A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata című tanulmányFriedrich Engels: A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata. MEM 1. köt. 497–522. old. Friedrich Engels első angliai tartózkodása (1842. november 29. – 1844. augusztus 26.) idején született műveinek kiemelkedő darabja. Szerzője 1843 végén és 1844 elején írta, s a Karl Marx által szerkesztett Deutsch-Französische Jahrbücher című folyóirat 1844 februárjában kiadott első és egyetlen számában jelent meg német nyelven, Friedrich Engels aláírással. Engels manchesteri tartózkodása alatt arra a következtetésre jutott, hogy a társadalmi élet alapját az anyagi termelés és a gazdasági viszonyok alkotják. Írása tudományos vizsgálat alá vette a tőkés gazdasági rendszer működését, a magántulajdon uralmának következményeit, amivel újabb lépést tett a materialista történelemszemlélet kialakítása felé. Engels ezen munkája oly inspiráló hatást tett Marxra, hogy a Jahrbücher megjelentetése után szisztematikus közgazdasági tanulmányokba kezdett. Konspektust (gondolatmenetet áttekintő jegyzetet)Karl Marx: Engels: A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata. MEM 42. köt. 3. old. készített belőle, később többször elismeréssel hivatkozott a műre.Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok. Előszó. MEM 42. köt. 44. old.Karl Marx – Friedrich Engels: A szent család. MEM 2. köt. 30. old. Még sok évvel később is, 1859 januárjában mint „a gazdasági kategóriák bírálatához írt zseniális vázlat”-ról írt róla.Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. Előszó. MEM 13. köt. 7. old.

A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata

Meghökkentő felütésként, Engels sommás morális ítélettel definiálja a nemzetgazdaságtan fogalmát: „A nemzetgazdaságtan a kereskedelem kibővülésének természetes következményeként keletkezett, s vele a megengedett csalás kialakult rendszere, egy teljes meggazdagodási tudomány lépett az egyszerű, tudománytalan kufárkodás helyébe.”Friedrich Engels: i. m.: MEM 1. köt. 497. old. Ám ez az alapállás nem zsurnaliszta hatásvadászat, hanem végigvonul az íráson, bizonyítandó, hogy a bírálat a polgári közgazdaságtan teljes egészére vonatkozik, nem csupán egyes részeire. A morális indíték ott van minden logikai levezetésében, melyben bizonyítja a tőkés magántulajdonosi rendszer irracionalitását, de a hideg logika mögül sokszor előbújik az elemi erejű felháborodás, s nyers erkölcsi ítélettel kapcsolja össze a tudományos érvelést. Mielőtt azonban rátérne a tőkés közgazdaságtan kritikájára, rövid történeti áttekintést ad a merkantilista rendszerről, mely fejletlenebb gazdasági formaként alulmaradt a tőkés formával szemben:

„Ez a kereskedők kölcsönös irigységéből és kapzsiságából keletkezett nemzetgazdaságtan vagy meggazdagodási tudomány magán viseli a legundorítóbb önzés bélyegét. Az emberek még abban a naiv hitben éltek, hogy az arany és az ezüst a gazdagság, és ezért legsürgősebb teendőjük az volt, hogy mindenütt megtiltsák a »nemes« fémek kivitelét. A nemzetek úgy álltak egymással szemben, mint zsugorik, akik szorosan magukhoz ölelik drága pénzeszsákjukat és irigykedve, gyanakodva figyelik szomszédjukat. Mindent elkövettek, hogy azoktól a népektől, amelyekkel kereskedelmi kapcsolatban álltak, minél több készpénzt kicsaljanak és a szerencsésen az országba hozott pénzt ügyesen a vámhatárokon belül tartsák.

Ennek az elvnek teljesen következetes keresztülvitele megölte volna a kereskedelmet. Egyre inkább túlléptek hát ezen az első lépcsőfokon; átlátták, hogy a tőke a ládafiában halott, a forgalomban viszont egyre gyarapszik. A kereskedők ennél fogva emberbarátibb magatartást tanúsítottak, csalimadárnak kiküldték dukátjaikat, hogy másokkal együtt visszajöjjenek, és felismerték, hogy semmi kár nem származik abból, ha A-nak túlságosan sokat fizetnek árujáért, mindaddig, míg B-nél még magasabb áron túladhatnak rajta.

