Vallani és vállalni – a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban lezajlott irodalmi vita az író és az irodalom hivatásáról.

A vita és utóélete

A vita kezdeményezője Kuncz Aladár volt, aki, miután az Erdélyi Helikon szerkesztését a Magyarországra távozó Áprily Lajostól átvette, fontosnak érezte, hogy az akkor már közel egy évtizedes múltra visszatekintő erdélyi magyar irodalom néhány alapkérdésében a szélesebb irodalmi közvéleményt megszólalásra bírja. Ő kérte fel egy 1929. szeptember legelején írott levélben Berde Máriát, Tabéry Géza Vértorony c., nem sokkal korábban megjelent regénye kapcsán, „harcias és éles állásfoglalás”-ra abban a kérdésben, hogy „…vajon a mai erdélyi írónak a históriai virágnyelv helyett nem kellene-e egyenesen hozzányúlnia a mostani fájó és aktuális kérdésekhez” (Kuncz Aladár: Levelek. 1907–1931. 152–153).

Berde Máriának e felkérésre írott cikke Vallani és vállalni címmel az Erdélyi Helikon 1929. októberi számában jelent meg. A cím nem csak a vitának adott nevet, hanem a romániai magyar kritikában fogalommá vált, s amikor a későbbi évtizedekben reá visszatértek, kiindulópontul szolgált az író hivatásának, a közössége iránti elkötelezettség elvárásának újabb és újabb felvetésére.

Kuncz a Berde-cikkhez írott szerkesztői bevezetőben a nyilvánosság számára is megfogalmazta az általa kezdeményezett vita alapkérdését: „…viszonyaink között vajon van-e teljes jogosultsága a történeti regénynek, s a históriai virágnyelv vajon nem csupán menekvés a bátor felelősségtől, amely az írót arra kötelezi, hogy műveiben mindenekelőtt a ma tükörképét adja, s élő-eleven problémákat szólaltasson meg”. A felvetés tehát már eleve két irányba mutatott: egyrészt magának a történelmi regény műfajának a belső problémája, másrészt az író hivatása és az alkotásnak a közösségi sorsba való beágyazottsága felé.

A vitaindító cikk már maga is állásfoglalás mindkét irányban. Berde Mária pontosítással él a műfaj kérdésében: elfogadja az olyan fajta történelmi regényeket, amelyek „eleven kapcsolatokkal fogóznak a jelenbe”, de elveti azokat, amelyek megpróbálják „a mi jelenvaló, külön igazságainkat visszacsempészni a múltba”, amelyeknél „a jelen van átfecskendezve a múltba, mint valami mesterséges injekció”, hogy „aranka-természetével… elnyomja a ma regényének megszületését”. Ugyanakkor kihegyezi a Kuncz felvetette másik vonatkozást is: „Tisztán irodalmi nézőpontból… nemcsak hogy becsületesebb, de részben könnyebb is volna megfogni a jelenben lüktető s magát felkínáló életet. Csakhogy persze a könnyebbség pusztán a megalkotás munkájára vonatkozik, viszont kiállani a művünk mellé – vallani és vállalni –, ahhoz emeltebb homlok, több mindennel való leszámolás, több mindenre való elkészülés is kell, író és kiadó részéről egyaránt.”

A Berde-cikk egész lavináját indította el a hozzászólásoknak, hullámai Brassótól Nagyváradig és Temesvárig az Erdélyi Helikon oldalairól kilépve, a helikoni írócsoportnál jóval szélesebb kört mozgattak meg és késztettek állásfoglalásra. Elsőnek Kacsó Sándort, aki akkor már járta a maga kálváriáját Vakvágányon című regényének az ESZC lektorátusa által elutasított kéziratával, s aki a Brassói Lapokban közölt hozzászólásával (Gyávák voltak az erdélyi magyar írók. 1929. október 16.) egyfelől személyes síkon, de napilapban való megjelenésével egy szélesebb körű nyilvánossághoz fordulva, másfelől a Berde-cikk fent idézett summázata szellemében lendítette tovább a vitát. A további hozzászólásoknak ennek megfelelően volt egy, a visszautasított regény sorsával kapcsolatban általában a helikoni irodalompolitikát feszegető ága (mindjárt Tabéry Géza két változatban, a Nagyváradban, ill. az Ellenzékben megjelent válaszcikkével, Kacsó Sándor viszontválaszával, majd a Korunk, ill. a Temesvári Hírlap köre részéről az egész Helikont általában támadó hozzászólásokkal), másrészt kirajzolódott benne egy másik vonal, amely a való élet, az erdélyi kisebbségi sors valóságos problémáival való szembenézést sürgette.

