263px|bélyegkép|jobbra|Az általános érzéstelenítés első nyilvános bemutatójának rekonstruálása. Az eredeti bemutatót 1846. október 16-án tartotta William T. G. Morton a bostoni Massachusetts General Hospitalban. Az általános érzéstelenítés vagy más néven az anesztézia története egyidős az emberiséggel, hiszen már az őskorban is használtak gyógynövényeket azért, hogy a megbetegedett ember érzéketlen legyen és könnyebben elviselje a fájdalmat. Az írott történelem során számos feljegyzés tanúskodik az általános érzéstelenítés állapotát előidézni kívánó kísérletekről, a sumerektől, babilóniaiaktól és asszíroktól kezdve az ókori Egyiptomon és görögökön, az Indus-völgyi civilizáción és az ősi Kínán át. Az európai középkorban, amely egybeesett az iszlám világ aranykorával, a tudósok nagy eredményeket értek el az iszlám tudomány és az orvostudomány területén, míg az európai tudósok részben az iszlám eredményekre, részben saját kutatásaikra alapozva szintén jelentős előrelépéseket tettek az orvoslásban.
Az európai reneszánsz idején számottevő eredmények születtek az emberi anatómia és a műtéti technikák területén, amelyek ellenére az élő embereken végzett sebészeti beavatkozás – a műtét – még mindig kockázatosnak számított és csak a legvégső esetben folyamodtak hozzá. Ennek jórészt az volt az oka, hogy a műtéttel elkerülhetetlenül együtt járó fájdalom miatt a betegek inkább a halált vagy a gyógyítás más módját választották, mintsem hogy alávessék magukat a műtétnek. A tudományos körökben nagy vita zajlott arról, hogy ki érdemli meg az elismerést az általános érzéstelenítés felfedezéséért, viszont mára általános egyetértés alakult ki azon a téren, hogy a 18. század végén és a 19. század elején elért tudományos eredmények járultak hozzá a modern érzéstelenítési eljárások kifejlesztéséhez és fokozatos bevezetéséhez.
A 19. század vége felé két jelentős ugrás történt az orvostudomány terén, amelyek együtt lehetővé tették a mai értelemben vett műtétek megjelenését. Az első a kórokozók szerepének felismerése volt a fertőzések terjesztésében, amely igen gyorsan vezetett a fertőtlenítési eljárások kifejlesztéséhez és bevezetéséhez (amelynek egyik úttörője a magyar Semmelweis Ignác volt, de az antiszeptikus eljárások jelentőségét és bevezetését csak Joseph Lister angol sebész meggyőző munkája nyomán fogadta el a korabeli orvostársadalom 1877-től kezdődően. A beteg szervezetében már jelenlévő kórokozók elleni harc (antiszepszis) helyét hamarosan felváltották azok a módszerek, amelyek a kórokozót a betegtől távol kívánták tartani (aszepszis), ami magával hozta a műtéti halandóság és halálozási arány jelentős csökkenését az ezt megelőző korokhoz viszonyítva. A fiziológia és a gyógyszerészet terén bekövetkező jelentős haladás pedig a fájdalomcsillapításban és az általános érzéstelenítés során használható szerek kifejlesztéséhez vezettek.
A 20. század során az általános érzéstelenítés biztonságát és hatékonyságát nagymértékben javították a légcsőn keresztüli intubálás és más, a légutak szabad tartását biztosító technikák kifejlődése. Jelentős előrelépés történt a páciensek életjeleinek műtét alatti monitorozását lehetővé tévő berendezések terén, illetve az általános érzéstelenítés állapotát kiváltó újabb gyógyszereket fejlesztettek ki, a korábbiakhoz képest jóval kedvezőbb farmakokinetikus és farmakodinamikus jellemzőkkel. Nem utolsósorban speciális képzési programokat indultak az anesztéziát végrehajtó szakorvosok, az aneszteziológusok és az érzéstelenítés folyamatában segítő nővérek képzésére.
Etimológia Az anesztézia szó a görög αν-, an-, "nélkül"; és αἴσθησις, aisthēsis, "érzés" szavak kombinálásával keletkezett, elsőként 1846-ban Oliver Wendell Holmes (1809–1894) javasolta használatát az érzéstelenítés során bekövetkező állapot, illetve maga a folyamat megnevezésére. Azonban maga a szó nem teljesen új: az ókori görögök időnként már használták, többek között a herbalista, orvos és sebész Dioszkoridész (Kr. u. kb. 40–90). De szerepelt a szó egy 1724-es angol szótárban is (Bailey’s English Dictionary), amely az „érzékelés hiánya”-ként definiálta a szó jelentését.
