Algéria történelmének nagy része a mai ország tengerparti síkságán játszódott, mely tágabb régiót gyakran Maghrebnek is neveznek. Az itt lakó berberek életét más területekről származó népesség, például a karthágóiak, a rómaiak és a vandálok befolyásolták. A régiót a 8. század elején meghódították a muszlimok, de a berber lázadás után elszakadt az Omajjád kalifátustól. Számos berber, arab, perzsa muszlim, szunnita, síita és ibádi közösség jött létre és uralkodott a mai Algéria egyes részein. Az oszmán korban Algír volt a berber rabszolga-kereskedelem központja. Az ország történetének modern kori jelentős eseményei a függetlenségi háború és az algériai polgárháború voltak.
Őstörténet bélyegkép|jobbra|260px|Ősi barlangrajzok a Tasszili n'Addzser hegységben bélyegkép|jobbra|260px|Egy színház maradványa a római időkből Djemila-ban
Az Orán közelében talált barlangrajzok i. e. 8000 körül, az úgynevezett kapszi-kultúra) a felső paleolitikum idején keletkeztek. A neolitikum (késő kapszi) az i. e. IV–II. évezredig tartott ezen a vidéken.
A régiót a berberek (vagy imazighek) lakják legalább i. e. 10000 óta.
Ókor Az i. e. 12. századtól a föníciaiak kereskedelmi telepeket hoztak létre az északi partvidéken és kapcsolatba léptek a numidiai berber törzsekkel. I. e. 800 körül alapították Karthágót (Kart-Hadas – újváros). Az i. e. 3. században két numidiai királyság jött létre: a masesiliusok és a massiliusok birodalma. Masszinissza, a missiliusok királya, a második pun háborúban (i. e. 218–201) szövetségre lépett Rómával, i. e. 203-ban leigázta a Syphax vezette, Karthágóval szövetkező masesiliusokat és létrehozta a numidiai birodalmat, ahol az i. e. 3. és 2. században jelentős városok jöttek létre (Cirta, Siga, Iol, Saldae). Magas fokú volt a mezőgazdaság színvonala, élénk a kereskedelem. Pun-berber civilizáció alakult ki.
Miután a rómaiak i. e. 105-ben legyőzték Jugurtha numídiai királyt, aki heves ellenállást tanúsított a hódítókkal szemben, Numídiát felosztották. Keleti részét i. e. 46-ban Numídia, nyugati részét i. e. 42-ben Mauretania Caesariensis néven római provinciává alakították. A rómaiak számos várost alapítottak (Szétif, Icosium, Timgád). Az őslakos berberek több felkelést is indítottak, melyek közül Tacfarinas felkelése volt a legnagyobb i. e. 17–24 között.
A 2. századtól itt is terjedt a kereszténység, majd a manicheizmus is.
A 4. században itt alakult ki a donatizmus, egy szakadár mozgalom, ami Aelius Donatus karthágói püspökről kapta a nevét. A mozgalom a hivatalos egyházzal szembeni teológiai szembenálláson túlmenően társadalmi tartalomra is szert tett. Az „igaz hit védelmének” jelszavával a rabszolgák, colonusok és kisparasztok harci ideológiája is volt a rabszolgatartók, a hivatalnokok és a papság ellen. A donatizmus feletti győzelemhez nagymértékben hozzájárult a berber származású Hippói Szent Ágoston hippói püspök (395–430) működése is, akinek igen nagy része volt a keresztény állam és társadalomtan megalapításában. (Hippo Regius volt a mai Annaba város elődje.)
Amikor a Nyugatrómai Birodalom összeomlott, a berberek ismét függetlenek lettek számos körzetben, más területek ellenőrzését a vandálok szerezték meg (429–534), akiket végül I. Iusztinianosz bizánci császár tábornokai űzték el. A Bizánci Birodalom bizonytalan uralma az ország keleti részén az arabok 8. századi érkezéséig maradt fenn.
