A makedóniai front (más néven Balkán front, vagy Szaloniki front) 1915 októberében nyílt meg, az Antantcsapatok Balkán-félszigetre való érkezését követően. A szövetségesek célja az volt, hogy közbelépésükkel megakadályozzák a Központi hatalmak szerbiai hadjáratának sikerességét. Az eredeti terv azonban már 1915-ben, Szerbia összeomlásakor kudarcba fulladt. Így a későbbiekben az Antantcsapatok vezetői a macedón-frontot főként a szövetséges Görög Királyság védelmében tartották fenn, majd innen indították meg 1918-as offenzívájukat amelyet követően Bulgária a katonai kudarc szélére került.

Előzmények Az első világháború kitörését követően az Osztrák–Magyar Monarchia 1914 augusztusában megtámadta Szerbiát, ám a várt gyors sikerek elmaradtak, s ehelyett öldöklő harc kezdődött a szerb partizánokkal akik Radomir Putnik vezérlete alatt hősiesen helytálltak. Eközben a Monarchia és a Német Birodalom végül sikeresen rábírta az Oszmán Birodalmat a Központi hatalmak oldalára való csatlakozásra. Ezt követően a semleges, ám a szerbekkel és a törökökkel megromlott viszonyban lévő Bulgárián volt a sor, hogy eldöntse melyik fél oldalán vesz részt a háborúban. Végül a bolgárok a második Balkán-háborúban elvesztett területeik visszaszerzésének céljából a Központi hatalmak oldalára álltak.

Ezt követően 1915. szeptember 21-én a bolgár csapatok mozgósítása megkezdődött.

A bolgár invázió és a szerb vereség A szerb hadvezetés 1915-ben már nem volt ura a helyzetnek. A bolgárok hadba lépését követően kétfrontos háborúra kényszerültek, amelyre az egyébként is csupán 420 ezer főt számláló, gyenge fegyverzetű szerb haderő gyakorlatilag teljesen alkalmatlan volt. Szerbia a második Balkán-háborút nem tudta hamar kiheverni, ezzel szemben azonban a bolgárok már egy évvel a háborút követően hozzáfogtak hadseregük modernizálásához és felszereléséhez. 1915 második félévében a Szerbia elleni osztrák-magyar, német és bolgár invázió már a végéhez közeledett, amikor az Antant végre segédcsapatokat indított a szorongatott szerbekhez. Ám végül ezek a csapatok nem érték el időben a szerb-bolgár vonalakat, így nem tudtak tevékenyen részt venni a harcokban.

Az Antantcsapatok késését a nyugati hatalmak később azzal indokolták, hogy a szorongatott helyzetben lévő nyugati frontról egyszerűen képtelenek voltak hamarabb csapatokat átdobni görög és szerb szövetségeseik számára. A másik legfőbb indokuk az volt, hogy megakadályozzák a bolgár hadba lépést. Az Antant képviselői titkos tárgyalásokat folytattak a bolgár vezetőkkel, ám végül minden eredmény nélkül kellett távozniuk. Így Bulgária végül 1915-ben a Központi hatalmak oldalán lépett háborúba.

Az osztrák-magyar, és német csapatok August von Mackensen, német tábornok parancsnoksága alatt október 7-én megkezdték a Szerbia elleni hadjáratot. Míg délen a 11. bolgár hadsereg két irányból indított támadást a szerbek ellen. Ekkor a szerbek helyzete reménytelenné vált, így megkezdték visszavonulásukat Albánia felé. A brit és francia csapatok ekkor támadást indítottak Bulgária ellen, jelentékeny bolgár erőket lekötve, amellyel lehetőséget adtak arra, hogy Radomir Putnik vajda terve szerint mintegy 125 000 szerb katonát sikerült behajózni, megmentve ezzel őket a hadifogságtól. Az olasz szállítóhajók Korfu szigetére vitték a megmentett csapatokat. Putnik vajda egy évre rá hunyt el, egy francia kórházban.

