George Brinton McClellan (Philadelphia, Pennsylvania, 1826. december 3. – Orange, New Jersey, 1885. október 29.) amerikai katona, politikus és katonai szakíró. Az Amerikai Egyesült Államok hadseregének tábornoka, az amerikai polgárháborúban a Potomac hadsereg parancsnoka, New Jersey államának 24. kormányzója és az 1864-es elnökválasztáson a Demokrata Párt színeiben elnökjelölt.
Ő szervezte meg a Potomac hadsereget, és 1861 novemberétől 1862 márciusáig ő volt a szárazföldi haderőt vezénylő tábornok. A háború kezdetén fontos szerepet játszott abban, hogy az északi haderőt megfelelően felkészítsék. Aprólékosan tervezte és készítette elő hadműveleteit, ezért bírálói szerint a harcmezőn nehézkes volt, a nem tervezett hadi eseményeket pedig ellenfelei jobban használták ki – rendre sokkal gyorsabban és hatékonyabban csoportosították át erőiket emiatt többnyire túlbecsülte ellenfeleinek erejét, és késlekedett teljes haderejét bevetni, amikor a harc üteme azt megkívánta.
McClellan 1862-es Virginia-félszigeti hadjárata nem ért célt: vissza kellett vonulnia Robert E. Lee tábornagy létszámhátrányban levő Észak-virginiai Hadserege elől, és a konföderációs fővárost, Richmondot sem sikerült bevennie. Bár a véres antietami csatával megakadályozta, hogy Lee elfoglalja Marylandet, de Lee taktikai zsenialitásának eredményeként a lényegesen kisebb déli haderőt nem tudta legyőzni. Abraham Lincoln McClellan gyenge hadászati képességét okolta az elmaradt győzelemért. Ezért először a szárazföldi haderő éléről mozdította el, majd a Potomac hadsereg parancsnoki posztjáról is leváltotta. Így nyilatkozott McClellanről: „Ha már maga nem is képes harcolni, abban azért kiváló, hogy másokat felkészítsen a harcra”.
Nem sikerült Lincoln elnök bizalmába férkőznie és a politikai vezetés végül alkalmatlannak tartotta arra, hogy ő legyen a főparancsnok. A katonák közt ennek ellenére igen népszerű volt, mert törődött megfelelő kiképzésükkel és biztosította járandóságaikat. Leváltása után a politika felé fordult, és demokrata elnökjelöltként Lincolnnal szemben indult az 1864-es elnökválasztáson. Kampánya sikerét aláásta, hogy pártja háborúellenes programját elutasította annak ellenére, hogy az Amerikai Konföderációs Államokkal vívott polgárháború tárgyalásos lezárásának lehetőségét hordozta magában. A háború és az azt követő rekonstrukció után 1878-tól 1881-ig New Jersey 24. kormányzójává választották. Élete vége felé írni kezdett, főleg a Virginia-félszigeti hadjáratban és a polgárháborúban vállalt szerepét elemezte.
A történészek többsége szerint McClellan gyenge harctéri parancsnoknak bizonyult, de van olyan vélemény is, mely szerint tehetséges parancsnok volt, akiből az Unió vereségeit magyarázni igyekvő Lincoln-párti háttéremberek mesterkedése csinált bűnbakot. Emiatt katonai pályafutásának megítélése nem egységes. A háborút követően Ulysses S. Grantet megkérték, hogy értékelje McClellant mint katonát. Grant válaszában kijelentette: „McClellan számomra egyike a háború rejtélyeinek.” Lee tábornok, viszont arra a kérdésre, hogy kit tartott a polgárháborúban az unionisták legtehetségesebb parancsnokának, azt válaszolta: „Kétségkívül McClellant!”
Fiatalsága és karrierjének kezdete McClellan Philadelphia városában született, apja az ismert szemsebész, dr. George McClellan (1796–1847), a Thomas Jefferson University alapítója. Apai ágon skót felmenőkkel rendelkezett. Anyja, Elizabeth Sophia Steinmetz Brinton McClellan (1800–1889) köztiszteletben álló jómódú pennsylvaniai családból származó előkelő úrhölgy volt. A házaspárnak öt gyermeke született: elsőként egy lány, Frederica, majd utána három fiú, John, George és Arthur és végül a második lány, Mary. A nagyszülők egyike az amerikai függetlenségi háború tábornoka, a connecticuti Samuel McClellan.
