A leíró etnográfiát és értelmező etnológiát egyaránt jelentő néprajz a hagyományos népi életmód és műveltség jelenben megragadható jelenségeinek leírása, szerepük megállapítása, az egyneműek összehasonlítása, a különneműek közti összefüggések feltárása, kialakulásuk és helyi változataik, végső soron az egyetemes népi kultúra mibenlétének meghatározása.
A néprajzi irodalom kezdetei Erdélyben
A népköltészet, a népművészet, népzene és néptánc tanulmányozását végző folklór a néprajznak mindinkább önállósuló ága, a néprajz szűkebb értelemben vett tárgya a különféle népi foglalkozások, életszükségletek (lakás, táplálkozás, öltözet, gyógyítás) és életszabályok (évszakok, életkorok, a közösségi élet szokásai, hitvilág) s az ezekkel kapcsolatos tárgyi és szellemi világ.
Kós Károly a népművészetet – a magyar néprajztudományban napjainkig uralkodó szemlélethez híven – tágan értelmezi: ide tartozik az ő értelmezésében a termeléssel és életszükségletekkel, a társadalmi és szellemi élettel kapcsolatos népi eszközkészlet is, amely gondos kivitelezése révén, alkalmazásának, helyének tulajdoníthatóan esztétikai értékkel is rendelkezik. E koncepcióban a néprajzi irodalom tudományos értékelésének ki kell terjednie a népi művészeti értékű alkotások előállításának, alkalmazásának, értelmének kérdéseire, ami szükségessé teszi a népi anyagi, társadalmi és szellemi kultúra egészére irányuló kitekintést. Az 1980-ig végzett népművészet-vizsgálatok fő irányultságait statisztikailag jellemezve: általános vonatkozások: 25%; népi művesség, feldolgozás: 21%; termékek: 28%; tárgyegyüttesek: 9%; díszítőmotívum-gyűjtemények: 5,1%; funkcionális vizsgálat: 6,3%; vegyes tartalmú közlemények: 5%.
Az erdélyi magyarságra vonatkozólag középkori krónikák még alig és a 17-18. századi emlékírások, köztük Apor Péteré is csupán gyér néprajzi utalásokat tartalmaznak, a reformkori hon- és népismertető útleírások, cikkek azonban már a néprajz gazdag adattárai. E műfaj csúcspontja s egyben a tudatos néprajzi kutatás kezdete Orbán Balázs hatkötetes műve, A Székelyföld leírása (1868-1873), amelyet Kozma Ferenc és Huszka József székely népművészeti kutatása (1880-1890) követ. A szakszerű néprajzi kutatás megindulása a kolozsvári Herrmann Antal tevékenységéhez köthető. Mint a kolozsvári egyetem magántanára, ő volt az első Magyarországon, aki néprajzi előadásokat hirdetett az egyetemen. Emellett az új tudománynak az 1902-ben megnyílt Erdélyi Táj- és Néprajzi Múzeummal, valamint az Erdély Népei c. folyóirattal (1898-1903) nyilvános fórumot teremtett, egyetemi tanárként (1898-1918) pedig szakképzett kutatógárdát nevelt. Előadásait olyan későbbi hírneves kutatók hallgatták, mint Györffy István, Viski Károly, Szendrey Zsigmond, Solymossy Sándor. A kolozsvári és a még 1879-ben alapított sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményein alapulnak ebben az időben Malonyai Dezsőnek a kalotaszegi és a székely népművészetet bemutató kötetei (1907, 1909).
A két világháború közt
Az első világháború után a magyar egyetemi oktatás Kolozsváron megszűnik s ezzel együtt a magyar néprajzkutatás is saját formális intézmények nélkül marad, hacsak nem tekintjük a különböző tudományos és közművelődési egyesületekhez – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Kárpát-egyesület – vagy más helyi közösségi szervezetekhez, iskolákhoz tartozó múzeumokat, ill. muzeális gyűjteményeket. A hivatásos kutatás jóformán az Erdélyi Nemzeti Múzeum történeti és néprajzi tárainak őre, Roska Márton, valamint a Táj- és Néprajzi Múzeum új igazgatója, Orosz Endre ősfoglalkozás-gyűjtéseire és gyűjteményi ismertetéseire korlátozódott.
A korai gyűjteményekbe elsősorban a népi kézművesség termékei és kiemelten az esztétikus alkotások kerültek be, s így érthető, hogy a népi kultúra egészének feltárására irányuló rendszeres kutatómunkát megelőzték a népművészettel kapcsolatos vizsgálatok. A Székely Nemzeti Múzeum fennállásának 50 éves jubileumára kiadott reprezentatív Évkönyv néprajzi tanulmányai kivétel nélkül népművészeti témájúak (szerzők: Kós Károly, Haáz Rezső, Balogh Ernő, Viski Károly, Roediger Lajos, Huszka József).