A vitát Franyó Zoltánnak a Temesvári Hírlapban megjelent hozzászólása (Az erdélyi írók gyávasága. 1929. október 29.) tágította – méghozzá nem csak élesen, de durván is – az egész helikoni irodalompolitika (Kántor Lajos pontosítása szerint: az intézmény és az ideológia) bírálatának irányába: „Végre egy helikoni író állott ki a placcra, hogy a hivatalosan patentírozott erdélyi írókat tetemre hívja…, végre egy szenvedélyes vétó abból a táborból, melytől eddig csak a transsylvanizmus karban harsogott dicséretét hallottuk, gróf Bánffy Miklós vezéri tollszárának dirigálása szerint. Mi, az önképzőköri szervezeten kívül élő, független erdélyi írók, már egy évtized óta hangoztatjuk – amit végre a fajszékely Kacsó Sándor is megérzett –, hogy baj van a transylvanizmus körül és minél erősebb adminisztratív szervezetet építenek ki e fikció egyeduralmának biztosítására: – annál nagyobb baj!” A cikk hangneme helyenként minden határt túllép (Franyó Zoltán „a drótsövénnyel körülzárt transsylvanista karámnak világszemléleti eunuchokká herélt foglyai”-ról beszél, akik „ötvenszázalékos kvóta arányában egyeztek ki a lelkiismeretükkel”, s „e véres karnevál jelmezes figuráinak egész tébolyult haláltáncá”-ban „a »közvélemény« alattomos tinta-stricijé”-re, „kétkrajcáros áldozatok árán legendás nimbuszt szerzett mecénás-Shylock”-ra mutogat). Hasonló hangvétel jellemzi a vitában ugyanott hozzászóló Szirmai Lászlót (Író urak! Több bátorságot! 1929. november 3.) vagy Asztalos Sándort (Számadás. 1929. december 25.), aki így értékeli a „gyávaság-vitát”: „Az erdélyi magyar író gyáva, de a Helikon ennek a gyávaságnak az apostola”, majd alább: „A Helikon úgy ütötte rájuk [az írókra] Bánffy Miklós gróf szemmértékének és világszemléletének a bélyegét, mint a számadó juhász a nyájra.”

A körön kívüli bírálat másik megszólaltatója a helikoni táborral más vonatkozásban is szemben álló Korunk főszerkesztője, Gaál Gábor, aki a folyóirat novemberi számában közölt cikkének címével (Gyávák-e az erdélyi írók?) Kacsó Sándor hozzászólásához kapcsolódik, tartalmilag azonban inkább a Temesvári Hírlap köréhez. „Kacsó Sándor fogalmazásában – írja – kétségtelenül sokat fordul elő az a szó, hogy »erdélyi«. Ám erről a frazeológiáról, ha erősen odanézünk, kiderül, hogy csak halvány gőzverése már annak az erdélyi szómitológiának, amit Erdély vicinális irodalompolitikusai találtak ki dilettantizmusuk igazolására.” Az ő Helikon-bírálata azonban kimondottan az osztályharc alapján álló marxista kritikus ítélete, mégpedig az egész tran­szilvanizmusról: „Az erdélyi írók zöme eladta függetlenségét – állítja. – Nem árért, de egy képtelen, az írói érzületre gátlásokat szerelő elvért. Eladta azért a fából-vaskarika meggyőződésért, hogy a generációk és osztályok, a stílusok és ideológiák kiegyenlíthetők, s az író köthet egy ünnepélyes nagy Treuga Deit, melyben az örök béke fényességei csillámlanak már ma. S nem vette észre, hogy a legközvetlenebb valósága megírni- és kikövetelni valóját veszítette el ezáltal… Ez a suttyom-akadémia azt találta ki, hogy a feudalizmussal kibékíthető a székely paraszt, ezzel pedig a városi polgár, s hogy e kiegyenlítő kibékülést az egykori erdélyi hivatalnok-dzsentri mára korszerűtlenedett tudata elvégezheti.”

A Gaál-cikk azonban nem csak irodalompolitikai, hanem – amint arra Kántor Lajos rámutatott (Vallani és vállalni. Egy irodalmi vita és környéke. 1929–1930. Kolozsvár, 1984. 105) – esztétikai fenntartásokat is megfogalmaz: „A valóság felé vezető híd tehát – írja tovább Gaál – itt már az első lépésnél leszakadt, s ezért az erdélyi író valami ködös és érthetetlen parton bolyong, rossz és avult irodalmi emlékeit újjáképzelegve, a századelő Nyugatának esztéta technikáján és szépségeszményén rágódva… Az írók többsége bizony itt se igazi író, s ami a legnagyobb baj, még csak nem is akar az lenni.” Gaál Gábor azonban – s erre ismét Kántor figyelmeztet, s az Erdélyi Helikon 1929. novemberi számát szemrevételezve alá is támasztja állítását – a vitától a Helikonon belülről is vár némi változást: „Ennek a csődnek a kikerülésére a Kacsó Sándorok dolga (ha vannak!) azt a legelsőt kikövetelni, hogy az erdélyi író is az írnivalóját írja és a kortárs-igényei követelnivalóját követelje.”