Iszlamizáció és berber dinasztiák
Az i. sz. 647. és 665. évi arab támadások vetettek véget a bizánci uralomnak. Az arabok uralkodó arisztokrata kaszttá váltak és a 8. század elején Algériát a damaszkuszi Omajjád kalifátushoz csatolták. A berberek egy része néhány évtizedig heves ellenállást tanúsított, amelyet olyan berber főnökök vezettek, mint Kusyla és Kahina, a berberek tömegei azonban fokozatosan felvették az iszlám vallást, számos törzs átvette az arab nyelvet és kultúrát is.
Az araboknak fizetendő magas adók elleni harc a kháridzsiták előázsiai eredetű eretnekmozgalmában jutott kifejezésre. Ez a szekta az i. sz. 740–742 közötti fegyveres felkelés során legyőzte az Omajjádokat, és több államot hozott létre Észak-Afrikában. Ezek közül a legjelentősebb szerepet az ibadi szekta állama (egyes forrásokban a taherti királyság 761–909) játszotta a Rusztamida-dinasztia vezetésével (776-tól). Ez a fejedelemség a kháridzsizmus szellemi központja és a Szudánnal folytatott arany- és rabszolga-kereskedelem végállomása volt.
Amikor Kabiliában a kutama törzs is áttért az iszlám hitre, a síita Fátimida-dinasztia 909-ben megdöntötte a rusztamidákat és meghódította Egyiptomot, s a Magreb feletti hatalmat vazallusukra a Zirida-dinasztiára ruházták. Ezek később fellázadtak és szunniták lettek. A szunnitizmust a népes arab törzs, a Banu Hilal hozta magával, megkezdve a vidék arabosítását.
1014-ben a Zíridák oldalági leszármazottai, a Hammádidák önállósultak és kiterjesztették uralmukat a mai Algéria majdnem egész területére. Mszila, Biszkra, Szétif, Kaszentína és Bedzsája ekkor fejlődött jelentős kereskedelmi és kézművesközponttá. 1082-ben Algéria Az Almorávidák birodalmának része lett. 1152 és 1235 között az ország a marokkói Almohádok uralma alá került. Az almorávidák és az almohádok, nyugatról származó berber dinasztiái idején vallási reformátorok léptek fel, viszonylagos béke és fejlődés volt.
Az almohádok összeomlása után Algéria a három utódállam csatatere lett. 1235-ben az ország nyugati részén az Abdelvádidák létrehozták a tlemceni (tilimszáni) királyságot, ami 1554-ig állt fenn. A marokkói Marínidákkal, valamint a tuniszi Háfizidákkal kirobbant konfliktusok következtében a tlemceni királyság uralma alatti terület a 13. század végétől leszűkült. Algériában megkezdődött a feudális széttagoltság időszaka. A 14. században a Szudánból idáig vezető aranykereskedelmi útvonalak forgalma Egyiptom felé fordult, a távolsági kereskedelem hanyatlásával párhuzamosan a központi hatalom is meggyengült.
A 15. században lakosság iszlamizációja, a malekita szertartás szerinti szunnita irányzat uralkodóvá válása befejeződött. A berber hegyi lakók (Kabilia, Aurès, Ouarsenis) megtartották nyelvüket, a lakosság zöme azonban átvette az arab nyelvet. A 15-17. században a Spanyolországból elűzött mórok és zsidók telepedtek le a városokban. A 15. és a 16. században a spanyolok megindították támadásaikat és a partvidék zaklatását. Számos tengerparti várost elfoglaltak (1505. Mersz el-Kebir, 1508.Ténès és Orán, 1510. Bougie és az algíri Peñon), s innen indítottak támadásokat az ország belseje ellen. 1510-ben Tlemcen spanyol uralom alá került.
