Második Köztársaság () az 1918–1939 között létező lengyel állam nem hivatalos neve.
A függetlenség elvesztése után Lengyelországot felosztották három állam közt: Ausztria, Oroszország és Poroszország. 1807-ben Napóleon létrehozta a lengyel államot pótló Varsói Hercegséget, amely 1815-ig létezett. A bécsi kongresszuson megalakították az Orosz Birodalommal perszonálunióban levő, elméletileg autonóm „kongresszusi” Lengyel Királyságot. Az oroszok nem tartották be a szerződést, korlátozták a lengyel autonómiát, ez két felkelést robbantott ki: az 1830. novemberit és az 1863. januárit. A poroszok az általuk elvett területeken megalakították Poseni Nagyhercegséget, az osztrákok pedig az általuk elvett egész területből Galícia és Lodoméria tartományt. 1815 és 1846 között egy félig független államocska is létezett Krakkói Köztársaság (Rzeczpospolita Krakowska) néven. Az első világháborúban a központi hatalmak elfoglalták az Oroszország által megszállt lengyel területeket (1915), lehetővé tették a lengyel Kormányzó Tanács (1916) és a kormány (1917, Jan Kucharzewski miniszterelnökkel) létrehozását. A központi hatalmak veresége lehetőséget adott a lengyeleknek, hogy visszaszerezzék a függetlenséget, amit 1918. november 11-én hirdettek ki. Józef Piłsudski lett az államfő (Naczelnik Państwa a köztársasági elnök kötelességeit teljesítette az elnökválasztásig).
Harc a határokért
1918 novemberében még nem volt ismert sem a független Lengyelország határainak vonala, sem államterülete. A lengyelek nehezebb helyzetben voltak, mint más nemzetek, amelyek megszerezték a függetlenségüket a háború következtében, mert a lengyeleknek egyesíteniük kellett a területeket, amelyek több mint száz éve óta külön államokhoz tartoztak. Az új állam lakossága nem volt egységes, a hozzáállás új szomszédaik iránt bizalmatlan volt. A korábbi megszálló államok közigazgatási rendszeréből következő különbségeken kívül, sok etnikai különbség is létezett: a nemzeti kisebbségek nagy létszámúak voltak, különféle véleményük volt a jövő állam alakjáról. Hiányoztak a módok és eszközök, hogy megoldják a legfontosabb problémákat.
A lengyel állam újjáépítése: 1 - 1918 novemberében elfoglalt területek; 2 - Nagy-Lengyelország (1919. jún. 28-ától); 3 - Kelet-Pomeránia (1919. jún. 28-ától); 4 - Felső-Szilézia keleti része (1922. máj. 14-étől); 4, 5 - sziléziai felkelések (1919–21) területe; 4, 5, 6 - a sziléziai népszavazás területe; 7 - Kelet-Lengyelország (1921. már. 17-étől); 8 - Nyugat-Ukrán Népköztársaság területe (1921. már. 17-étől); 9. Tescheni Szilézia keleti része (1920. júl. 28-ától) 10. Tescheni Szilézia nyugati része (Zaolzie); 11 - Árva; 12 - Szepes; 9, 10, 11, 12 - tervezett (de nem végrehajtott) népszavazás területei; 13 - varmia–mazúri népszavazás területe; 14 - Danzig Szabad Város; a - lengyel–szovjet front 1920 májusában, b - lengyel–szovjet front 1920 augusztusában, c - Curzon-vonal. Lengyelország elvesztette a következő területeket: 5, 6, 10, 11, 12, 13, 14.
A párizsi békekonferencián az új lengyel államot Roman Dmowski, Władysław Grabski és Ignacy Jan Paderewski képviselték, tehát az endecjáhozAz ND (Narodowa Demokracja, Nemzeti Demokrácia) rövidítéstől származó név. Az Endecja kezdetben egy párt volt (Liga Narodowa Galíciában, azután Stronnictwo Narodowo-Demokratyczne minden megszállt területen), később egy politikai szövetséget alkotó pártok, amelyek politikai programja fő elmei nacionalizmus és katolicizmus voltak. Fő ideológus és vezető Roman Dmowski volt. köthető politikusok, Józef Piłsudski és a szocialisták politikai ellenfelei. A nyugati területekből, azokat ajánlották átengedni Lengyelországnak, amelyeket a Porosz Királyság foglalt el Lengyelország első felosztásakor (1772) és azokat, ahol a népesség úgy érezte, hogy a lengyel nemzet része (azaz, pl. Felső Szilézia vagy Mazuri-tóvidék, amelyek 1772. előtt nem tartoztak Lengyelországhoz). Ami a keleti határokat illette, két ötlet létezett: Grabski és Paderewski (és még Piłsudski is) föderációt akartak alakítani, amelyben Lengyelország Litvániával és Fehéroroszországgal vesz részt, a jövőben Ukrajna is benne lett volna; Dmowski azonban ellenezte a föderációt, mert úgy vélte, hogy az meggyengíti Lengyelországot.
