A Ford Pinto egy kiskategóriás autó, amelyet a Ford Motor Company gyártott 1970 és 1980 között. Először csak kétajtós kupé változatban készült, de gyártásának második évében megjelent a ferde hátú változat Ford Pinto Runabout néven és a kétfajta kombi is. A Ford az AMC Gremlin, a Chevrolet Vega és a Volkswagen, a Datsun, valamint a Toyota hasonló kategóriájú modelljei vetélytársául szánta a Pintót. A felsoroltak közül mindegyiknél több darab készült belőle. A legtöbbet 1974-ben gyártották, ekkor 544 029 autó hagyta el a gyártósort,Standard Catalog of Ford, 4-dik kiadás, 2007, John Gunnell. Krause Publications amivel a Pinto szintén vetélytársai fölé nőtt az egy év alatt elkészült modellek számát tekintve. 1976-ra összesen már több mint 2,3 millió darab készült le. A kocsi gyártása 1980-ban fejeződött be, abban az évben mindössze 68 179 készült belőle. Népszerű volt a vásárlók közében, 1971 januárjára már 100 ezernél is több Pinto talált gazdára, az év végéig pedig összesen 352 402 darabot adtak el belőle. A gyártás befejezéséig több mint 3 millió Pinto kelt el.
Az autót a Mercury is gyártotta Mercury Bobcat néven, mely 1974-ben debütált a kanadai és 1975 márciusában az amerikai piacon.Mays, James C. Ford and Canada: 100 Years Together (Montréal: Syam Publishing, 2003), 116. o. Ebből 224 026 darab készült 1975 és 1980 között. A gyártás megszüntetése után a Pintót, a Bobcatet és a Ford európai részlegétől importált kisebb, első generációs Ford Fiestát az elsőkerék-meghajtású Ford Escort és a Mercury Lynx váltotta le az Amerikai Egyesült Államokban.
A Pinto jó híre veszélybe került egy médiabotrány és több jogi per során, amikor is azt állították, hogy az autó üzemanyagtankja nem kellően védett, ami hátulról történő ütközés esetén tüzet okozhat. 1978-ban tömegesen hívták vissza a Pintókat, de egy későbbi vizsgálat kimutatta, hogy a vádak túlzóak voltak és a kocsi ugyanolyan biztonságos volt – bizonyos esetekben még biztonságosabb is -, mint a kor többi kiskategóriás autója.
A Pinto név az amerikai foltos lovak egyik elnevezéséből ered.
Története Előzmények Az amerikai autógyártóknak eleinte nem voltak kiskategóriás modelljei, ezért olyan kocsikkal próbálták meg felvenni a versenyt a Volkswagen Bogárhoz hasonló import autókkal szemben, mint a Ford Falcon, a Chevrolet Corvair vagy a Plymouth Valiant. Ezeknek azonban mint hathengeres motoruk volt és a nagyobb, kompakt kategóriába tartoztak. Az 1960-as években egyre népszerűbbek lettek az amerikai piacon a Toyota és a Datsun kisautói, erre válaszul a Ford előbb importálta az európai részlegénél gyártott Cortinát, majd elkészítette saját kiskategóriás autóját, a Pintót. A Pinto hosszúságát, motorteljesítményét és hengerűrtartalmát tekintve megfelelt a Japánban a kiskategóriás autókra vonatkozó szabályoknak is, de szélessége 60 mm-rel túllépte az ott megszabott határt.
A Pinto 1970. szeptember 11-én debütált az amerikai piacon. Belföldi vetélytársai közül az AMC Gremlin már hat hónappal korábban bemutatkozott, míg a Chevrolet Vegát egy nappal korábban mutatták be a Pintónál. A Pinto és a Vega is teljesen új modellek voltak, de míg előbbibe a Ford Escort európai változatában már bizonyított hajtásláncok kerültek, addig utóbbiba egy forradalmi újításnak számító alumínium motorblokkot szereltek, mellyel kiforratlanságából adódóan sok gond volt. A Gremlinben hathengeres motor volt és a hátuljától eltekintve szinte teljesen a kompakt kategóriába tartozó AMC Horneten alapult. Tervezés 220px|thumb|left|1973-as Ford Pinto Runabout A Ford elnöke, Lee Iacocca 1971-re szeretett volna egy modellt, mely 2000 fontnál (907,2 kg) könnyebb és 2000 dollárnál olcsóbb. A külső és a belsőtér megtervezését teljes mértékben az amerikai cég végezte, ahelyett, hogy a dizájnelemek nagy részét átemelték volna az európai Ford Escortból. Az autó karosszériáját Robert Eidschun tervezte. Az első Pinto prototípusok 1968 decemberére készültek el, Eidschun nem sokkal később elhagyta a Fordot és a Chrysler tervezőcsapatának igazgatója lett.