Megjegyzendő, hogy a Kacsó-regény kiadása kapcsán érintett Kós Károly, a „viharügynök” nem szólalt meg a vitában. Van azonban egy utalása reá Berde Máriához írott, 1929. november 20-án kelt levelében. „…átolvastam a regényt én is, és nagyon-nagyon gyengének találtam mint írásművet. Ami pedig a propagandajelleget illeti, hát a Tabéry Géza Tűzmadara bizonyította be, hogy csupán ezzel a »bátorsággal« nem lehet megfogni a közönséget.”

Valóban, a Helikonon belüli hozzászólások túlnyomó része a jelen problémái felé fordulás elvárását tartja elsődlegesen fontosnak. Kacsó Sándor első hozzászólásában, a múltba vagy Erdélytől távoli világokba elkalandozó regényekre utalva, a hazai problémákkal való szembenézést sürgeti: „Mintha a mi témáink, a mi fájdalmaink nem lehetnének általánosan emberiek! Mintha nem az volna a mi feladatunk, hogy ennek a földnek, ennek a sorsnak, sőt a kisebbségi sorsnak színét és szagját, örömét, ha lenne, és jajgatását, ami elég van, erecskékkel vagy dagadó folyókkal bevigyük az emberiség nagy Óceánjába.” Még határozottabb Tamási Áron, aki, miután a Vértorony kapcsán már kifejtette a véleményét a Berde-cikk megjelenése előtt Ellenzék, 1929. augusztus 18.), magához a vitához is hozzászól. Tabéry-kritikájának summáját a zárómondatok hordozzák: „…a történelmi regény mégiscsak közvetett eszköze a mondanivalónak. Távolból, az élők életének háta megül szóló harsona… Ez minden történelmi regény biztos veresége. Ezért…: ne öltözzék páncélba az író, ha meg akarja mondani az igazságot. Lássuk meztelen karddal őt, elszánt hadakozásban jelen sorsunk kínjai között!” Kacsó Sándor hozzászólásához kapcsolódó cikkében pedig (Így van! Erdélyi Helikon, 1929/11) némi átfogalmazással megismétli az előbbieket, majd így nyomatékosít: „Nekem most nem műformák és elvi kérdések jelentik az irodalmat, hanem a fájdalom és az öröm, a panasz és a gyermekes kuncogás, a népem sorsa, amely bennem vonaglik, a harc minden hazug és gonosz ördögfia ellen: egyszóval az élet.” És tovább: „Tagadom, hogy ez a sereges múltba-gyaloglás ösztönös, szükségszerű cselekedet lett volna. Egyszerűen tünet az, ragadós írói gesztus, vagy ha úgy tetszik: divat. És nemegyszer kibúvás az író feladata elől.” Mérleget készít a tízéves erdélyi irodalomról – ebbe beleértve azt is, ami már a Helikonhoz és az Erdélyi Szépmíves Céhhez fűződik, s az eredmény nem kimondottan pozitív: „A tízéves erdélyi termésben alig találhatok négy könyvet, amelyet csak erdélyi ember és csak a háború után tudott volna megírni… Nyilvánvaló tehát, hogy az erdélyi magyar irodalom nem a mi valóságos, fájdalmas sorsunknak a képe, hanem egy levegőtlen, fonnyadt, nem eleven, hanem élet-mímelő irodalom, amelynek talpa alól kihúzták kilencszáztizennyolcban a talajt.”

A körön belülről szólal meg Nyirő József is, mégpedig az elsők között (Az író írjon önmagából. Keleti Újság, 1929. október 20.), s amint azt cikkének címével már kifejezi, azt vallja, hogy akár a jelenről, akár a múltról legyen szó, a belülről fakadó írásnak van csak létjogosultsága.

A többi hozzászólók: Finta Zoltán, Kádár Imre, Kovács László, Szántó György a Helikon írótáborából, Temesvárról Fekete Mihály és Károly Sándor, a Tamási Áron által aposztrofált fiatalok részéről B. Bányai László, a körön kívülről Osvát Kálmán, Spectator és az erdélyi magyar irodalom iránt akkoriban igen érdeklődő Heinrich Zillich vagy a vitához írásban és karikatúrákban „hozzászóló” Tomcsa Sándor a kép teljességéhez tartoznak.