A magyar nyelvben használatos mind az anesztézia, mind az ennek tükörfordításaként keletkezett érzéstelenítés, érzéketlenség (előbbi magát a folyamatot, míg utóbbi az állapotot jelzi).
Érzéstelenítés a történelem során Őskor Az általános érzéstelenítés állapotának előidézésére feltehetően gyógynövényeket vagy azok főzetét alkalmazták az őskorban. Az első ismert, ember által előállított szedatív (nyugtató) kémiai anyag az etanol (etil-alkohol, alkohol), amit már évezredekkel ezelőtt Mezopotámiában is alkalmaztak.
Ókor 263px|bélyegkép|jobbra|Az ópium előállításához termesztett mákfajta, a Papaver somniferum A sumerek feltehetően már Kr. e. 3400 évvel termesztették Mezopotámiában az ópium alapjául szolgáló növényt, az álomhozó mákot (Papaver somniferum), bár ezt egyes szerzők kétségbe vonják. Az egyik legősibb utalás az ópiumra a Kr. e. harmadik évezredből származó, ékírásos táblán maradt fenn. A táblát 1954-ben fedezték fel a Nippurnál folytatott ásatások során, jelenleg a Pennsylvania Egyetem Régészeti és Antropológiai Múzeumában őrzik. A tábla feliratát Samuel Noah Kramer és Martin Leve fejtették meg, ez jelenleg az egyik legősibb, gyógyszerkészítéssel foglalkozó szöveg. Az ebből a korból származó ékírásos sumer táblákon gyakran szerepel egy ideogram, amelyet "hul gil"-ként írtak át, jelentése "a boldogság növénye" és többek szerint ez direkt utalás a mákra és az ópiumra. A világ számos részén még ma is használják a gil-t az ópium megnevezésére. Nidaba vagy Niszaba istennőt is gyakran ábrázolták a sumerek a vállából kinövő mákgubókkal.
Kr. e. második évezred elején a sumérok birodalma lehanyatlott, területük az Óbabiloni Birodalom fennhatósága alá került. Ezzel együtt a mák termesztésének, az ópium kinyerésének és orvosi felhasználásnak, narkotikus hatásának ismeretei a babiloni kultúra részévé váltak. Mivel a Babilon Birodalom keleten a mai Irán, nyugaton Egyiptom területére is kiterjedt, az ópium felhasználása megjelent ezekben a civilizációkban is. A brit régész és ékírásszakértő Reginald Campbell Thompson megállapította, hogy a Kr. e. 7. században az asszírok is ismerték az ópiumot. Az ópiumra utaló "Arat Pa Pa" kifejezés előfordul a Kr. e. 650-re datált asszír ékírásos táblákon (az „Asszír Gyógynövényes Könyvben”) és Thompson szerint ez a kifejezés lehet az etimológiai alapja a latin "papaver" (mák) szónak.
Az ókori egyiptomi orvosok már használtak bizonyos sebészeti eszközöket, valamint kezdetleges fájdalomcsillapító, nyugtató gyógynövény-készítményeket, többek között mandragóra bogyóinak kivonatát. Az ópium elkészítésére és felhasználására elsőként egy, a XVIII. dinasztia idejéből (Kr. e. 1550-1292) származó orvosi témájú papirusz (az Ebers-papirusz) utal. Az ókori Görögországban Nüx (éjszaka), Hüpnosz (álom, Nüx fia) és Thanatosz (halál, Hüpnosz ikertestvére) isteneket ábrázolták időnként mákkal a kezükben. Ennek hiányában az orvosok, elsősorban a körülmetélések alkalmával, úgy érzéstelenítették a gyermekeket, hogy félig megfojtották őket.
Hérodotosz említette, hogy a szkíták kábulatot idéztek elő a sebészeti beavatkozások előtt egy kenderféle növény füstjének belélegzésével. De feltehetően hasonló gyakorlatot folytattak a delphoi jósda papnői, akik szintén gázokat lélegeztek be, de teljesen más céllal.
Az ópium elterjedése előtt az Indus-völgyi civilizáció és az ősi Kína területén fedezték fel és kezdték használni a kannabiszt orvosi célokra. A Kr. e. 400 körül keletkezett "Sushruta Samhita", amely az ájurvédikus orvoslásról és a sebészetről szólt, a kannabiszkivonattal kezelt bor ajánlotta érzéstelenítési célokra. Az ópium maga csak a Kr. u. 8. században jelent meg Indiában az arab kereskedők révén, majd innen terjed tovább Kínába.
