Vaszilij Szemjonovics Grosszman (magyar forrásokban, fordításokban az 1970-es évekig többnyire: Groszman, ritkábban: Grossman; Bergyicsev, 1905. december 12. – Moszkva, 1964. szeptember 14.) orosz író, újságíró (hadiriporter).
Élete és pályája Gyermekkora és fiatalsága Joszif Szolomonovics Grosszman néven, felvilágosodott, művelt ukrajnai zsidó családban született.Anissimov 2012, 47-240. o. nyomán szerkesztett szakasz. Nem kapott zsidó oktatást, jiddisül is mindössze néhány szót értett. Apja vegyész volt, anyja pedig franciatanár.
Mivel szülei elváltak, a majdani írót édesanyja nevelte fel. 1912-ben Svájcba költöztek. Grosszman iskolai tanulmányait Genfben kezdte, majd Lausanne-ban folytatta. 1914-ben visszatért anyjával Bergyicsevbe. Ott, majd Kijevben folytatta és fejezte be középiskolai tanulmányait, miközben apjánál lakott. A tudományok vonzották, ezért 1923 és 1929 között a Moszkvai Állami Egyetemen tanult és vegyészdiplomával végzett.
1926-tól kezdve egyre jobban érdekelte az irodalom. Sokat olvasott és elkezdett novellákat és elbeszéléseket írni. 1928-ban megjelent első írása, a Бердичев не в шутку, а всерьёз (Bergyicsevről nem viccesen, hanem komolyan)Zárójelben normál betűkkel a magyarul meg nem jelent művek címének szó szerinti fordítása. című esszé az Ogonyok (Láng) folyóiratban. Ugyanabban az évben kötötte első házasságát. Ez sokáig távházasság volt: Grosszman Moszkvában, a felesége Kijevben élt.
1931-ben kezdett el dolgozni a Donyec-medencében mint vegyész. Makajevkában a Bányászati Munkabiztonsági Tudományos Kutatóintézetben dolgozott és a Szmoljanka-11 szénbánya kémiai (gázelemzési) laboratóriumát vezette, majd az 1961 óta Donyecknek nevezett Sztalinóban alkalmazták. A Donyecki területi Patológiai és Munka-egészségügyi Intézet kémiai laboratóriumának tudományos főmunkatársa, és az Orvostudományi Főiskola általános kémiai tanszéken tanársegéd volt. 1932-ban feleségével együtt visszatért Moszkvába, és a Sacco és Vanzetti ceruzagyárban helyezkedett el. Nagyezsda Almaz unokatestvérénél lakott, aki a pártállami nómenklatúrához tartozott, mivel a Profintern (Szakszervezetek Vörös Internacionáléja) aktivistája volt.
Irodalmi munkásságának kezdetei Apjával folytatott levelezéséből ismert, hogy az egyetemi éveiben Grosszman komolyan foglalkozott a kérdéssel: író, vagy tudományos kutató legyen?Anissimov 2012, 246–376. o. nyomán szerkesztett szakasz. 1934-ben dőlt el a kérdés. A Szovjet Írók Szövetsége folyóiratában, a Lityeraturnaja Gazetában (Irodalmi Újság) megjelent az orosz polgárháború idejében játszódó novellája: В городе Бердичеве (Bergyicsev városában).Zárójelben dőlt betűkkel a magyarul is megjelent művek címe. Makszim Gorkij felfigyelt rá, és támogatásával még abban az évben a Lityeraturnij Donbassz (Irodalmi Donyec-medence) folyóirat kiadta folytatásokban a helyi bányászok életéről szóló Глюкауф (Szerencse fel) című kisregényét. Ez külön kötetben is megjelent ugyancsak 1934-ben, majd 1935-ben a második kötete, a novellákat és elbeszéléseket tartalmazó Счастье (A boldogság). 1937-ben az írószövetség tagja lett. Ezt követően több novellás és elbeszéléskötete, valamint 1937 és 1940 között az 1905-ös orosz forradalom és az első világháború alatt játszódó háromkötetes Степан Кольчугин (Sztyepán Kolcsugin) című fejlődésregénye jelent meg.
Közben a sztálini politikai rendszer megtorlásai súlyosabbak lettek, beleértve egyes hívei ellen is. 1933-ban elítélték Grossman unokatestvérét trockizmus vádjával először két év száműzetésre, majd három év munkatáborra. 1938-ban, a sztálini terror csúcsévében halálra ítélték Grosszman nagybátyját kémkedés és ellenforradalmi tevékenység koholt vádjával. Grosszman felesége elvált asszony volt. Első férjét is halálra ítélték, majd az asszonyt is letartóztatták, bár már Grosszman felesége volt. Szerencsére néhány hónap eltelte után kiszabadult az író két magasrangú vezetőnek írt levele nyomán.
