bélyegkép|250px|Pedagógus munka közben A pedagógus elnevezés az ógörög paidagogosz szóból származik, jelentése: gyermekvezető (ógörögül: παιδαγωγός). Ez egy összetett szó, amely két részből áll: a paisz, paidosz, azaz fiú, és az agogosz, azaz kísérő tagszavakból. A jelentés tartalmának eredete arra vezethető vissza, hogy az ókori rómában a szabad polgárok gyermekeit görög rabszolák kísérték az iskolába.Neveléstörténet: 24. oldal A pedagógusnak a tanításon és nevelésen kívül igazodnia kell bizonyos külső körülményekhez is, szerepköre rendkívül komplexnek tekinthető (Kozma Tamás a pedagógus szerepeit 3 nagyobb feladatkörben határozta meg. A pedagógus tanít, nevel, illetve adminisztrál.Zrinszky: 15-16. oldal). De többek között tartozik a kollégákkal, diákokkal, illetve a szülőkkel való gördülékeny együttműködés, amely feladat útjába gyakorta jókora kihívást állít, a másik fél potenciális unineligens hozzáállása. A pedagógusok amennyi hatalommal bírnak, olyannyira ki is vannak szolgáltatva önnön helyzetüknek.Zrinszky: 10. oldal

Történeti áttekintés

A pedagógusok feladata és szerepe a különböző korszakokban igencsak eltérőnek mondható. Összevetve egy mai pedagógust az ókori vagy középkori megfelelőjével, jelentős különbségek állapíthatóak meg, ám ennek ellenére mégis vannak olyan közös momentumok, amelyek mindegyik korszakban azonosak voltak. Ilyen a tanítás és nevelés, illetve a tudás átadásának a fontossága. A különbségek leginkább a módszerekben mutatkoznak. Ezen kívül bizonyos szinten az oktatási intézmények működése is befolyásolta a szerepkörük változását az idők folyamán, mivel ezen struktúrális eltérések jelentős hatással bírtak a pedagógusi feladatkör alakulásának szempontjából.

Ókor

A Kr. e. II–I. évezred során már jelen voltak az oktatás intézményesült formái, amiből következik, hogy pedagógusok már ekkor is léteztek. Ez az intézményesülés Mezopotámiát, Egyiptomot, Indiát és Kínát érintette. Mezopotámiában ebben az időszakban kialakult egy független szabad értelmiségi réteg, akik a tábla házának a tanárai voltak és az oktatás mellett a neveléssel is foglalkoztak, ami abban nyilvánult meg, hogy fegyelmezés céljából különféle testi fenyítéseket alkalmaztak. Egyiptomban írnokképző iskolák jelentek meg intézményesült formában. Itt a tanításal írnokok foglalkoztak, akik utánzás, gyakoroltatás módszereivel igyekeztek átadni a tudásukat az akkori nebulók számára. Itt neveléssel nem találkozunk, ami azzal is magyarázható, hogy e helyüt elsősorban felnőtt emberek tanultak és ilyenkor már nincs szükség neveltetésre. Egyiptomnál még az is érdekes, hogy a gazdagabb családoknál magánnevelők tanították a gyermekeket, tehát a pedagógusnál nem volt szükséges feltétlen oktatási intézmény megléte. Indiánál is hasonló momentumokkal találkozunk, ami érdekes, hogy a kasztok alapján szerveződött a tanítás, amely a tanító házában valósult meg. Itt a gyermekek 4-5 hónapot töltöttek el. Nevelésnél használták a testi fenyítést, de ennek speciálisabb fajtáját, ugyanis nem veréssel neveltek, hanem éheztetéssel, hideg vízben való megfürdetéssel, illetve a tudástól való eltiltástól. Indiában az oktatásra a buddhizmus megjelenése nagy hatással volt, ekkor jelentek meg a buddhista papok, akik a tanítást vezették. Kínában a falvakban magántanítók tanítottak, tehát itt nem volt intézményesült formában oktatási intézmény, erre egyedül csak a városokban volt lehetőség, amelyet a kormány létesített. Az oktatás itt ingyenes volt, az alapiskolába a diákok 5-től 10 éves korig jártak, befejezéskor pedig vizsgát tettek. Itt fontos megjegyezni, hogy csak fiúgyermekek tanulhattak, de a gazdagabb családoknál lehetőség volt arra, hogy a leányaikat magántanítókkal oktassák.Neveléstörténet: 16-20. oldal

Hellászban a Kr. e. 8. század elején alakultak ki a poliszok.Görög történelem: 123. oldal Ekkoriban még nem beszélhetünk egységes Görögországról, mindegyik polisz egy-egy különálló városállamnak felelt meg, amelyek gyakran egymással is háborúban álltak. A legfejlettebb poliszok közül Spártát és Athént érdemes kiemelni, ugyanis a nevelési szokásaik jelentősen eltértek egymásétól.Görög történelem: 134. oldal, illetve 140. oldal. Spárta a többi poliszhoz való egyedi helyzete miatt érdekes, ami a nevelésben is megnyilvánul, míg Athén az a polisz, ahol a legjobban ki tudott bontakozni a többi poliszhoz képest az oktatás intézményesült formája. Spártában a gyermekek korán el lettek szakítva szüleiktől és közös táborokban sajátították el azokat az ismereteket, amelyekre egy jó spártai katonának szüksége volt. Itt a paidanomoszok, gyermekfelügyelők neveltek és tanítottak, de a tudásnál csak azt tartották fontosnak, ami egy katonánál elengedhetetlen. A paidanomoszok csak a legbátrabb és legértelmesebb kiképzett fiatal fiúkból lehetettek. Athénnál ezzel szemben teljesen más volt a helyzet, a tudást nagyra tartották és ennek megfelelően minden képesség átadásához kialakították az oktatási intézményeket, amelyek a hellenizmus korában virágoztak.Görög művelődéstörténet: 375-376. oldal Athénnál találkozunk a paidagogosz szóval is, ő volt az a rabszolga, aki a gyermekeket elkísérte az iskolába, illetve mivel ő maga műveltebb volt az átlag rabszolgánál, ezért az otthoni tanulásban is segítette a gyermekeket. Az intézményeknél az elemi oktatásnál a grammatisztés vagy a didaszkalosz tanított a didaszkaleionban. Munkájáért fizetséget kapott, ami miatt igen kevésre becsülték a kor mentalitása miatt. Fizetését a tanítványainak számától függött, minél többen voltak, annál nagyobb volt a fizetsége. Szinte bárki lehetett grammatisztész, illetve didaszkalosz. Egyedül csak az alapvető ismereteket kellett tudnia, számolás, olvasás és írás. A középfokú oktatás a grammatikai iskolában a grammatikosz ('irodalomtanár') vezetésével folyt. Itt megkezdődött a klasszikus írók és költők műveinek elemzése.Neveléstörténet: 23-25. oldal.