Harcok a makedón fronton A Központi hatalmak csapatai a szaloniki front megnyílásakor sorozatos győzelmeket arattak a támadó Antant ellenében. Ám 1916-ra nyilvánvalóvá vált, hogy a Központi hatalmak ereje túlságosan is megosztott ahhoz, hogy döntő győzelmet tudjanak kivívni bármely fronton is. Ezért Falkenhayn és Conrad (a német és az osztrák-magyar vezérkari főnök) azonban különböző véleményen voltak a makedón fronttal kapcsolatban. Míg a német fél nem engedte a front megszüntetését, mert az Bulgária esetleges háborúból való kilépését jelentette volna, addig Conrad követelte a Balkáni front teljes felszámolását. Ekkor a kapcsolat megszakadt a két parancsnok között, és az elkövetkező években nagyon kevés közös osztrák-magyar és német akciót terveztek. Ennek oka pusztán az volt, hogy a két vezérkari főnök nem volt hajlandó szóba állni egymással.

A még 1915-ben kimenekített szerb csapatokat a Balkánon partra tették, ezzel stabilizálták a frontot, majd Románia második hadba lépését követően az Antant megindította offenzíváját a bolgárok ellen. A bolgárok pedig a III. doirani csatát követően kapituláltak. Így az Antant számára megnyílt az út az Osztrák–Magyar Monarchia felé.

1918. május 30-án a szövetségesek offenzívát indítottak a súlyosan megerősített Skra kiszögellés ellen, megkezdve a Skra-di-Legen-i csatát. A csata volt az első jelentős görög akció a szövetséges fél számára. A nehéztüzérség fedezetét kihasználva egy francia-hellén erőd gyorsan behatolt az ellenséges lövészárkokba, meghódítva Szkrát és a környező erődítményrendszert. A görög veszteségek 434–440 elesett, 154–164 eltűnt és 1974–2220 sebesült voltak, míg Franciaország körülbelül 150 halott vagy sebesült embert veszített. Összesen 1782 központi hatalmi katona esett hadifogságba, köztük néhány német mérnök és tüzérségi szakember, akik bolgár egységekben szolgáltak; jelentős mennyiségű katonai felszerelés is került szövetségesek kezébe. A Skra elleni bolgár ellentámadás terve továbbra sem valósult meg, mivel a bolgár katonák megtagadták a részvételt a hadműveletben. Mind a görög, mind a francia sajtó megragadta az alkalmat, hogy dicsérje a görög hadsereg erőfeszítéseit, kedvezően befolyásolva a görög mozgósítást. Szkra eleste miatt Vaszil Radoszlavov bolgár miniszterelnök 1918. június 21-én lemondott. Aleksandar Malinov, aki közvetlenül ezután hivatalba lépett, titkos tárgyalásokat folytatott Nagy-Britanniával, felajánlva Bulgária kilépését a háborúból azzal a feltétellel, hogy Bulgária teljes mértékben megtartja Kelet-Macedóniát. David Lloyd George brit miniszterelnök azonban elutasította a javaslatot, és biztosította Ioannisz Gennádiusz londoni görög nagykövetet, hogy Nagy-Britannia nem fog fellépni a görög érdekek ellen.