Háborús évek Grosszman nem teljesített katonai szolgálatot egészségi okok miatt, mégis 1941 nyarán önkéntesen jelentkezett katonai szolgálatra, de nem sorozták be.Anissimov 2012, 490–1059. o. nyomán szerkesztett szakasz. Ezért a Krasznaja zvezda (Vörös csillag), a fegyveres erők országos napilapjánál kérte alkalmazását haditudósítóként. Augusztusban került ki a frontra, és helyszíni tudósításokat írt a szovjet hadsereg visszavonulása közben egészen Moszkva alá, a sztálingrádi csatáról, a hadsereg ellentámadása közben Oroszországon, Ukrajnán, Fehéroroszországon, Lengyelországon és Németországon át a berlini csatáig és a német kapitulációig.
Bergyicsevbe jutva a hadsereggel megtudta, hogy az édesanyját, akinek nem sikerült elmenekülnie a városból, még 1941-ben megölték a németek a város csaknem összes zsidó lakosával együtt.
Lengyelországban az első haditudósítók között volt, akik az előrenyomuló 1. Belorusz Front nyomán beléptek a majdaneki koncentrációs táborba és az akkor már a nácik által lerombolt treblinkai megsemmisítőtábor területére 1944 őszén. A Znamja (Zászló) folyóirat közölte a Треблинский ад (A treblinkai pokol) című esszéjét, amelyet a helyszínen talált leletek és tanúk elbeszélése nyomán írt meg. 1945-ben könyvalakban is megjelent több nyelven. A Cserépfalvi Kiadónál megjelent fordítása adott először hírt magyar nyelven a koncentrációs táborok borzalmairól. A könyvet felhasználták a Nürnbergi perben a vád képviselői.
Grosszman belépett az 1942-ben hivatalos jóváhagyással zsidó személyiségekből megalakult Zsidó Antifasiszta Bizottságba, amely küldetése az volt, hogy befolyásolja a nemzetközi közvéleményt a náci Németország ellen, és hogy politikai, valamint anyagi támogatást szerezzen a Szovjetunió harcának.
A fronton az író jegyzeteket írt mindenről, amit megismert mindenütt, amerre a hadsereggel járt, és ezeket felhasználta tudósításai, valamint irodalmi művei megírásához. Cikkeit nagyra becsülték a katonák, mert nem csak propagandisztikusok voltak, hanem tükrözték a fronti életüket is. A haditudósítói munka mellett frontélményeit több elbeszélésben írta meg. A nagyobb lélegzetűek közül ismert Народ бессмертен (A nép halhatatlan), amelyet 1942–1943-ban a Krasznaja Zvezda 18 részben közölt, és Сталинградские очерки (Sztálingrádi életképek). Ezeket, és egyéb, a háború alatt írott elbeszéléseit, újságcikkeit 1945-ben a Годы войны (Háborús évek) című kötetében adták ki.
Grosszman 1945 augusztusáig volt a Krasznaja Zvezda alkalmazottja. Kiképzés nélküli sorkatonai hivatalos státusszal lépett be az újsághoz és alezredesként szerelt le. Hét katonai érdemrenddel és emlékéremmel tüntették ki.
A háború után Leszerelése után az író visszatért Moszkvába, és kizárólag írással foglalkozott. Mély benyomást tettek rá a háború borzalmai általában és különösen a zsidók sorsa.Anissimov 2012, 1081–1470. o. nyomán szerkesztett szakasz. Ilja Ehrenburg íróval együtt tanúvallomásokat és dokumentumokat gyűjtöttek a holokausztról egy Fekete könyv című kötet számára. Ez megjelent 1947-ben angol nyelven New Yorkban, de a Szovjetunióban betiltották. Ennek az volt az indoklása, hogy az tűnt ki belőle: a zsidók többet szenvedtek a háború alatt, mint a többi szovjet nép.
1946-ban kampány kezdődött úgymond a „kozmopolitizmus” ellen, ami főleg zsidó értelmiségieket érintett. A Zsidó Antifasiszta Bizottságot megvádolták a sajtóban többet között ún. burzsoá nacionalizmussal. 1947-ben archívumát elkobozták, és 1948-ben felszámolták. Tagjainak többségét letartóztatták és elítélték. Az elítéltek többségét 1952-ben kivégezték. Grosszman azon kevesek között volt, akiket elkerült a letartóztatás.