A népművészetet, felfedezése pillanatától, a nemzeti művészet bázisául szolgáló ihletforrásnak tekintették, ez az indíték teljesedett ki az 1930-as évek székelyföldi népművészeti mozgalmaiban. Csíki és udvarhelyi tanárok, így Vámszer Géza, Domokos Pál Péter és Haáz Rezső népművészeti tárgyak felkutatásával, reprodukálásával és használatba vonásával remélték az elmélyülő gazdasági-társadalmi-etnikai-morális válságot orvosolni, a székelység veszélybe kerülő etnikai és vallási identitását megerősíteni; a háziipartól várták a székelység megingó gazdasági helyzetének kiegyensúlyozását, s meg voltak győződve arról, hogy az esztétikus formák alkalmas mintául szolgálnak egy össznemzeti tárgyi reprezentációs kultúra kialakításához. Az egész Székelyföldre kiterjedő mozgalmuk tömegalapját a történeti egyházak szervezeti keretei biztosították. A helyi adatgyűjtéseket részben az Erdély, részben a székelyudvarhelyi Székelység c. lapok, valamint elszórva az Erdélyi Múzeum és a Hitel c. folyóirat s a magyarországi szakfolyóiratok közölték. Az eredmény, éppen az elképzelés részleges korszerűtlensége miatt csak részleges volt, mégis hozzájárult az etnikai öntudat ápolásához, valamint egyes háziipari tevékenységek, főleg a szövés, hímzés és viselet felújításához, a népművészet tárgykörébe tartozó jelenségek gyűjtéséhez, leírásához (például Haáz Rezső Egy székely falu öltözete c. tanulmánya a Székely Nemzeti Múzeum 1929-ben kiadott Emlékkönyvében), kiállításához, megőrzéséhez. Az 1930-as évek végétől több néprajzi értékű közlésre került sor főleg nyelvészek, így Csűry Bálint (Néprajzi jegyzetek a moldvai magyarokról. Erdélyi Múzeum, 1930. 155-176), Szabó T. Attila (Levéltári adatok népi faépítészetünk történetéhez. ETF 1939/107), Nagy Jenő tollából.
A második világháború idején
1940-1944 között Észak-Erdélyben a háborús körülmények ellenére a néprajzi életben pezsgés volt tapasztalható. Az anyaország szakemberekkel és pénzzel segítette a működő múzeumok tevékenységét. A Kolozsváron újból megnyílt magyar egyetemen beindult a néprajzi szakképzés, így lehetőségek nyíltak a néprajzi kutatás és közlés számára (1940-1941 között Viski Károly, utána ideiglenesen K. Kovács László, 1943-tól pedig Gunda Béla ad elő néprajzot). Az egyetemi néprajzoktatás több szakembert adott a kutatásnak, ők a néprajzi tanszék és az Erdélyi Múzeum kiadványaiban közölték tanulmányaikat.
A néprajzkutatás tematikája kiszélesült, de természetesen továbbra is helyet kapott benne a népművészeti kutatás is. Ebben az időszakban szerveztek helyszíni gyűjtést Csíkménaságon (eredményei csak az utóbbi 10 évben láttak nyomdafestéket: Ujváriné Kerékgyártó Adrienne: Csíkmenaság népművészete. Néprajzi Múzeum. Budapest, 1999. Series Historica Ethnographiae 10; Palotay Gertrúd: Árva Bethlen Kata fonalas munkái. Kolozsvár, 1940. ETF 117; Régi erdélyi hímzésminta rajzok. uo. 1941. 131. Ugyanő Szabó T. Attilával jelentet meg közös tanulmányokat: Mezőségi magyar hímzések. ETF 1942. 159, Adatok a mezőségi magyar hímzés ismeretéhez. I-II. Erdélyi Múzeum 389-406, 516-529; uo. 1943. 78-91, 428-449).
1944-1989 közt
Újabb változásokat hozott az 1945 utáni korszak. Az újonnan létrehozott Bolyai Tudományegyetemen folyó néprajzi oktatást az 1948-as tanügyi reform megszüntette, bár a néprajz még ott szerepelt a történelemkar, a népköltészet pedig a bölcsészkar tantárgyai között (előadói: Kós Károly és Nagy Jenő). 1949-ben bekövetkezett a múzeumok államosítása, ami részben pozitívan, részben negatívan érintette őket: kibővült a tájmúzeumok hálózata, magyar szakembereket azonban nem alkalmaztak, így néprajzi gyűjtés és kutatás a Székelyföldön és Kolozsváron kívül másutt alig folyt. Jelentős volt ebben az időszakban a Székelykeresztúron múzeumot alapító-fejlesztő Molnár István tudományos tevékenysége, aki népművészeti írásokat is publikált.