Nemcsak a Ford döntött úgy, hogy teljesen új modellt tervez ahelyett, hogy európai vállalatának modelljeiből merítene elemeket, a General Motorsnál szintén így tettek a Chevrolet Vega megtervezésénél és nem az 1967 óta a kanadai és amerikai márkakereskedésekben is importált Vauxhall Vivát vagy az Opel Kadettet vették alapul az új autó elkészítésénél. A Pinto és a Vega tervezésénél is arra figyeltek a tervezők, hogy nagyobb legyen az autó belső tere és motorválasztéka, mint a japán vetélytársaké, ahol ezekre a méretekre komoly szabályok vonatkoztak. A detroiti autógyárak korábban többnyire az importautók alapján készítették modelljeiket, megpróbálva modernebb technikai felszerelésekkel kívánatosabbá tenni azokat.
Míg a korábban bemutatott Ford Maverick soros hathengeres és V8-as motorokkal készült, osztatlan ülésekkel, addig a Pintóba soros négyhengeres erőforrások és kagylóülések kerültek, hogy saját kategóriájukban vehesse fel a versenyt az olyan külföldről érkező kocsikkal, mint az Amerikában 1949 óta kapható Volkswagen Bogár, a Toyota Corolla, melyet 1968 márciusában mutattak be Észak-Amerikában és az 1970-től vásárolható Datsun 1200.
Az importautókhoz képest a Pinto üléspozíciója alacsonyabb volt. Eleje és hátsó lámpái hasonlítottak a nagyobb Ford Maverickéhez, de a karosszéria ferde hátú kialakítása eltérő volt. Gyártás Mindössze 22 hónappal az első prototípusok elkészülése után a Ford hivatalosan is bemutatta a Pintót, Gondtalan utazásra tervezett kisautó szlogennel.
Miután a többi karosszériaváltozat kialakítása különböző problémákba ütközött, a Pinto először csak kétajtós kupéként volt elérhető. Bevezetőára 1850 dollár volt, olcsóbb volt, mint a Chevrolet Vega, árával is a külföldről behozott modellek vetélytársa kívánt lenni. A hasonló méretű és kategóriájú importautók listája 1971-ben a Mazda 1200-zal, 1972-ben a Subaru DL-lel, 1973-ban pedig a Honda Civickel bővült.
A Pintókat St Thomasban, Ontarióban; Edisonban, New Jerseyben és Richmondban, Kaliforniában készültek. A Pinto mellé később megérkezett a szintén kiskategóriás autó kategóriába sorolt, Németországban gyártott fronthajtásos Ford Fiesta, majd az 1981-es modellévben leváltotta a Ford Escort amerikai változata.
A háromajtós ferde hátú verziót 1971. február 20-án mutatták be a Chicagói Autószalonon (szintén 1971-ben jelent meg a híres prospektus, melyben volt egy kivágható Pinto, amiből háromdimenziós modellt lehetett hajtogatni). A Runabout névre keresztelt ferde hátú öt nappal később jelent meg a piacon, 2062 dolláros áron. A harmadik ajtó külső, krómozott ajtópántokkal csatlakozott a karosszériához, öt darab króm díszcsík volt rajta és pneumatikus teleszkópok gondoskodtak a nyitásáról és nyitva tartásáról. A hátsóülés dönthetővé vált, hogy ezzel meg lehessen növelni a csomagtartó méretét. Ez a megoldás ugyanekkor a kupéban is elérhetővé vált. Ledöntött üléstámlával a kupé és a ferde hátú csomagtere is 1,08 m³-esre nőtt. Eleinte a ferde hátú harmadik ajtaja is hasonló kialakítású volt, mint a kupé csomagtérfedele, de 1972-re lecserélték egy újra, melynek szinte egész felülete üveg volt. 250px|thumb|right|Modellfrissítés utáni Ford Pinto Panel Wagon (körablak nélkül) 1972. február 24-én került bemutatásra a Pinto kétajtós kombi változata, mely 4390 mm hosszú volt és 1,71 m³-es csomagtérrel rendelkezett. A hátsó ablakok nem letekerhetőek, hanem kihajthatóak voltak. A kocsihoz alapfelszereltségként egy 2,0 literes motorjárt, előre pedig tárcsafékek kerültek.
A kombinak 1977-ben megjelent egy kisáruszállító változata, a Ford Pinto Cruising Wagon, melynek hátsó ablakai helyére panelekre kerültek, mindössze egy-egy kis körablak került hátra a két oldalra. A Pinto Squire szintén a kombi egyik különleges verziója volt, ennek az oldalán faberakások voltak, hasonlóan a Ford Country Squire-hez. A Ford tehát kínált különböző, egyedi kinézetet kölcsönző csomagokat a Pintóhoz, de nagy teljesítményű, gyárilag tuningolt verziót nem. A Chevrolet Vega ellenben kapható volt Cosworth Vega, az AMC Gremlin pedig 304 V8 Gremlin X nevű sportváltozatban.