Még a háború alatt a fronton szerzett élményei és tapasztalatai alapján egy monumentális dilógia megírását tervezte el. 1949-ben befejezte az első részét, az 1943-ban elkezdett Sztálingrád című regényét, amely a sztálingrádi ütközetről szólt. Megjelentek belőle részletek, és az író beadta a kéziratot a Novij Mir folyóirathoz. Ezután három évig több kulturális és politikai szerv kért az írótól mindenféle módosításokat olyan ideológiai kritériumok szerint, amelyeknek a regényben tükrözött valóságok nem feleltek meg. Azt mondogatták neki, hogy mit vegyen ki belőle, például egyik főszereplőjét, Viktor Strum zsidó származású tudóst, és mit adjon hozzá, hogy jobban feleljen meg Sztálin személyi kultuszának. Az író többször átírta a regényt, egyes utasításokat teljesítve, másokat elutasítva. Végül a „javított” változatot a folyóirat 1952-ben közölte folytatásokban За правое дело (Az igaz ügyért) címmel. A regény közönségsikernek örvendett, és előbb dicsérő kritikákat kapott, majd lesújtóakat. Például Alekszandr Fagyejev író ideológiailag károsnak nyilvánította. A folyóirat vezetésének nyilvánosan önkritikát kellett gyakorolnia közléséért.
1954-ben az író befejezte Az igaz ügyért folytatását képező Жизнь и судьба (Élet és sors) című regényének első változatát. 1956-ban, miután Nyikita Hruscsov lett az ország első embere, elkezdődött a desztalinizáció, azaz a sztálini bűntettek feltárása és a rendszer viszonylagos liberalizálása. Mégis a dilógia második része még küzdelmesebb utat járt be, mint az első. 1960-ban megjelentek belőle részletek az irodalmi sajtóban, és Grosszman a Znamja folyóirathoz adta be a kéziratot. 1961-ben a kézirat eljutott a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) központi bizottságának kulturális osztályára, és az elhatározta, hogy a regény politikai és ideológiai okok miatt ne jelenjen meg. Nem is kérték, hogy az író módosítson a kéziraton, hanem 1961 februárjában a KGB házkutatást tartott a szerkesztőségben és az író lakásán is, lefoglalta a kéziratot, a mű vázlatait, piszkozatait és mindent, ami hozzá kapcsolódott. Csak a kézirat két példánya menekült meg, amelyeket Grosszman két barátjának adott. Az író sokat küzdött regénye megmentéséért. Ezért még személyesen Nyikita Hruscsovhoz is fordult egy levélben, melyben arra hivatkozott: csak az igazságot írta meg, amit látott, és kéri, közöljék vele, milyen „hibát” követett el. Olyan fogalmazással is élt, hogy Hruscsov „adja vissza a könyv[e] szabadságát”. A végleges döntést a kézirat sorsáról az SZKP központi bizottságának ideológiai munkáért felelős titkára, Mihail Szuszlov hozta meg. „A kézirat szerzőnek történő visszaadása szóba se jöhet, és a regény kiadásáról a Szovjetunióban az elkövetkező 200-300 évben szó sem lehet!” Nem volt része sajtótámadásokban, mivel nem volt nyilvánosan ellenzéki, és a hatóságok is titokban akarták tartani a történteket.
Azután még megjelent néhány rövid írása folyóiratokban, és 1962-ben egy előbb megjelent elbeszélései gyűjteményének kötete. Ugyanakkor dolgozott egy Всё течёт… (Panta rhei) című regényen és egy Örményországban tett hosszú utazás élményeit felidéző könyvön. Ezeket már súlyos betegen fejezte be 1963-ban, de egyelőre nem jelentek meg.
Grosszman 1964 őszén rákban halt meg.
Magánélete Vaszilij Grosszman először 1928-ban házasodott meg, amikor egyetemista volt, egy volt iskolatársnőjével, Anna Petrovna Macukkal. Tőle 1933-ban elvált. Egy lányuk volt, Jekatyerina Vaszilijevna Korotkova-Grosszman, aki műfordító lett angol nyelvből és 2020-ban halt meg. Újraházasodott 1936-ban Olga Mihajlovna Guberrel, akinek első férjét 1937-ben kivégezték. Olga Mihajlovnát két fiával vette el. Amikor feleségét letartóztatták, gyámja lett a két fiúnak, hogy ne kerüljenek gyermekotthonba, mint akkoriban az elítéltek gyermekei. Nagyon jó kapcsolata volt a fiúkkal. Egyikük középiskolás korában a háború alatt, katonai szolgálat előtti képzés közben történt robbanás következtében meghalt. Második feleségétől 1955-ben elköltözött, mert szerelmes lett egy másik asszonyba, akivel 1958-ig élt együtt, de ekkor visszatért a feleségéhez. Baráti kapcsolatban maradt a feleségével szétválásuk alatt is, valamint a másik asszonnyal is 1958 után. Mindkét asszony gondozta az írót betegsége alatt.Rapoport 2008.Novikova 2011. bélyegkép|jobbra|Emléktábla az író donyecki munkahelyén Posztumusz műveinek története