bélyegkép|260px|A kivilágított Obradoiro-homlokzat A spanyolországi Galicia tartományban található Szent Jakab-katedrálist Santiago de Compostelában építették idősebb Szent Jakab apostol feltételezett sírja fölé. A compostelai székesegyház Spanyolország legnagyobb román kori temploma, méretében és díszítésében is a legjelentősebb zarándoktemplomok közé tartozik.

A Legenda aurea szerint az i. sz. 44-ben lefejezett idősebb Jakab apostol holttestét a tanítványai egy hajóra tették, Galiciába vitték és ott temették el. Ezután a sír helye feledésbe merült, majd a 9. század elején csodás körülmények között újból előkerült egy már használaton kívüli római kori temető területén. Az ókori emlékmű, amit Szent Jakab apostol sírjaként azonosítottak, hamarosan zarándokhellyé vált, és rövid idő alatt a kereszténység három fő zarándokhelyének egyike lett.

Harmadszorra épült fel a ma is látható templom. A II. Alfonz uralkodása alatt épült első templomról csak nagyon kevés adat maradt fenn, egy kisméretű, egyszerű szerkezetű épület lehetett. A 9. század végén III. Alfonz elrendelte, hogy a nagyapja idejében épült kisméretű építmény helyén egy bonyolultabb alaprajzú, nagyobb templomot emeljenek, a feltételezések szerint mozarab stílusban. A 11. század utolsó harmadában a zarándokok számának növekedésével egy időben VI. Alfonz egy új templom építését határozta el. Ez a jelenlegi templom, építését 1075-ben kezdték meg és 1130 körül fejezték be.

A latin kereszt alaprajzú, háromhajós építmény félköríves apszisát szentélykörüljáró övezi, amelyből sugarasan öt kápolna nyílik. Az épület a Pórtico de la Gloriától a Megváltó-kápolnáig kilencvenhét méter hosszú, a kereszthajó hatvanöt méter széles. Elképzelhető, hogy a templom legelső építésze, Bernardo francia területről érkezett; úgy tűnik neki köszönhető a székesegyház ambiciózus terve is, amelyre erős hatást gyakorolt a délnyugat-franciaországi iskola. A munkálatok második szakaszát, ami 1095-től 1140-ig tartott, egy másik nagy formátumú művészegyéniség, bizonyos Esteban mester irányította. Irányítása alatt elkészült a templom szentélyrésze, majd a letisztult vonalú, tökéletes arányú, monumentális kereszthajó.

A kereszthajó két végén található bejáratok, az északi „paradicsom kapuja” vagy ismertebb nevén Azabacheria-kapu, a déli Platerias-kapu, valamint a nyugati homlokzatnál később elkészült Pórtico de la Gloria szoros ikonográfiai kapcsolatban álltak egymással, az emberiség történetét jelenítették meg középkori felfogásban. Az épületet 1117-ben egy, a püspök elleni felkelésben a városi lakosság felgyújtotta, és helyreállítása csak 1130 körül ért véget. 1117 után a kapuk megmaradt domborműveit a Platerias-kapun egyesítették.

1168-ban II. Ferdinánd király úgy döntött, hogy befejezi a templomot, és a munkálatok irányítását egy bizonyos Mateo mesterre bízta. Az ő irányítása alatt emelték a három utolsó boltszakaszt, a nyugati homlokzat alatti kriptát, a nyugati homlokzatot és a híres Pórtico de la Gloriát, ami a spanyol román kori szobrászat csúcspontjának tekinthető.

A 16. században kezdték el a székesegyház felújítását, ami egészen a 18. század közepéig tartott. A reneszánsz, majd később a barokk stílusú módosítások megváltoztatták az épületkomplexum egyes részeit, azonban anélkül, hogy elvesztette volna eredeti középkori jellegét. Az átalakítások közül a legnagyobb volumenű a kolostor III. Alonso de Fonseca érsekhez köthető újjáépítése volt. A 17. század második negyedében a kedvező gazdasági helyzet lehetővé tette újabb jelentős átalakítások elvégzését az épületegyüttesen. Ezek egyformán érintették a székesegyház külsejét és belső terét is. Míg a belső térben továbbra is a középkori épületelemek dominálnak, addig az épület külseje a munkálatok során teljesen átalakult. Ekkor épült a székesegyház ma is látható főhomlokzata, az Obradoiro-homlokzat. A 18. század második felében átépítették az akkorra már romos állapotba került Azabacheria-kaput, amin keverednek a barokk és neoklasszicista elemek.