Ezen az alapon épült fel a merkantilrendszer. A kereskedelem kapzsi jellegét már valamelyest elrejtették; a nemzetek valamelyest közelebb kerültek egymáshoz, kereskedelmi és barátsági szerződéseket kötöttek, egymással üzleteket csináltak és, a nagyobb nyereség kedvéért, minden lehető szépet és jót megtettek egymásnak. Alapjában azonban ez is csak a régi pénzsóvárság és önzés volt, s ez időről időre háborúkba torkollott, amelyek ebben az időszakban mind kereskedelmi féltékenységből fakadtak. Ezekben a háborúkban megmutatkozott az is, hogy a kereskedelem, akárcsak a rablás, az ököljogon nyugszik; senkinek sem volt a legkisebb lelkiismeret-furdalása sem, amikor arról volt szó, hogy ravaszsággal vagy erőszakkal olyan szerződéseket csikarjon ki, amelyeket legkedvezőbbnek tart.”Friedrich Engels: i. m.: MEM 1. köt. 497–498. old.

A merkantil rendszer Engels elemzésében a kereskedelmi háborúk kora, amely átmenetet képez a régebbi korok nyílt rablása (gyarmatosítás, háborúk) és a tőkés rend álcázott rablása között. A 18. században felemás gazdaságtani forradalom zajlott le, amely nem kérdőjelezte meg a magántulajdont, Adam Smith új gazdaságtana képmutatással palástolta a rendszer embertelenségét:

„A gazdaságtan tehát emberbaráti jelleget öltött; kizárta kegyeiből a termelőket és a fogyasztókhoz fordult; szent iszonyt szenvelgett a merkantil-rendszer véres borzalmaival szemben és kijelentette, hogy a kereskedelem a nemzetek, valamint az egyének közötti barátság és egyesülés köteléke. Minden merő nagyszerűség és gyönyörűség volt – de az előfeltevések csakhamar ismét érvényre jutottak és ezzel a káprázatos filantrópiával való ellentétben létrehozták a Malthus-féle népesedési elméletet, minden korok legdurvább, legbarbárabb rendszerét, a kétségbeesés rendszerét, amely egycsapásra rácáfolt mindarra, amit emberszeretetről és világpolgárságról oly szépen elmondtak; létrehozták és fejlesztették a gyárrendszert és a modern rabszolgaságot, amely embertelenség és borzalom dolgában semmivel sem marad el a régi mögött. Az új gazdaságtan, az Adam Smith »Wealth of Nations«-én alapuló szabadkereskedelmi rendszerről kiderül, hogy ugyanaz a képmutatás, következetlenség és erkölcstelenség, amely ma minden területen szemben áll a szabad emberséggel.”Friedrich Engels: i. m.: MEM 1. köt. 498–499. old.

A félreértések elkerülés végett Engels leszögezi, hogy a Smith féle szabadkereskedelmi rendszer fejlettebb, mint a merkantil rendszer, mert az gátolta a monopóliumaival és partikuláris rendszabályaival a tőkés fejlődést. Ez a fejlődés azonban egyúttal a magántulajdon fejlődése, mely általánossá teszi és felszínre hozza az ellentmondásokat, ezáltal alapot és lehetőséget teremt a tudományos vizsgálódás számára, hogy meghaladja a magántulajdon gazdaságtanát. Kiemeli, hogy mindezért a kritika a kortárs közgazdászok irányában élesebb, mert azok nagyobb felelősséget viselnek képmutatásukért, mint elődeik:

„Ítéletünknek annál szigorúbbnak kell lennie, minél inkább már a mi korunkhoz tartoznak azok a közgazdászok, akikről ítéletet mondunk. Hiszen Smith és Malthus csak egyes részleteket talált készen, az újabbak előtt viszont már befejezetten ott állt az egész rendszer; a következtetéseket mind levonták már, az ellentmondások elég világosan napfényre kerültek, s ezek az újabb közgazdászok mégsem jutottak el a premisszák megvizsgálásáig, mégis még mindig vállalták a felelősséget az egész rendszerért. Minél jobban közelednek a közgazdászok napjainkhoz, annál jobban távolodnak a becsületességtől. Minél jobban halad az idő, szükségképpen annál több a szofisztika, hogy a gazdaságtant a kor színvonalán tartsák. Éppen ezért például Ricardo bűnösebb, mint Adam Smith, s MacCulloch és Mill bűnösebb, mint Ricardo.