Kína thumb|left|Hua Tuo, kínai sebész Kr. e. 200 körül
Pien Csüe (扁鹊, Bian Que) volt az első kínai orvos és sebész, akinek a neve a feljegyzésekben ránk maradt. Pien Csüe sebész volt, aki feltehetően Kr. e. 8. században élt és már általános érzéstelenítést használt. Kr. e. 250 körül a Han Fej-ce (Han Feizi), a Kr. e. 109-91 között íródott „A történetíró feljegyzései” valamint a Han-dinasztia idején összeállított Lie-ce (Liezi) feljegyezte, hogy Pien Csüe egyidejű szívátültetést hajtott végre két, "Lu" és "Csao" néven említett személyen. A műtét előtt egy „mérgező” italt adott nekik, amitől három napra kómába estek, mialatt Pien Csüe kicserélte a szíveiket.
Hua Tuo (华佗， Kr. e. kb. 145-208) szintén egy kiemelkedő belgyógyász volt a Han-dinasztia idején. A három királyság regényes története (Szan-kuo-csi, Kr. u. 220-280) és a Kései Han-dinasztia története (Kr. u. kb. 430) című források alapján Hua Tuo általános érzéstelenítés alatt hajtott végre műtéteket, a betegeknek a saját maga által kifejlesztett, borral kevert gyógynövénykivonatot adta (mafeisan, 麻沸散). Hua Tuo állítólag még olyan komoly műtéti beavatkozásokat is végrehajtott a mafeisan segítségével, mint az emésztőrendszer egy részének eltávolítása. A műtét előtt szájon át adta be a borban elkevert kivonatot, amely eszméletlenséget eredményezett, illetve feltehetően blokkolta az ideg–izom ingerületáttevődést.
A mafeisan összetétele, csakúgy, mint Hua Tuo összes orvosi ismerete elveszett az utókor számára, amikor halála előtt elégette kéziratait. A gyógynövénykivonat összetételét sem A három királyság regényes története, sem A késő Han története nem tartalmazta. Mivel azonban a konfuciánus tanítások alapján az emberi testet szentnek tartották és a sebészi beavatkozások viszont ezt a testet csonkolták, a sebészeti beavatkozásokat Kínában erősen elítélték. Hua Tuo állítólagos sikerei ellenére, halála után a műtéti beavatkozások abbamaradtak az ősi Kínában.
Az általa kifejlesztett mafeisan neve a kínai ma (麻, jelentése "kannabisz, kender, zsibbadt vagy bizsergő"), fei (沸, jelentése "forró vagy bugyogó") és san (散, jelentése "összetörni, szétszórni" vagy "por alakú orvosság") szavakból származik. Ebből következik, hogy a mafeisan jelentése "kannabisz forraló por" lehetett. A hagyományos kínai orvoslás és a kínai történelem számos kutatója próbálta kitalálni a mafeisan összetételét és előállítani a keveréket, de máig nem sikerült azt rekonstruálni. Mindenesetre a kutatások alapján azt feltételezik, hogy az eredeti recept a következő gyógynövények valamilyen kombinációját tartalmazta: bai zhi (白芷， Orvosi angyalgyökér), cao wu (草烏, Aconitum kusnezoffii, Aconitum kusnezoffii), chuān xiōng (川芎，Ligusticum wallichii), dong quai (当归, Kínai angyalgyökér (Angelica sinensis), wu tou (烏頭, Aconitum carmichaelii"), yang jin hua (洋金花, Flos Daturae metelis, Csattanó maszlag), ya pu lu (Mandragora officinarum) rododendronvirág, jázmingyökér.
Egyesek szerint a keverékben volt még hasis, a kannabiszból készített bhang, shang-luh, vagy ópium is. Victor H. Mair szerinte a mafei "a valamelyik indoeurópai nyelvből származó, a "morfin"-hez kapcsolódó szó átírásának tűnik." Mások szerint Hua Tuo a műtét alatti érzéstelenítést akupunktúra segítségével érte el és a mafeisannak vagy semmi köze nem volt az érzéstelenítéshez, vagy csak kiegészítette az akupunktúrát. A rengeteg kísérlet ellenére a mafeisan modern rekonstrukciói nem érték el azt a hatékonyságot, amelyet állítólag Hua Tuo keveréke, amely amúgy is hatástalannak tűnt komoly sebészeti beavatkozások esetén.
Az ókorból ismeretesek még a boróka bogyóiból, valamint a kokacserje leveleiből készített fájdalomcsillapító készítmények is.
Középkor és reneszánsz