A 19. század nagy részében a kedvezőtlen gazdasági helyzet miatt nem került sor jelentős átalakításra. 1879-ben a széles látókörű, művelt Antonio López Ferreiro kanonok, történész és régész a főoltár alatt a szentély félköríves részénél feltárta a Szent Jakabnak tulajdonított síremléket. A maradványokat egy díszes ládában helyezték el és kialakították a sír jelenlegi formáját. A 20. század második felében az 1960-as és 70-es években Quiroga Palacios bíboros idejében tervszerű ásatásokat folytattak, ekkor tárták fel a római korból származó romokat és a temetőket. Az épület Santiago de Compostela óvárosának részeként 1985-ben felkerült az UNESCO Világörökségi Listájára.

Háttér bélyegkép|250px|A Santiago de Compostelába vezető útvonalak A Legenda aurea szerint az i. sz. 44-ben lefejezett idősebb Jakab apostol holttestét a tanítványai egy hajóra tették, Galiciába vitték, és ott temették el egy márványkoporsóban. Ezután a sír helye feledésbe merült, mert a mórok megszállva tartották majdnem az egész félszigetet. Később, a hagyomány szerint 813-ban egy Pelagias nevű remetének megjelent egy angyal és közölte vele az apostol sírjának helyét. A helyi püspök, ahogy meghallotta a hírt, ásatni kezdett a megjelölt helyen és megtalálta a sírt egy már használaton kívüli késő római kori temető területén.

Az ókori emlékmű, amit idősebb Jakab apostol sírjaként azonosítottak, hamarosan zarándokhellyé vált, és rövid idő alatt a kereszténység három fő zarándokhelyének egyike lett. Bár a felfedezésről szóló hír nagy feltűnést keltett – hiszen Jézus egyik tanítványa volt Jakab -, csak az ezredforduló környékén vált teljesen szabaddá az odavezető út. A szárazföldön vívott háborúk és a part mellett fosztogató kalózok ellenére is számos hívő érkezett a városba. Ezek után is még majdnem egy évszázadig eltartott, mire kialakult a Franciaországon keresztül odavezető négy nagy zarándok útvonal, melyet Szent Jakab-útnak neveztek el, vagy egyszerűen csak El Caminonak (Camino de Santiago).

A fennmaradt dokumentumokban már 844-ben említést tesznek a síremlékről, és ekkor már egy Benedek-rendi kolostor is létezett a környéken. 860-ra Santiago ünnepét, Szent Jakab napját (július 25.) felvették a metzi katedrális martirológiájába, ami azért nagy jelentőségű, mert számos egyházi ember érkezett tanulni Metzbe a birodalom különböző részeiből és Angliából. Hamarosan külföldről is egyre nagyobb számban érkeztek zarándokok, ezzel egy időben fejlődésnek indultak az útvonalak mellett álló települések. Egy 893-ból származó dokumentum az egyik útvonal mellett épült kórház számára kiutalt készleteket említ, 951-ben Godescalc püspök kétszáz szerzetes kíséretében érkezett Franciaországból Santiagóba. A zarándoklat Jeruzsálemhez hasonlóan itt is összefonódott az arabok elleni keresztes hadjárat, a reconquista gondolatával. Kialakításában fontos szerepet játszottak a Cluny fennhatósága alatt álló szerzetesek is. A utak melletti templomok jelentős része is Cluny fennhatósága alá tartozott, bár maga az apátság nem egy zarándokút mellett épült. A spanyol területeken lévő templomok lazább kapcsolatban álltak a Burgundiában található apátsággal, de Cluny így is komoly befolyással bírt, és támogatta a zarándoklatot és főleg a mórok elleni keresztes hadjáratot. Cluny szoros kapcsolatokat ápolt a spanyol területek arisztokráciájával, egyik legfőbb támogatójuk VI. Alfonz volt, aki Hugh apát unokahúgát vette feleségül. A szervezésből a többi szerzetesrend is kivette a részét, köztük például az Ágoston-rendiek, ezenkívül komoly munkát végeztek a különböző testvériségek és gazdag előkelők, akik komoly adományokkal járultak hozzá az építkezésekhez.