Az Erdélyi Néprajzi Múzeum legkiemelkedőbb személyisége egészen 1978-ig Kós Károly volt. Munkássága kiemelkedik az anyagi kultúrkutatások sorából. Vizsgálatai szinte a teljes tárgyi világra kiterjednek: gazdálkodás, település, építkezés, mesterségek. Jelentősek az árucsere néprajzával, valamint a népviselettel, munkaszervezettel, társadalomszervezettel foglalkozó munkái. Kóst az 1950-es években George Oprescu, a Román Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének vezetője bízta meg egy többéves népművészeti kutatóprogram vezetésével. A kutatócsoport tagjai – Kós Károly, Nagy Jenő, Szentimrei Judit és az alkalmi gyűjtőtársak, Vámszer Géza, Jenei-Lám Erzsébet, Starmüller Géza, Kiss Ilona, Csiszér Árpád, továbbá néhány egyetemi hallgató – feldolgozták Kászon, a moldvai csángóság, a Szilágyság és Kis-Küküllő vidékének magyar népművészetét, önkéntes kutatók bevonásával pedig a kalotaszegi népviseletet, Torockó népművészetét és Szék néprajzát. Munkáikból akkor csak részletek jelentek meg a Népművészeti Füzetek sorozatában, majd jelentős kötetek az 1970-es években (Kós-Szentimrei-Nagy: Kászoni székely népművészet 1972; uők: Szilágysági magyar népművészet 1974; uők: Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet 1978; uők: Moldvai csángó népművészet 1981. Az egykori kutatások későn publikált eredménye F. Halay Hajnal-Szentimrei Judit Torockói varrottasok c. kötete (Kolozsvár, 1997). Kós Károly e munka során gyűjtötte több tanulmánya anyagát: ezt a Népélet és néphagyomány (1972), valamint a Tájak, falvak, hagyományok (1976) c. köteteiben közölte.
A néprajzi közlés a szakfolyóiratokban is új lendületet kapott az 1950-es évek közepétől. Kós Károly tanulmányainak nagy része román (Studii şi Cercetări de Istoria Artei, Activitatea Muzeelor, Anuarul Muzeului Etnografic al Transilvaniei) és magyar (Korunk, Művelődés) lapok hasábjain jelent meg, ahol Molnár István, Nagy Jenő és Faragó József is publikáltak. Igényes dolgozatokat vett át a budapesti Ethnographia, a Néprajzi Közlemények, a debreceni Műveltség és Nagyvilág. Népszerű formában közölt eredeti kutatási eredményekkel találkozunk az Utunk, a Falvak Népe és a napi sajtó oldalán is (ezekről kitűnő néprajzi, népismereti repertóriumok tanúskodnak).
A Románia 1968-as közigazgatási átszervezését követő időszakban a folklorizmus támogatására fenntartott intézmények is kereteivé váltak a népművészeti kutatásnak: így a művészeti népiskolák, a Népi Alkotások Házai, a népi együttesek, melyeknek a szakirányítói – elsősorban Bandi Dezső, Haáz Sándor, Seres András, Kardalus János, Kósa-Szánthó Vilma – rendszeresebb terepgyűjtéseket végeztek és azokról publikációkban számoltak be. Írásaik részben a megfelelő intézmény önálló kiadványaiban jelentek meg (Seres András: Barcasági csángó leányingek hímzésmintái. Sepsiszentgyörgy, 1972; uő: Barcasági csángó férfiingek, menyecskeingek, öregasszonyingek és díszkendők hímzésmintái. Sepsiszentgyörgy, 1973; Kardalus János: Mobilier pictat. A festett bútor. Csíkszereda, 1982; Kósa-Szánthó Vilma: Székely népviselet. In: Kardalus János szerk. Hargita megyei népviselet. Csíkszereda, 1979. 55-93, 103-149). A kutatások eredményeinek közzétételére állandó fórumot jelentett a Művelődés c. folyóirat, melynek tájékozódását erős néprajzi érdeklődés jellemezte, egészen az 1984-es befagyasztásáig. A sepsiszentgyörgyi múzeum évkönyvében, az Alutában elsősorban a Kovászna megyei kutatók és muzeológusok publikáltak: Gazda Klára, Seres András, Pozsony Ferenc, Kósa-Szánthó Vilma; Haszmann Pál és Haszmann József népművészeti és közművelődési vizsgálataikat tették közzé.