bélyegkép|Szent István apostoli király és koronájának egykorú ábrázolása a koronázási paláston bélyegkép|jobbra|Szent István vértanú hozza az égből karácsonyra Szent Istvánnak a Szent Koronát (a Képes krónikában) bélyegkép|jobbra|Szent László koronázása mennyből angyalok hozta koronával (a Képes krónikából) bélyegkép|A Szent Korona a magyar koronázási jelvények között az Országház kupolatermében bélyegkép|Magyar koronázási jelvények képmásaa Pallas Nagy Lexikonából
A Szent Korona mint tárgy története, különösen annak óriási politikai, hatalmi jelentősége miatt, nagyon hányatott volt a „zivataros századok” alatt. Uralkodói fejékből a kereszténység szakrális tárgyává is vált a magyar történelem során. Az Árpád-házi királyok korában jött létre, és hamarosan Szent István személyéhez kapcsolták a mindenkori magyar királyi hatalom legitimációjának erősítése érdekében. Birtoklása különösen fontossá vált a vegyesházi királyok idején, érvényes magyar királyi koronázás csak ezzel a szent tárggyal volt elképzelhető. A főurak egyre inkább igényt tartottak arra, hogy a korona őrzésébe beleszólást és garanciákat kapjanak, a magyar királyok koronázása során pedig sokféleképpen, különösen a koronázási eskü révén igyekeztek érvényesíteni érdekeiket.
A középkorban alakult ki a Szent Korona-tan, ami a még nem létező államelméletet pótolva létrehozta a király személyétől független magyar államiság fogalmát a Szent Korona „testének” elképzelésében. Bár a koronázás szerepe és jelentősége nemzetközileg fokozatosan csökkent, Magyarországon II. József hasonló, erre irányuló kísérlete látványos kudarcot vallott. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ugyan a Habsburg-ház trónfosztásával párhuzamosan a koronát levette a magyar címerről, magát a nemzeti ereklyét nagy tiszteletben részesítette, és igyekezett megmenteni azt a Habsburgoktól. Az 1867-es kiegyezés során a koronázás újra kiemelt jelentőséget kapott.
A második világháború során újra komoly megpróbáltatásokat kellett kiállania a magyar koronázási jelvényeknek, utána pedig 33 éves külföldi „emigrációjuk” következett. A Szent Korona máig megmaradt szimbolikájának politikai jelentőségét mutatja a rendszerváltás utáni magyar közéletben is folytatódó vita a korona megjelenítéséről az állami címerben, elhelyezéséről, bemutatásának, őrzésének helyéről és jellegéről. A legújabb korban számos új, misztikus, ezoterikus elmélet is kapcsolódott hozzá, amelyek folyamatosan ébren tartják a közvélemény egy részének az érdeklődését iránta.
Előzmények Szent István koronája, amit az államalapítás során helyeztek a fejére, az egykorú magyar koronázási palást ábrázolása szerint egy aranyabroncs volt, amelyet ékkövek és liliomok díszítettek. Ez a korona Aba Sámuel és III. Henrik ménfői csatája után a császár birtokába került, aki azt a koronázási lándzsával együtt visszaküldte Rómába, „Szent Péter testéhez”, amint arról egy 1074-ben kelt pápai levélből értesülhetünk. Egy jóval később, 1693-ban Rómában megjelent, a Vatikánt ismertető könyv szerint a Veronika-kapunak nevezett építmény fölött volt elhelyezve Magyarország koronája, lándzsája és koronázási jelvényei, amelyeket Henrik császár küldött Rómába. Ezt a kaput azonban már lebontották, és a koronázási ékszereknek is nyoma veszett az idők folyamán.
Az Árpád-ház korszaka bélyegkép|Károly Róbert Magyarországra jön (Képes krónika) bélyegkép|A korona őrzésének helye, Visegrád bélyegkép|Nagy Lajos a koronával (19. századi ábrázolás) bélyegkép|Mátyás király A korona kutatása két évszázados történetének eredményei azt mutatják, hogy a Szent Korona mai alakját III. Béla idején nyerte el. Eddigre már a dinasztiaalapító szent király kultusza nagyon megerősödött; az Árpád-házból való királyok kezdték őt ősüknek tekinteni annak ellenére, hogy nem voltak egyenes ági leszármazottak. Szent István erkölcsi és politikai tőkéjét minden uralkodó igyekezett a saját javára kamatoztatni, ezt különösen a koronázások alkalmával tudták kiemelni, amikor a tőle származtatott tárgyakkal növelték az esemény szakralitását. Erről részletesen beszámolt egy cisztercita szerzetes, aki 1240-ben Magyarországon járt, de a koronáról még nem tett említést. A Szent Korona kifejezés először 1256-ban jelenik meg. „Szent István koronájának” viszont a koronát először 1292-ben, az utolsó Árpád-házi király, III. András oklevelében említették először. III. András különösen nehéz legitimációs gondokkal küszködött, mert sokan kétségbe vonták származását, ezért is lehetett nagy szüksége Szent István tekintélyének megidézésére. De a király politikai ellenzéke is partner volt a korona szakrális jellegének és Szent István-i eredetének hangsúlyozásában. Ettől kezdve az egész ország közgondolkodásában gyökeret vert az a tudat, hogy a korona ténylegesen Szent Istváné volt.