A középkorban egész Európát behálózták a zarándokútvonalak. Általában olyan területeken vezetnek, amelyeknek kiemelkedő jelentősége volt a mindennapi életben is, például Róma, a pápai székhely Szent Péter sírjával, vagy Jeruzsálem a Szentföldön. Általában ókori, római eredetűek voltak, és az út menti városok túlnyomó többsége már a római provinciákban is fontos szerepet töltöttek be. Ezek voltak egyben a kapcsolattartás eszközei is, mellettük templomok, kolostorok és vendégházak épültek. A zarándokok a hosszú út során más szentek ereklyéit is felkeresték, ennek köszönhető számos kolostor felvirágzása is. A művészettörténeti kutatás hangsúlyosan ír a Compostelába vezető utakról, hiszen már a 12. század második harmadában leírták. Ma a székesegyházban őrzik a Kallixtusz-kódexet, amelyet a zarándokok számára fontos tanácsokkal, és az útközbeni látnivalókkal és a hozzájuk kapcsolódó legendákkal egészítették ki.

Előzmények Az első templom bélyegkép|250px|II. Alfonz bélyegkép|250px|III.Alfonz A ma is látható épület a harmadik ugyanezen a helyen, így nehéz pontos képet alkotni arról, milyen korábbi formái léteztek. A II. Alfonz uralkodása alatt épült első templomról csak nagyon kevés adat maradt fenn. A korabeli források egy kisméretű, egyszerű szerkezetű épületre utalnak, amelynek egyetlen említésre méltó díszítőeleme a bejárat fölötti faragott szemöldökfa lehetett. Az építkezés előtt a domboldal egy részét feltöltötték, így alkalmazkodtak a kedvezőtlen terepviszonyokhoz. A régészeti ásatások során feltárták a főbejárat alapját és rekonstruálni tudták az épület alaprajzát, egy négyszöget, keleti végében a síremlékkel. Nyugati végében feltételezhetően egy előcsarnokot építettek. Egyes források szerint mellette egy keresztelőkápolna is állt, de arról megoszlanak a vélemények, hogy ez a kápolna egy különálló építmény volt-e, vagy a templom része.

A temető Az ásatások során egy nagy kiterjedésű, a 9. század elejétől a székesegyház építésének második szakaszáig, (a 12. század első feléig) használt temetőt tártak fel, ami az első templom fala körüli területeken helyezkedett el. Ennek egy része alatt egy még korábbi, a 4. és a 7. század között használt másik temető terült el. A későbbi temető sírjai jelentős változatosságot mutatnak, ami összhangban állt az eltemetett személy társadalomban elfoglalt helyével és a három évszázad során változó temetkezési szokásokkal. A legtöbb sírhely alacsony kőfalból áll, lapos kövekből álló borítással. Ez a típus a későbbi sírokra jellemző, feltételezhetően közembereket temettek beléjük, köztük valószínűleg zarándokokat is. A másik, régebbi sírokra jellemző temetkezési mód a helyben a talajból egy darabban kivájt sírhely. Ezek egy részét feliratos kőlappal takarták le, és ide általában a templomhoz kapcsolható személyeket, főleg egyházi embereket temettek. A legelőkelőbbek sírhelyeit a templom falában alakították ki, közülük a legfontosabb személy Teudermius, Iria Flavia püspöke volt, aki fontos szerepet játszott az apostol sírjának megtalálásában. Fennmaradt koporsófedele a székesegyház múzeumában látható. Az ásatások során számos szarkofágot is feltártak, azonban ezek azonosítása nem lehetséges, mivel gyakran előfordult, hogy egy szarkofágot idővel újra felhasználtak.

A második templom A 9. század végén, III. Alfonz idejében a zarándokok száma növekedésnek indult, ezért az uralkodó fontosnak tartotta, hogy szorosabbra fűzze a kapcsolatokat az apostol sírja és az asztúriai uralkodóház között. Elrendelte, hogy a nagyapja idejében épült kis épület helyén egy bonyolultabb alaprajzú, nagyobb templomot emeljenek, a feltételezések szerint mozarab stílusban. III. Alfonz bazilikájának a portugáliai Lourosa ma is álló temploma lehetett a minta. A második épület lényegesen nagyobb területet foglalt el a domboldalon, mint elődje, és egy része a korábbi templom törmelékeire épült. Falai terméskőből készültek, kivéve a falkiszögelléseket és az ablakkereteket, ahol gránitot használtak. A faragott kövek egy része a korábbi épületből származott.