Oszmán-török uralom balra|200px|bélyegkép|Arudzs Barbarossa A spanyol fenyegetéssel szemben az algíriak a török kalózokhoz fordultak segítségért. Arudzs (Aruj) Barbarossa török kalóz katonai despotizmust vezetett be a városban. Halála után fivére, Khaireddin (Hajreddin,Khair ad-Din) Barbarossa átvette a Mouhoubi-dinasztiától a hatalmat, majd 1518-ban az egész országra kiterjesztette uralmát. A belső zavarok leküzdése végett Barbarossa 1519-ben elismerte I. Szelim török szultán fennhatóságát, aki beglerbéggé nevezte ki és katonai segítségként janicsárokat küldött neki. A beglerbégek 1587-ig visszaverték a spanyol hódítási törekvéseket. V. Károly spanyol király csapatai 1541-ben Algír előtt szenvedtek vereséget. A legtöbb algériai város felszabadult a spanyol megszállás alól, Orán kivételével. Az algériai beglerbégek a marokkói szultán hódító törekvéseit is megakadályozták, elfoglalták Tlemcent, a spanyol hűbéres birodalmat 1554-ben, és meghódították a tuniszi Hafizida királyságot is 1574-ben. Az uralkodó felső réteg a janicsár tisztikar (odzsak) volt. Tagjai a kalózkapitányokkal (raiszok) versengtek. Az ő idejükben szilárdultak meg Algéria modern határai északon. A partvidéken kalózbázisokat hoztak létre; erős kalózflottát tartottak fenn, ez a kalózkodás Algírban az 1600-as években volt a csúcson. 1578 és 1659 között a szultán által kinevezett török pasák uralkodtak, akiknek egyre súlyosabb problémákat okoztak a janicsárok és a raiszok. A janicsárok aztán 1659-ben megvonták a pasák jogait és a saját agáikat juttatták hatalomra. Majd 1671-től 1830-ig a katonák által választott bégek uralkodtak. Uralmuk a római praetoriánus rendszer jellegét öltötte. Ezt a hatalmi rendszer a tisztikarnak a közigazgatásban játszott döntő szerepe, a központi hatalomnak a tartományokban független uralkodóként kormányzó bégekkel szembeni gyengesége és az országrészek laza kormányzása jellemezte. Az algíri állam 1711-től 1830-ig formailag az Oszmán Birodalomhoz tartozott ugyan, de gyakorlatilag független volt. Önálló külpolitikát folytatott és élénk kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn Európával. A kalóztámadások azonban súlyos zavarokat okoztak a földközi-tengeri hajózásban, s emiatt az európai hatalmak egyre többször beavatkoztak. Az amerikai hajók elleni kalóztámadások a mediterrán térségben az Egyesült Államok első (1801–1805) és második (1815) barbárok elleni háborújához vezettek. A kalózkodás elleni törvény értelmében a hajókon elfogott kalózok rabszolgák lettek; a kalózok viszont Dél- és Nyugat-Európából hurcolták rabszolgaságba a part menti falvak lakóit.
Nyugat-Európában a barbár kalózportyáknak nem szakadt vége 1816-ig, amikor a Brit Királyi Haditengerészet hat holland hajó támogatásával elpusztította Algír kikötőjét és a barbár flottát.
Spanyolország ekkoriban a helyi lakosok védelmére hivatkozva megszállta Algéria kikötőit.
Francia gyarmatosítás right|300px|thumb|Kaszentína megtámadása 1836-ban Algériát a franciák 1830-ban kezdték megszállni Franciaország kereskedelmi érdekeinek védelme címén. 1830. június 14. és július 5. között fős expedíciós haderő szállt partra és verte le a török csapatokat. A francia hadsereg véres háborúban foglalta el az algériai partvidéket: az ott élő lakosságnak csaknem egyharmada pusztult el a harcokban és a civil lakosság ellen tervszerűen elkövetett atrocitásokban. A franciák kezdetben csak Blida, Annába, Bedzsaia és Orán városokat foglalták el.
1832-ben robbant ki az Abd el-Káder vezette felkelés a franciák ellen, melyet csak 1847-ben, a felkelők isly-i csatavesztése után sikerült végleg leverni. 1834. július 22-én Algériát francia birtokká nyilvánították, és főkormányzót neveztek ki az élére. Észak-Algériában három megyét hoztak létre. Az állami földeket, az iszlám közösségek földjeit a gyarmatosítók elkobozták, számos törzset pedig elűztek a földjéről. A gyarmatosító nagybirtokos réteg kezében egyre nagyobb földterületek összpontosultak. Hatalmas agrártársaságok alakultak, amelyek több mint hektár fölött rendelkeztek (pl. a Compagnie Genevoise és a Société Générale Algérienne). 1870-től a franciák nagy létszámú betelepítéssel a partvidék kulturális arculatát, etnikai összetételét és birtokviszonyait a bennszülött lakosság számára előnytelenül megváltoztatták.