David Lloyd George brit miniszterelnök ellenkezése következtében, Felső Sziléziát és Danzigot nem engedték át Lengyelországnak. Sziléziában népszavazást terveztek, Danzigot pedig Szabad Várossá nyilvánították. Lloyd George szigorúan betartotta az erőegyensúly elvét, amely szerint Németország túlzott meggyengítése megengedhetetlen volt, mert az túlságosan erősítette volna Franciaországot. Ezenkívül Lloyd George úgy vélte, hogy ha Németország elveszíti Sziléziát, nem fog módjában állni megfizetni a háborús kártalanításokat, amiben a sziléziai szén nagy szerepet játszott.
Lengyel–ukrán háború
bélyeg|150px|Tadeusz Rozwadowski tábornok – a lengyel kelet-galíciái haderők parancsnoka 1918. október 7-én a Kormányzó Tanács Varsóban kihirdette a kiáltványt a független lengyel állam létrehozásáról. Ennek értelmében Władysław Sikorski ezredes hozzálátott Lwówban a Lengyel Hadsereg osztagainak szervezéséhez. Egyidejűleg felélénkültek az ukrán függetlenségi szervezetek is. Október 19-én az ukránok létrehozták az Ukrán Nemzeti Tanácsot, amely kikiáltotta az ukrán államot. Ez az állam magába foglalta Kelet-Galíciát egészen a Sanig.
Október 20-án a lwówi városi tanács ülésének résztvevői elfogadták a döntést, amely szerint Lwów csatlakozott Lengyelországhoz. Az ukrán tanácstagok ellenezték a döntést, mivel törvénytelennek tartották.
Október 30-án a POWPolska Organizacja Wojskowa, Lengyel Katonai Szervezet – 1914. ősszel Piłsudski hozta létre, kezdetben titkos volt lwówi körzetének parancsnoka tájékoztatást adott arról, hogy a Lengyel Köztársaság nevében a város fegyverrel való elfoglalását tervezi. De november 1-jén reggel az Ukrán Katonai Bizottság alá tartozó katonák, megelőzve a lengyel műveletet, elfoglalták a középületek többségét. Feleletül a város nyugati kerületeiben létrejött két lengyel ellenállási pont, kezdetben kicsi és gyengén fegyverzett legénységgel, amely elkezdett védekező hadműveleteket. Hamarosan felállították Lwów Védelmének Főparancsnokságát. Az ukránok viszont kikiáltották a Nyugatukrán Népköztársaságot (ukr. ZUNR).
November 5-éig a harcok Lwówban nem voltak jól megszervezve, inkább spontán jelleggel bírtak. Mivel a férfiak többsége máshol harcolt vagy fogolytáborokban tartózkodott, még tizenéves gyerekek is részt vettek a harcokban (akiket később Lwówi Sasfiókáknak fognak nevezni). November 10-éig az ukránok voltak fölényben, azután a lengyelek elfoglalták a nyugati kerületeket. A következő héten a lengyelek voltak fölényben és november 17-én fegyverszünetet kötöttek. November 20-án megérkeztek Lwówba a lengyel felmentő csapatok Przemyślből. November 22-én éjszaka az ukránok, a bekerítéstől félve, elhagyták a várost és körülvették azt. A nyugati oldalt kivéve a Lwów–Przemyśl vasútvonal folyamatosan szabad volt, így a város is volt szabad, annak ellenére, hogy a front kb. 50 km-re nyugatra húzódott.
Azután, hogy meghiúsult két ukrán támadás, az ukrán parancsnokság úgy döntött, el kell foglalni a vasutat. Ez a művelet február 15-én indult és kezdetben sikeres volt, mert széttörte a kapcsolatot. Ekkor az Antant Hadi Biztosa a művelet befejezését követelte. A harcokat március 2-án újították meg és 19-én a lengyel katonák visszaszerezték a Lwów–Przemyśl vasutat.
1919 májusának közepén a lengyelek elkezdték a támadást Galíciában és Volhíniában. Május 25-én a lengyel csapatok elértek egészen a Tarnopol mögött fekvő területig. Egyidejűleg a román hadsereg (a lengyel lövészek hadosztályával együtt) kezdte elfoglalni Pokutiát (Délnyugat-Ukrajna). Az ukrán egységek egy része Kárpátaljára menekült, ahol internálta őket a csehszlovák hatóság.