George kora gyermekkorától fogva kitűnt éles eszével és a könyvek imádatával, melyeket nagyapja könyvtárában talált. Frederica emlékei szerint George „a legokosabb, legvidámabb és legnagylelkűbb volt a fiúk között -- lágy szívű, gyengéd és életteli. Érettebb volt a koránál, imádta a könyveket és a tanulmányokat és szintúgy a vidámságot és a bolondozás,s lelke mindig a becsületért sóvárgott.” 1840-ben, 13 éves korában a Pennsylvaniai Egyetem diákja lett, ahol jogot tanult. Két évvel később azonban katonai iskolába jelentkezett a már megkezdett jogi tanulmányok helyett. Édesapja John Tyler, az Amerikai Egyesült Államok elnöke számára írt levelének segítségével az ifjú George-ot 1842-ben felvették a katonai akadémiára, holott a szabályok szerint elvileg 16 éveseknél nem vettek fel fiatalabbakat.
A West Pointon energikus és becsvágyó kadét volt és behatóan érdeklődött Dennis Hart Mahan tanításai, valamint Antoine-Henri Jomini stratégiaelméleti elvei iránt. Leginkább olyan déli arisztokratákkal volt barátságban, mint James Stuart, Dabney Maury, Cadmus Wilcox és A. P. Hill. Társaságukban McClellan megismerte a délen élő amerikaiak gondolkodását, valamint az északi és a déli államok között kialakuló ellentéteket, melyek végső soron a polgárháború kitöréséhez vezettek. 1846-ban végzett, osztálya 59 kadétjából a második legjobb eredményt érte el, csak Charles Seaforth Stewart múlta felül, köszönhetően annak, hogy McClellan gyengébb rajzkészséggel rendelkezett nála. Az avatást követően címzetes hadnagyként kapott beosztást az Egyesült Államok hadseregének hadmérnöki karában.
A mexikói–amerikai háború bélyegkép|250px|A Julian Scott-féle McClellan-portré részlete (kiállítva a National Portrait Galleryben, Washingtonban) McClellan kezdetben West Pointon a műszaki századnál szolgált, de hamarosan átvezényelték Mexikóba, hogy részt vegyen a mexikói–amerikai háborúban. 1846 októberében hajón érkezett meg a Rio Grande torkolatához, de ahhoz már túl késő volt, hogy részt vehessen a szeptemberben amerikai győzelemmel véget érő monterreyi csatában. Az ideiglenes fegyverszünet alatt, miközben Zachary Taylor tábornok csapatai tétlenül vártak, McClellan vérhast és maláriafertőzést kapott, mellyel majdnem egy hónapig kórházi kezelésre szorult. A következő évek során maláriás rohamai rendre kiújultak, ezt „mexikói járvány” néven emlegette.
Mexikói tartózkodása idején nem csak a betegséggel, hanem az ellenséggel is szembe kellett néznie, és a csaták során bátran helytállt. A contrerasi csata, valamint a churubuscói csata idején szerzett érdemeiért előléptették címzetes főhadnaggyá, majd a chapultepeci csata után címzetes századossá. Winfield Scott altábornagy, aki egyébként McClellan apjának közeli barátja volt, több ízben megbízta, hogy végezzen felderítést is.
McClellan itt szerzett háborús tapasztalatai későbbi katonai és politikai pályafutására is kihatottak. A szárnyakon végrehajtott nagy erejű támadást, és az ostromoknál alkalmazott hadműveleteket (Veracruz ostroma) többre tartotta, mint a frontális rohamot (amilyet például Scott a Cerro Gordó-i csatában alkalmazott). Részese volt Scott sikereinek abban is, ahogy a katonai és a politikai ügyeket intézték. Jó kapcsolatot ápoltak a helyi lakossággal és szigorú fegyelmet tartottak katonáik között, azért, hogy a lehető legkisebb kárt okozzák az ott élőknek. Megvetette azokat az önkéntes katonákat és tiszteket, de kiváltképp azokat a politikusokat, akik nem fordítottak megfelelő figyelmet a kiképzésre és a szabályok betartására.