Rómában a Kr. e. 300–146-os időszakban intézményesült az oktatás, ami hasonló volt a görögökéhez, ugyanis szinte teljes egészében átvették tőlük. A tanítók használnak a nevelés során testi fenyítést, segítenek a tanulásban a különféle módszerekkel. Itt érdemes megemlíteni Quintillianus pedagógiai elméletét, aki retorikai iskolákban oktatott és a császári udvarban nevelőként működött. Szónoki képzés tizenkét könyvében írja le elméleteit: Fontos nála, hogy a pedagógus művelt legyen, de ezenkívül a dajkának és az anyának vagyis a nevelőnek a szerepét is fontosnak tartja, náluk is fontos a műveltség megjelenése, ugyanis tőlük sajátítja el a gyermek a beszédkészség alapjait. A pedagógus feladatai közé tartozik a gyermek megfigyelése, aminél a veleszületett sajátosságokat összhangba kell hozni a tanítási módszerekkel. Az emlékezőtehetség fejlesztése fontos és tanulékony természet kialakítása. Érdemes megemlíteni, hogy Quintillianus fellép a testi fenyítés ellen, csak a legvégső esetben szabad használni. Ez utóbbi momentum abból a szempontból is fontos, hogy láthatóvá válik, hogy ugyan a legáltalánosabban elfogadott tényként a testi fenyítést jelen volt, mint nevelés eszközeként, de voltak kevesen akik ezzel nem értettek egyet és a későbbiek során ezek az alapgondolatok nagy hatással voltak a későbbi korszakok gyermeknevelésére, illetve más pedagógusok gondolataira is.Neveléstörténet: 33-36. oldal Szent Ágostonnál is, aki jóval később a Kr. u. időszakban élt megjelentek hasonló gondolatok, a megfigyelés, a gyermek szeretete és ő is elítéli a testi fenyítést. Pedagógiai gondolataiban a kor eszménye is megjelenik, ugyanis ekkoriban állapították meg, hogy a gyermek eredendően rossz, de Szent Ágoston úgy látja, hogy megfelelő tanítással és neveléssel a gyermek jó útra terelhető, tehát a pedagógus egyfajta lelki pásztori szerepben is megjelenik.Neveléstörténet: 39-40. oldal.

Középkor

Ebben az időszakban terjed el a klerikus műveltség, aminek hatására új iskolatípusok jönnek létre. Ilyen a plébániai iskolák, ahol a plébánia papjai tanítottak. Az ifjúságot maguk köré gyűjtötték, liturgikus könyvek olvasására tanították őket és gregorián énekekre. A székesegyházi iskolákban az egyház magasabb szintű terjesztése és védelme miatt magasabb képesítésű tanárokat és tudós férfiakat vettek fel pedagógusként.Neveléstörténet: 42-46. oldal A városok számára speciális intézményként jelent meg a városi plébániai iskolák, ahol az oktatók az iskolarektor volt (rector scholae, magister scholae). Többnyire egymaguk látták el valamennyi tanulócsoport oktatását, de a nagyobb városokban az énektanítás és a tanulók templomi szolgálatának megszervezése a kántor feladata volt. A felnőtt tanárok mellett több helyen segédtanítót (preceptor, informator, Geselle) alkalmaztak. Ezek nagyobb diákok voltak, akik a kezdők gyakoroltatásában segédkeztek. Az iskolarektor a plébános felügyelete alatt állott, javadalmazását az egyház látta el, de egyes városokban a városi tanács is juttatott számukra bizonyos pénzösszeget. Megbecsült állás volt a középkorban a városi iskolarektorság, az anyagi gyarapodás és a társadalmi tekintélyszerzés jó lehetőségét adta. Emellett az is jellemző, hogy a rektorok általában nem maradtak sokáig hivatalban. Gyakran más városban folytatták az iskolavezetést vagy a még jövedelmezőbb városi jegyzőséggel, illetve a papi hivatással cserélték fel a tanítást. Megtehették, hiszen iskolai végzettségük – az esetek többségében – ezt lehetővé tette számukra: a nagyobb városok vezetői ragaszkodtak hozzá, hogy az iskolamester az egyetemek bölcsészeti („ars”) fakultásán szerezhető baccalaureus vagy magiszter fokozattal rendelkezzen. Figyelemreméltó fejlemény, hogy a XIV–XV. században már többnyire világi férfiak, az ún. városi literátus réteg tagjai vállalkoztak iskolarektorságra.Neveléstörténet: 49-50. oldal

Humanizmus