Június 7-én indult az ukránok ellentámadása, aminek következtében visszavetették a lengyeleket 100 km nyugatra, de röviddel később a lengyelek visszaszerezték az elvesztett területeket és még tovább nyomultak. Július 16-án az ukránoknak ki kellett vonulniuk a Zbrucs folyón túlra, az Ukrán Népköztársaság területére. A Nyugatukrán Népköztársaság megszűnt. A határt az Ukrán Népköztársasággal a rigai békeszerződésben, 1921-ben (lásd lejjebb) állapították meg.
Nagy-lengyelországi felkelés és háború Németország ellen
Az új német hatóság (Friedrich Ebert elnök) támogatta a Lengyelország függetlenségét, de nem akarta átadni a területeket, amelyeket a poroszok elfoglaltak a felosztáskor (1772-től), Nagy-Lengyelországot is beszámítva. Ezért létrehozta ún. Grenzschutzot (Határőrséget), amely kezdetben Nagy-Lengyelországban, majd pedig Kelet-(Danzigi) Pomerániában, Litvániában, Lettországban és Felső-Sziléziában működött.
December 26-án, a németek által kiadott tilalom ellenére, Poznańba Ignacy Jan Paderewski érkezett meg, akit az összegyűlt poznańi lengyelek hatalmas tömege köszöntött. A következő napon a lengyel ünnepségeken felháborodott németek megszervezték a katonai osztagok átvonulását a városon keresztül. Az osztagok viselkedése kicsábította az utcákra és provokálta a lengyeleket. Lövöldözések kezdődtek el a lengyel Népőrséggel. A felkelés kitört Poznańon kívül is. A városokból eltávolították a német közigazgatást. Lassan kialakult a front, amely elválasztotta a lengyel fölényű területeket (Nagy-Lengyelország központi és keleti része) a német fölényűektől.
A harcok február feléig tartottak. 16-án Trierben aláírták az egyezményt, amely meghosszabbította a fegyverszünetet az Antant-államok és Németország között és amely a nagy-lengyelországi frontot is illette. A Nagy-Lengyelországban harcoló hadseregekre vonatkozó demarkációs vonal kb. 20 km-re volt a Poznańi Nagyhercegség nyugati határától keletre.
Május 25-én a Nagy-lengyelországi Hadsereget alárendelték a Lengyel Hadsereg Főparancsnokságának. Június 1-jén Nagy-Lengyelországban pótválasztás volt a Köztársasági Szejmbe (a fő választás 1919. január 26-án volt, amikor Nagy-Lengyelországban még tartottak a harcok – lásd Az államszervezés kezdetei).
1919. június 28-án aláírták a versailles-i békeszerződést. Majdnem az egész Nagy-Lengyelország Lengyelországnak jutott, azokat a városokat is beszámolva, amelyeket a lengyeleknek nem sikerült elfoglalniuk (pl. Leszno). Július 9-én megszüntették a szükségállapotot, a front-menti zónát kivéve. A frontot csak 1920 márciusában számolták fel, mert a versailles-i békeszerződés döntései 1920. január 10-én léptek életbe.
Lengyel–csehszlovák háború bélyeg|bal|250px|Tescheni Szilézia 1918 és 1938 között Népszavazások a lengyel–csehszlovák határon: a – felosztás vonala 1918. nov. 5-ei egyezmény szerint, b – lengyel–cseh front 1919 februárjában, c – a lengyel hadsereg által 1918 októberében elfoglalt területek déli határuk, d – végleges lengyel–csehszlovák határ, 1 – Galícia (1918. előtt), 2 – Csehszlovákia, 3 – Felső-Szilézia, 4 – a tescheni (tervezett) népszavazás területei (Megjegyzés: Az évszámok az 1. és 2. magyarázatban hibásak!) bélyeg|bal|150px|Franciszek Latinik ezredes – a lengyel katonai erők parancsnoka a Csehszlovákia elleni háborúban Három vitás terület létezett Lengyelország és Csehszlovákia között: a legfőbb – Tescheni Szilézia, két kevésbé fontos – a Szepesség és Árva. Tescheni Szilézia nem volt Galícia része, még a Lengyel Királyságé és a Lengyel–Litván Unióé sem – Lengyelország 1320. évi egyesítése után Łokietek Ulászló és utódai nem csatolták hozzá Lengyelországhoz: a terület önálló fejedelemség (cseh hűbérbirtok) volt, azután a Habsburg monarchia része, mint külön tartomány. Viszont ott mindig lengyelek éltek (különösen a keleti részben), és a fejlődő bányászattal kapcsolatban ráadásul a galíciai lengyelek is érkeztek oda. Árva és Szepes viszont az első világháború előtt Magyarországhoz tartoztak, a háború után Szlovákiának jutottak. Felső-Árvában és Szepesi Magura körül fekvő Szepes részében számos lengyel élt.