1204-ben a gyermek III. László lépett a magyar trónra, ám hamarosan a Szent Koronával együtt kénytelen volt Bécsbe menekülni az osztrák herceghez nagybátyja, a trónkövetelő András herceg hadai elől. László a következő évben Bécsben meghalt és II. András megörökölte a trónt. A Szent Koronának már az Árpád-ház idején milyen nagy jelentősége volt az is jól mutatja, hogy az új király, András csak háborús fenyegetéssel tudta visszaszerezni a koronát VI. Lipóttól.
A korona őrzése Fehérváron A koronát és a koronázási jelvényeket az uralkodók több mint háromszáz esztendőn át a fehérvári egyház kincseskamrájában őriztették. A koronaőri méltóságot eredetileg maga a fehérvári prépost viselte. Amikor a prépostok a királyi kancelláriában betöltött hivataluk miatt huzamosan távol maradtak Fehérvárról, helyettesről gondoskodtak. Gutofredus prépost 1198-ban egy beadványt nyújtott be pápához, melyben a „custodia"-ról, vagyis a koronaőri tisztségről már mint meglévő, állandó őrkanonoki méltóságról tett említést, mint akinek kötelességévé tette az egyház kincseinek, valamint a szent koronának őrzését. A pápa megerősítette a prépostot e felelősségteljes méltóság kinevezési és adományozási jogában.
Az Árpád-ház kihalását követő trónviszályok Az Árpád-ház kihalása, 1301 után három női ági örökös is fellépett trónkövetelőként, egy cseh, egy német és egy nápolyi. A nemesek és főpapok többsége közülük II. Vencel cseh királynak ajánlotta fel a magyar trónt, és ő a fiát koronáztatta meg Vencel magyar király néven. Nem sikerült azonban megszilárdítania uralmát, 1304-ben az apjának hadsereggel kellett érte jönnie, és a fiával együtt a koronázási ékszereket is Prágába vitte. Az ifjú Vencel hamarosan lemondott a magyar trónról, és a koronázási jelvényeket átadta a német trónkövetelőnek, Bajor Ottónak. A harmadik trónkövetelőt, a nápolyi Anjou Carobertót (ismertebb nevén Károly Róbertet) már szinte közvetlenül III. András halála után, 1301-ben királlyá koronázta Esztergomban Bicskei Gergely választott esztergomi érsek egy alkalmi koronával,Károly Róbert uralkodása - Sulinet Tudásbázis: A középkor története (476–1492) de helyzetét egyelőre neki sem sikerült megerősítenie.
Ottó Magyarországra jövetele nem volt veszélytelen, mert III. (Habsburg) Rudolf osztrák herceg, aki Károly szövetségese volt, megkísérelte a Magyarországra vezető utakat elzárni előle. Hogy a feltűnést elkerülje, Ottó (a Képes krónika ábrázolása szerint) egy dongás faedényt, folyadék tárolására szolgáló csobolyótA csobolyó leírása a Magyar Néprajzi Lexikonban készíttetett, és abba rejtette a Szent Koronát. Az utazás során, egy éjszaka a csobolyó a földre esett, és az elveszettnek hitt koronát az úton visszaforduló Ottó csak másnap este találta meg. A Képes krónika írója égi jelként értékelte az esetet:
1307 elején Ottó a nála lévő Szent Koronával együtt Erdélybe utazott támogatásért, és megkérte Kán László erdélyi vajda leányát. Kán László azonban börtönbe vetette a magyar királyt. Ottó csak néhány hónapos rabság után, váltságdíj ígéretével szabadult – a korona nélkül –, és feladva magyarországi terveit, Bajorországba távozott.