Békeidős szolgálata McClellan a háború után visszatért West Pointba, és a műszaki század parancsnokaként részt vett az akadémián tanuló kadétok kiképzésében. A nyugalmas laktanyaéletet nehezen viselte, de az ezzel együtt járó társasági életben viszont kifejezetten aktívan vett részt. 1851 júniusában Fort Delaware-be rendelték, hogy a Philadelphiától körülbelül 64 km-re a Delaware mentén lefelé elhelyezkedő szigeten folyó építési munkálatokban részt vegyen. 1852 márciusában az arkansas-i Fort Smith-ben kellett jelentkeznie Randolph B. Marcy századosnál, és ezt követően egy expedíció parancsnokhelyetteseként fel kellett derítenie a Red River forrásvidékét. Júniusra az expedíció elérte a folyó északi ágának forrását, melyet Marcy elismerésképpen McClellan-pataknak nevezett el. Július 28-án, visszaérkezésük napján megdöbbenve értesültek, hogy már halottnak hitték őket. A sajtóban ugyanis az az álhír keringett, hogy rájuk támadt kétezer komancs indián, és az expedíció összes tagja odaveszett. McClellan a rémhírek terjesztését „egy csoportnyi bajkeverőnek” tulajdonította, akik a vadnyugati határvidéken azon mesterkedtek, hogy rosszabb színben tüntessék fel az ottani helyzetet, mert így még nagyobb állami támogatást reméltek bezsebelni.
1852 őszén McClellan kiadott egy szuronyharccal foglalkozó kézikönyvet, melyet ő fordított le franciából. Ugyanekkor megbízatást kapott a Department of Texastól, hogy felmérje Texas folyóit és kikötőit. 1853-ban részt vett a Csendes-óceánhoz vezető vasútvonal felmérési munkálataiban, melyet Jefferson Davis hadügyminiszter rendelt el, hogy kiválassza a megfelelő útvonalat az eljövendő első transzkontinentális vasútvonal számára. McClellan mérte föl a 47. és 49. szélességi fok mentén húzódó folyosót St. Paultól a Puget-öbölig. E munka során is tovább erősödött benne a vezető politikai körökkel szembeni engedetlensége. Isaac Stevens, a Washington Territórium kormányzója nem volt elégedett McClellannek a Cascade-hegységen át vezető útvonal felderítése érdekében végzett kutatómunkájával. (McClellan alapos körültekintés nélkül választotta ki a Yakima-hágót, amivel ellenszegült a kormányzó parancsának, és nem volt hajlandó egy csapattal átkelni rajta télvíz idején, inkább hibás felderítési adatokra támaszkodott a hó mélységét illetően. Emiatt mellőzött három másik, közelben fekvő, de sokkal alkalmasabb hágót.) A kormányzó elrendelte, hogy McClellan szolgáltassa be az expedíció naplóit, amit ő megtagadott, valószínűleg azért, mert minduntalan kellemetlen kommentárokat fűzött hozzájuk.
A feladat végrehajtása után visszatért a keleti partra. Udvarolni kezdett későbbi feleségének, Ellen Mary Marcynak (1836–1915), korábbi parancsnoka lányának. Ellen, akit Nellynek is szólítottak, elsőre visszautasította a kezét megkérő McClellant, aki nyolc másik kérővel versengett érte, beleértve West Point-i barátját, A. P. Hillt is. Ellen végül 1856-ban Hillnek mondott igent, de a lány családja nem adta áldását, ezért a férfi is visszakozott.
1854 júniusában Jefferson Davis utasítására McClellant felderítőútra küldték Santo Domingóba, hogy a minisztérium számára felmérje a helyi védelmi adottságokat. (A megszerzett információkat egészen 1870-ig nem használták, majd Grant elnöksége idején az Egyesült Államok sikertelen kísérletet tett a Dominikai Köztársaság annektálására.) Úgy tűnt, mintha Davis pártfogoltja lenne, hiszen újabb nagy feladattal bízta meg. Az ország különböző vasútvonalainak logisztikai felkészültségi állapotát kellett felmérnie, mintegy előkészítve a transzkontinentális vasút tervét. 1855 márciusában McClellant előléptették századossá, és az 1. lovasezred kötelékébe helyezték át.
Politikai kapcsolatainak és kitűnő francia nyelvtudásának köszönhetően 1855-ben mint az európai koalíció csapatainak hivatalos megfigyelőjét küldték a krími háborúba. E minőségében sokat utazhatott, és a legmagasabb beosztású katonai parancsnokokkal értekezhetett, miközben figyelemmel kísérte Szevasztopol ostromát. Visszatérte után, 1856-ban kérelmezte, hogy helyezzék Philadelphiába, ahol megírhatta az ostromról készült kritikai elemzését és az európai hadseregek szervezetének hosszadalmas leírását tartalmazó jelentését. Írt még egy lovassági harcászatról szóló kézikönyvet, melynek alapját az orosz lovassági szabályzat adta. A megfigyelők általános hibáját McClellan is elkövette, hiszen elveszett a részletekben, és átsiklott a figyelme a vontcsövű fegyverek megjelenésének fontossága felett, mely alapvető harcászati változtatások kidolgozását igényelte volna az eljövendő polgárháború idejére.