A szövetséges erők létszáma ekkorra már jelentős volt, annak ellenére, hogy Oroszország kilépett a háborúból az 1918 márciusában aláírt breszt-litovszki békeszerződésnek köszönhetően. Görögország és hadserege (kilenc hadosztály) teljes mértékben az antant szolgálatába állt, míg az olasz fronton fogva tartott 6000 cseh és szlovák volt hadifoglyot újra felfegyvereztek, átszerveztek és áthelyeztek a macedón frontra, hogy a szövetségesek oldalán harcoljanak. A bolgár és központi hatalmak állásainak előkészítő tüzérségi bombázása a dobro-polei csatára szeptember 14-én kezdődött. Másnap a franciák és a szerbek megtámadták és elfoglalták célpontjukat. Szeptember 18-án a görögök és a britek támadtak, de a bolgárok súlyos veszteségekkel megállították őket a doirani csatában. A francia-szerb hadsereg továbbra is erőteljesen előrenyomult, és másnap néhány bolgár egység harc nélkül kezdte átadni állásait, a bolgár parancsnokság pedig visszavonulást rendelt el. A macedón hadjáratról szóló hivatalos brit kormányzati történetírásban Cyril Falls részletes elemzést írt a bolgár erők és a front helyzetéről. Bár áttörést értek el a Dobro-pole-nál, és a szövetséges erők folytatták előrenyomulásukat, a bolgár hadsereget nem sikerült megfutamítani, és rendezett visszavonulást sikerült végrehajtaniuk. Szeptember 29-re (egy nappal azelőtt, hogy Bulgária kilépett az első világháborúból) Szkopje elesett, de egy bolgár és német erő parancsot kapott, hogy másnap próbálja meg visszafoglalni; a szövetségesek kezében lévő bolgár hadifoglyok száma aznap körül mindössze 15 000 volt. Egy másik jelentős tényező is hozzájárult a bolgár fegyverszüneti kérelemhez. Visszavonuló bolgár lázadók tömege gyűlt össze a bulgáriai Radomir vasútállomáson, 48 km-re Szófia fővárosától. Szeptember 27-én a Bolgár Agrár Nemzeti Unió vezetői átvették az irányítást a csapatok felett, és kiáltották ki a monarchia megdöntését és a bolgár köztársaság megalakulását. Másnap körülbelül 4000–5000 lázadó katona fenyegette Szófiát. Ilyen kaotikus körülmények között egy bolgár küldöttség érkezett Thesszalonikibe, hogy fegyverszünetet kérjen. Szeptember 29-én d'Espèrey tábornok megadta a bolgároknak a szaloniki fegyverszünetet, ezzel véget vetve a háborújuknak. A macedón front 1918. szeptember 30-án délben ért véget, amikor a tűzszünet hatályba lépett. A katonák felkelését végül október 2-án leverték.

II. Vilmos német császár I. Ferdinánd bolgár királynak küldött táviratában kijelentette: „Szégyenletes! 62 000 szerb döntötte el a háborút!” 1918. szeptember 29-én a német főhadsereg parancsnoksága tájékoztatta II. Vilmost és Georg von Hertling császári kancellárt, hogy Németország előtt álló katonai helyzet reménytelen. I. Ferdinánd lemondott a trónról és október 3-án száműzetésbe vonult.

A brit hadsereg kelet felé, az Oszmán Birodalom európai oldala felé vette az irányt, miközben a francia és szerb erők észak felé haladtak, és felszabadították Szerbiát, Albániát és Montenegrót. A brit hadsereg Konstantinápolyhoz közeledett, és mivel nem voltak olyan oszmán erők, amelyek megállíthatták volna, az oszmán kormány október 26-án fegyverszünetet kért (a mudroszi fegyverszünetet); Enver pasa és társai néhány nappal korábban Berlinbe menekültek. A szerb-francia hadsereg visszafoglalta Szerbiát, és több gyenge német hadosztályt lerohant, amelyek megpróbálták megakadályozni az előrenyomulásukat Niš közelében. November 3-án Ausztria-Magyarország kénytelen volt fegyverszünetet aláírni az olasz fronton, ezzel véget vetve a háborúnak ott. November 10-én d'Espèrey serege átkelt a Dunán, és készen állt arra, hogy bevonuljon Magyarország szívébe. A francia tábornok kérésére Károlyi Mihály gróf, a magyar kormány élén, Belgrádba érkezett, és aláírt egy újabb fegyverszünetet, a belgrádi fegyverszünetet.

Fordítás

Kategória:Első világháború Kategória:1915 hadműveletei Kategória:1916 hadműveletei Kategória:1917 hadműveletei Kategória:1918 hadműveletei Kategória:Az Osztrák–Magyar Monarchia az első világháborúban

Jegyzetek

Források