Az újabb gazdaságtan még a merkantil-rendszert sem tudja helyesen megítélni, mert maga is egyoldalú és még e rendszer előfeltevéseivel terhes. Csak az az álláspont, amely felülemelkedik a két rendszer ellentétén, amely mindkét rendszer közös előfeltevéseit bírálja és egy tisztán emberi, általános bázisról indul ki, – csak ez tudja majd kijelölni mindkettőnek az igazi helyét. Kiderül majd, hogy a szabadkereskedelem bajnokai komiszabb monopolisták, mint maguk a régi merkantilisták. Kiderül majd, hogy az újabbak szemforgató humanitása mögött olyan barbárság rejlik, amelyről a régieknek fogalmuk sem volt; hogy a régiek fogalomzavara még egyszerű és következetes támadóik kétszínű logikájához képest, és hogy a két fél egyike sem vethet a másik szemére olyasmit, ami ne hullana vissza reá.”Friedrich Engels: i. m.: MEM 1. köt. 499–500. old.

Engels előzetes hipotézise szerint a szabadkereskedelem kitermel egy alternatívát, melynek regresszív ága a monopóliumok restaurálása, míg progresszív ága a magántulajdon megszüntetése. A gazdasági kategóriák tulajdonképpeni elemzése csak ezután kezdődik. Mindenekelőtt megkérdőjelezi a közgazdaságtan, nemzetgazdaságtan és politikai gazdaságtan kifejezések létjogosultságát, melyek már elnevezésükben hordozzák a hamis és egyúttal értelmetlen tartalmat, – állítása szerint az egyetlen jogosult kifejezés a magángazdaságtan:

„A nemzeti gazdagság kifejezést csak a liberális közgazdászok általánosítási szenvedélye hozta magával. Amíg a magántulajdon fennáll, ennek a kifejezésnek semmi értelme. Az angolok »nemzeti gazdagsága« igen nagy, s mégis a legszegényebb nép a földön. Vagy teljesen el kell ejteni ezt a kifejezést, vagy pedig olyan előfeltevéseket kell elfogadni, amelyek értelmet adnak neki. Ugyanígy vagyunk az olyan kifejezésekkel is, mint a nemzetgazdaságtan, a politikai gazdaságtan, a közgazdaságtan. Ezt a tudományágat a mai viszonyok között magángazdaságtannak kellene nevezni, mert a közt illető vonatkozásai csak a magántulajdon kedvéért vannak meg.”Friedrich Engels: i. m.: MEM 1. köt. 500–501. old.

A kereskedelem

A magántulajdonból eredő első vizsgált gazdasági kategória a kereskedelem, melyet a szükségletek kölcsönös kicserélésének, „adás és vétel”-nek definiál. De ezt az előzetes definíciót a mindennapokból vett kereskedelmi viselkedéssel szemléltetve, hamarosan kiegészíti egy felsőbb morális szempontból történő ítélettel, amivel törvényes csalásnak minősíti:

„Minden adásvételnél tehát szemben áll egymással két ember abszolúte ellenkező érdekekkel, ez a konfliktus teljesen ellenséges jellegű, mert mindegyikük ismeri a másik szándékait, tudja, hogy ellenkeznek az övéivel. Ennek első következménye tehát az egyik oldalon a kölcsönös bizalmatlanság, a másikon ennek a bizalmatlanságnak az igazolása, erkölcstelen eszközök alkalmazása erkölcstelen cél elérése végett. A kereskedelem első alapelve ezért például a hallgatás, mindannak eltitkolása, ami a szóban forgó cikk értékét alább szállíthatná. A következmény: a kereskedelemben megengedett dolog a szembenálló fél tudatlanságából, bizalmából a lehető legnagyobb hasznot húzni és az árut olyan tulajdonságokkal feldicsérni, amelyekkel nem rendelkezik. Egy szóval: a kereskedelem törvényes csalás. Hogy a gyakorlat pontosan egybevág ezzel az elmélettel, azt bármely kereskedő tanúsíthatja, ha hű akar lenni az igazsághoz.”Friedrich Engels: i. m.: MEM 1. köt. 501. old.

Engels felvázol egy humanizálódási fejlődési pályát, amelyben a rablás „naiv, katolikus egyenességét”, mely „közszemlére tárja alantas kapzsiságát” felváltja a „protestáns szemforgatás”. Adam Smith „A nemzetek gazdagsága”Adam Smith: A nemzetek gazdagsága. Akadémiai Kiadó, 1959. 413 old. című alapvető jelentőségű művére többször hivatkozik, vitatkozik vele, sőt többes szám második személyre váltva, érveit mintegy vádpontokat soroló néptribun adja elő: