tudnak semmisíteni.
A felszíni célpontok ellen használható a hajókon található 5 hüvelykes (127 mm-es) Mk-45 Mod 1/2 ágyú. A Flight IIA sorozattól az ágyú csövének hosszát megnövelték L54-ről L62-re. A felszíni hajók ellen két db Mk-32 Mod14 típusú hármas torpedóvető rendszer alkalmazható.
A hajók fegyverzetéhez tartozik még 2db MK 15 MOD 12 Phalanx 20 mm-es lokátorirányítású légvédelmi gépágyú, amely a hajó utolsó védelmi vonala repülőgépek és cirkálórakéták ellen (Close-In Weapons System, CIWS). A Flight IIA sorozattól kezdve a Phalanxot fel akarták váltani a továbbfejlesztett Sea Sparrow rakétákkal, de a haditengerészet később mégis úgy döntött, hogy minden hajóra utólag is felszerelik a Phalanxot.
Repülőeszközök thumb|left|Egy SH-60B Sea Hawk típusú helikopter felszálláshoz készülődik a USS Chafee (DDG 90) fedélzetén A Flight I sorozatban még nem alakítottak ki helikopter-hangárt a fedélzeten, bár volt leszállófedélzet és a hajókat felszerelték a tengeralattjárók elleni harcra specializált SH–60 LAMPS MK III Seahawk helikopterek irányításához szükséges elektronikai rendszerekkel. A Flight IIA sorozattól kezdve két Seahawk helikopter számára alakítottak ki a fedélzeten hangárt.
AEGIS felderítő és fegyverrendszer Napjaink egyik legkorszerűbb felderítő és fegyverrendszere az AEGIS, amely a célpontok észlelését, követését és megsemmisítését egyszerre tudja irányítani a levegőben, a felszínen és a víz alatt. Az AEGIS-t eredetileg a repülőgép-hordozó hajó-harccsoportok védelmére fejlesztették ki, de időközben a rendszer képességeit továbbfejlesztették és képes lett csapásmérésre is. Az AEGIS képes a célpontok automatikus felderítésére és azonnali ellen-tevékenységre, illetve adatokat tud szolgáltatni a hajófedélzeti tűzvezető lokátorok számára, pályakorrekciós adatokat tud szolgáltatni a már kilőtt rakétáknak és hasonló adatokkal tud ellátni más hajókat, illetve együttműködő (pl. repülőgép-fedélzeti) rendszereket is.
Az AEGIS rendszer legfontosabb felderítő eszköze az AN/SPY–1D 3 dimenziós, többfunkciós, fázisrácsvezérelt antennájú lokátor. Az AN/SPY–1 4 MW teljesítményű, egyidejűleg képes 360°-ban a célpontok felderítésére, útvonaluk követésére, a kilőtt rakéták számára pályamódosító adatok biztosítására. A lokátorrendszerben 2 pár, összesen 4 antennát kapcsolnak össze, egy antenna 90°-os szög szerint térrészt fed le, a 4 antenna összesen kiküszöböli a korábbi, forgó antennák alkalmazásának szükségességét. Az AN/SPY–1 mindegyik antennája 4100 elemi sugárból áll, a nyalábformálás és nyalábmozgatás elektronikus úton történik, a megoldás teljesen kiküszöbölte a mozgó alkatrészeket az antennákból. A célkövetés csak a vezérlő számítógépek kapacitásától függ, a rendszer jelenleg 200 célpont egyidejű követésére képes és 18 rakétát tud egyszerre irányítani. A rendszer maximális hatótávolsága 280 km.
Az AEGIS rendszer része még a hajótörzsbe fixen beépített, illetve változtatható merülési mélységű szonárok, amelyek a tengeralattjárók felderítésére használnak. A hajófedélzeten helyet kapott helikopterek a hajó szonárjait egészítik ki, illetve növelik meg az érzékelési hatósugarat.
Fejlesztése thumb|left|A II. szériában gyártott Arleigh Burke osztályú hajó oldalnézeti képe Az Amerikai Haditengerészet 1980-ban megbízást adott számos akkori beszállítójának, hogy tegyenek javaslatot egy új rombolóosztály terveire. 1983-ra már csak három beszállító maradt versenyben: Bath Iron Works, Todd Shipyards és az Ingalls Shipbuilding. 1985. április 3-án a Bath Iron Works kapott megbízást a haditengerészettől, hogy 321,9 millió dollár fejében építse meg az osztály első hajóját, az USS Arleigh Burke-öt. A Gibbs & Cox cég kapta a megbízást a hajó terveinek elkészítésére. Az első egység teljes költsége végül 1,1 milliárd dollár lett, emellett 778 millió dollárt költöttek a fegyverrendszerek beszerzésére és integrálására. Az első egységet a Bath Iron Works hajóépítő műhelyében (Bath, Maine) 1988. december 6-án kezdték építeni és 1989. szeptember 16-án bocsátották vízre Mrs. Arleigh Burke jelenlétében. Arleigh Burke admirális személyesen is jelen volt, amikor 1991. július 4-én az USS Arleigh Burke szolgálatba állt. thumb|left|USS Winston S. Churchill (DDG 81) szárazdokkban a Bath Iron Works hajóépítő telepén a szolgálatbaállítást követő korszerűsítési felülvizsgálat során (Post Shakedown Availability).
Az osztály egységeit sorozatokban (flights angolul) építik, ami lehetőséget biztosít arra, hogy folyamatosan korszerűsítsék a hajók fegyverzetét és elektronikai rendszereit. A IIA sorozat (Flight IIA) hajói (az USS Oscar Austin (DDG 79) után) számos újdonsággal rendelkeznek, többek között hangár két helikopternek, illetve hosszabb, Mark 45 Mod 4 5 hüvelykes haditengerészeti ágyúkkal (először az USS Winston S. Churchill (DDG 81) kapta meg). Az USS Mustin-tól kezdve a hajtóműgázokat kivezető kéményt a felépítménybe rejtve építik, ami tovább csökkenti az osztály hajóinak radarkeresztmetszetét. A DDG 68 – DDG 84 sorszámú hajók az AN/SLQ–32 rádiólokátor V3 verzióját kapták, amely aktív elektronikai ellentevékenységre (elektronikai zavarás, megtévesztés) is képesek. A IIA sorozat egyes hajóit a Phalanx légvédelmi, radarirányítású géppuska nélkül építették, mivel a továbbfejlesztett Sea Sparrow légvédelmi rakéta vette volna át a helyét, azonban később a haditengerészet vezetése úgy döntött, hogy a Phalanx-ot minden hajó megkapja.Analyst: DDGs without CIWS vulnerable. Navy Times. September 16, 2008.