A Pinto a kor amerikai autóihoz képest nem tartalmazott semmi meglepő mechanikai újítást. Önhordó karosszériával készült, motorja pedig hosszában került a motortérbe. Hátsókerék-meghajtású volt, automata és manuális sebességváltó is kérhető volt hozzá, hátulra pedig merev tengely került. Az első felfüggesztés szabályzókarokból és tekercsrugókból áll, míg hátra merev tengely és laprugók kerültek. A fogasléces kormányműhöz rendelhető volt szervós rásegítő, ahogy a fékekhez is.
Motorok Az 1980-as éven kívül a Pintóhoz minden évben kétféle motor volt rendelhető. Forgalmazásának első öt évében csak soros négyhengeres erőforrások voltak elérhetőek a kocsihoz, ezután jelent meg az első V6-os változat. A motorteljesítmény szinte minden évben változott.
1974-ben jelent meg a híres 2,3 literes, felső vezérműtengelyes (OHC), soros négyhengeres motor, melyet kisebb-nagyobb változtatásokkal, újításokkal egészen 1997-ig gyártottak. Ennek a motornak a turbófeltöltős változata került be többek között a Ford Thunderbird Turbo Coupe-ba, a Mustang SVO-ba és az Európában készülő Merkur XR4Ti-be (utóbbi a Ford Sierra amerikai és kanadai piacra készülő sportváltozata volt).
A Pintókba eleinte Angliából érkező 1,6 literes és Németországban készülő 2,0 literes, a teljesítmény szempontjából finomhangolt motorok kerültek. A kétliteres motorra kéttorkú karburátor került, melynek furatai nagyobbak voltak a Maverickbe kerülő karburátorokénál. Az autó kis súlyának (alig több, mint 910 kg) köszönhetően az egy felső vezérműtengelyes (SOHC) erőforrással szerelt modellek 10,8 másodperc alatt gyorsultak nulláról hatvan mérföld/órás sebességre. A megváltozó károsanyag-kibocsátási szabályozások miatt a Ford amerikai részlege úgy döntött, a külföldről behozottak helyett saját maga fejleszti ki a Pinto motorjait. A biztonsági előírások is változtak ami miatt nehezebb lökhárítók és más, az eddiginél súlyosabb alkatrészek kerültek a kocsira, ami rossz hatással volt a teljesítményre.
A biztonsági előírások megváltozása miatt 1972-re az 1,6 literes motor teljesítménye 54 lóerőre (40 kW), a 2,0 literesé pedig 86 lóerőre (64 kW) esett vissza.
Motorválaszték évről évre:
1971
1,6 literes Kent OHV soros négyhengeres – 75 lóerő (56 kW) és 130 Nm 2,0 literes EAO SOHC soros négyhengeres – 100 lóerő (75 kW)
1972
1,6 literes Kent – 54 lóerő (40 kW) 2,0 literes EAO – 86 lóerő (64 kW)
1973
1,6 literes Kent 2,0 literes EAO – 86 lóerő (64 kW)
1974
2,0 literes EAO – 86 lóerő (64 kW) 2,3 literes OHC – 90 lóerő (67 kW)
1975
2,3 literes OHC – 83 lóerő (62 kW) 2,8 literes Cologne V6 – 97 lóerő (72 kW)
1976
2,3 literes OHC – 92 lóerő (69 kW) és 164 Nm 2,8 literes Cologne – 103 lóerő (77 kW) és 202 Nm
1977
2,3 literes OHC – 89 lóerő (66 kW) és 160 Nm 2,8 literes Cologne – 93 lóerő (69 kW) és 190 Nm
1978
2,3 literes OHC – 88 lóerő (66 kW) és 160 Nm 2,8 literes Cologne – 90 lóerő (67 kW) és 194 Nm
1979
2,3 literes OHC – 88 lóerő (66 kW) és 160 Nm 2,8 literes Cologne – 102 lóerő (76 kW) és 187 Nm
1980
2,3 literes OHC – 88 lóerő (66 kW) és 161 Nm
Fogadtatás és kritikák Az autós szaklapok közül a Road & Track kritizálta a Pintót felfüggesztése és az alapfelszereltségként hozzá járó dobfékei miatt, utóbbit komoly hiányosságként emlegette az újság. Az európai Fordokban már bizonyított 1,6 literes Kent motorról azonban igencsak pozitív véleménnyel volt a lap. A rivális Chevrolet Vega 2,3 literes soros négyhengeres motorja forradalmi újításnak számított, hiszen a blokk alumínium ötvözetből, a hengerfej pedig öntöttvasból készült. Mint a későbbiek során kiderült, az új megoldást túl hamar dobta piacra a General Motors, hiszen a technika kiforratlansága miatt sok gond volt vele. A Consumer Reports című lap ennek ellenére a Vegát jobb autónak tartotta, de az AMC Gremlint már sikerült megelőznie a Pintónak.