Az Anjou királyok Ottó dicstelen távozása után megerősödött Károly pártja. A pápa a Szent Istvánnak küldött koronára is hivatkozva magának tulajdonította a király kijelölésének jogát, a magyarországi rendek viszont a királyválasztáshoz ragaszkodtak. A pápa követe ügyes diplomáciával egyesítette a két érvelést, és a rendekkel is elismertette 1307 őszén Károly igényét a trónra. A korona azonban még Erdélyben volt, ezért igyekezett meggyőzni a rendeket arról, hogy a korona szentsége a fogsága miatt elveszett, ezért egy másik, általa a pápa képviseletében felszentelt koronával nyugodtan pótolni lehet. 1309. június 15-én Budán Tamás esztergomi érsek ennek megfelelően királlyá koronázta Károly Róbertet.
A magyar hagyományok eddigre azonban már olyan erősek voltak, hogy a rendi közvélemény nem fogadta el ezt a megoldást. Kán László végül egyházi átok fenyegetésére átadta a koronát, így a királyt 1310. augusztus 20-án harmadszor is megkoronázták, ezúttal minden előírást betartva, és ezzel végleg megszilárdította királyi hatalmát. Károly Róbert aztán a nehezen megszerzett koronát igen gondosan őriztette, az 1323 után állandó székhelyéül szolgáló Visegrádon. A koronát aztán 1310 és 1526 között, kisebb-nagyobb megszakításokkal a visegrádi fellegvárban tartották – Nagy Lajos korában a lengyel, Zsigmond korában a német birodalmi koronával együtt.
Károly Róbert fiának, Nagy Lajosnak a koronázására már – a rendelkezésre álló források szerint – minden szabályt betartva, „lege artis” került sor. Hosszú uralkodása, legalábbis a korona története szempontjából, békés és eseménytelen volt. A bonyodalmak az ő halála után kezdődtek újra. Nagy Lajosnak fia nem született, ezért még életében fiúsította lányát. Halála után, kívánságának megfelelően, 1382. szeptember 17-én az esztergomi érsek királlyá koronázta a 11 éves Máriát. Ő volt az első nő, akinek a Szent Koronát a fejére helyezték. A trónviszályok azonban folytatódtak. Az ugyancsak Anjou II. Károly magyar királyt 1385-ben szintén szabályosan megkoronázták, de néhány hónap múlva udvari összeesküvés áldozata lett. Ezt követően a korona újra Mária, majd Zsigmond fejére került. Azonban magyarországi uralkodása szintén rosszul indult, pedig később Európa egyik legjelentősebb uralkodója, német-római császár is lett, a bárók egy időre fogságba is vetették. Ez alatt a három hónap alatt a királyi tanács tagjai rendeleteiket „a Szent Korona joghatósága” nevében adták ki, és ekkor vált először a korona a király tulajdonából az országé, az államhatalom képviselőjévé, a hatalom forrásává, ami a Szent Korona-tan erősödését is mutatta. Ez látszik az ország pecsétjének 1401-ből származó köriratából is, miszerint az „Magyarország Szent Koronájának pecsétje”. Miután a király kiegyezett a főurakkal, a korona – mintegy kompromisszumos megoldásként – Pálóczi György esztergomi érsek őrizetébe került. Ő koronázta meg a következő uralkodót, Albertet, 1438-ban.
1439-ben, Pálóczi György halála után Albert a koronát újra Visegrádra vitette, hamarosan azonban ő maga is meghalt. Várandós felesége, Luxemburgi Erzsébet magyar királyné mindenképpen leendő fia számára akarta biztosítani a koronát, ezért hűséges udvarhölgyével, Kottanner Jánosnéval, ellopatta, és azt kalandos körülmények között Komáromba vitték. 1440. május 15-én meg is koronáztatta, szabályosan, Fehérvárott Szécsi Dénes esztergomi érsekkel, csecsemő fiát, V. László magyar királyt. A főurak nagy többsége azonban I. Ulászlót akarta magyar királynak, különös tekintettel a fenyegető török veszélyre. Ezt a szándékukat hosszú oklevélben indokolták meg, majd 1440. július 17-én ugyancsak Székesfehérvárott, ugyanaz az esztergomi érsek megkoronázta Ulászlót is, mégpedig – a Szent Korona távollétében – a Szent István hermájáról leszerelt koronával. A király azonban 1444-ben a várnai csatában elesett, és a magyar főurak 1445-ben visszatértek a Szent Korona és vele V. László királyságának elismeréséhez.