1392 és 1897 között fennállt egységes, önálló államalakulat volt a Koreai-félszigeten, melyet tábornok hozott létre, miután puccsal megdöntötte a uraló -dinasztia hatalmát. Saját dinasztiát alapított, amely több mint ötszáz évig uralkodott, és ezzel a leghosszabb ideig regnáló koreai uralkodócsalád volt. A kínai dinasztiák hűbéri alárendeltként tekintettek ra, melynek államberendezkedése átvette a kínai modellt, állami ideológiája és társadalmi szabályai pedig a neokonfucianizmuson alapultak. Az ország fővárosa , más néven , a mai volt. ban virágzott a tudományos élet, 1443-ban pedig elkészült a koreai ábécé, a hangul, amelyet azonban a , a nemesi réteg alig használt.
1592-ben Tojotomi Hidejosi vezetésével japán támadássorozat indult ellen, mely romba döntötte az országot, 1627-ben pedig a Ming Birodalmat megdöntő és a Csing Birodalmat megalapító mandzsuk támadták meg, ugyancsak nagy pusztítást okozva, a központi hatalmat jelentősen meggyengítve. Az 1700-as évekre azonban ismét felvirágzott, jelentős fejlődésnek indult a mezőgazdaság és a monetáris gazdaság. Az 1880-as évekig az ország a külvilágtól jórészt elzárkózva létezett, emiatt „remetekirályságnak” is szokás nevezni. Csoszon végül 1897-ben szűnt meg, amikor király császárrá kiáltotta ki magát, és ezzel létrejött a Koreai Császárság.
A modern koreai kultúra, etikett, társadalmi berendezkedés és szokások alapjainak nagy része -kori örökség.
Történelem
Létrejötte és berendezkedése bélyegkép|250px|, uralkodói nevén thumb|250px|Rekonstruált életnagyságú teknőshajó ban történelme állam hanyatlásával kezdődött. 1308 és 1392 között tizenegy király váltotta egymást a trónon, ami nem segítette az ország politikai életének stabilitását. Számos külső tényező is problémát jelentett. 1359 és 1361 között észak-kínai banditák fosztogatták, 1368-ban a letaszították a trónról, a koreai király pedig az új Ming-dinasztiát pártolta. 1388-ban a Ming uralkodó követelte, hogy az egykori mongol területeket szolgáltassák vissza, ekkor U király, Ming-ellenes tanácsnokai hatására, elrendelte a kínaiak megtámadását. ellenkezett, figyelmeztette a fiatal királyt döntése következményeire. U nem hallgatott a tábornokra, pedig visszafordította a seregeket és a fővárosban katonai puccsot hajtott végre. (1389–1392) koronázta meg, a hatalmat azonban maga gyakorolta. Földreformot hajtott végre a nagybirtokosok hatalmát megnyirbálandó, és minden ellenállótól megszabadult. 1392-ben maga ült a trónra, megalapítva saját uralkodói dinasztiáját, és névre keresztelte királyságát. reformokat vezetett be a trón elfoglalása után, elsőként a földosztással foglalkozott. A buddhista templomoktól elvették a földterületeket és szétosztották a király követői között, beemelve azokat az adórendszerbe. Ez jelentősen meg is gyengítette a buddhizmus intézményét Koreában, és elősegítette a konfucianizmus terjedését.
Az első királyok kísérlete hatalmuk megszilárdítására gyakran ütközött ellenállásba a hivatalnokok részéről. (1400–1418) megkísérelte puszta tanácsadó szervvé degradálni az t, , a hangul ábécé bevezetője pedig centralizálni kívánta a hatalmát és támogatta a buddhizmust, ami sok konfucianista hivatalnoknak nem tetszett. 1455-ös trónra lépésekor számos rivális tisztviselőt kivégeztetett, köztük hat kiemelkedő minisztert, akik (사육신, 死六臣), „a hat mártír miniszter” néven vonultak be a koreai történelembe. 1498 és 1545 között több alkalommal is véres tisztogatás folyt a konfucianista értelmiségi tisztviselők között, melyekre a koreai történelemkönyvek (사화, 士禍), „a tudósok katasztrófája” néven hivatkoznak.
Japán és mandzsu háborúk
A politikai csatározások ellenére az országban viszonylagos béke honolt, melyet a 16. század végén a japánok törtek meg. Tojotomi Hidejosi, miután egyesítette Japánt, Korea felé fordult, és nagyszabású hadjáratot indított az ország ellen. Kiemelkedő volt itt a szerepe admirálisnak, aki több száz japán hajót pusztított el legendássá vált, vasborítású teknőshajói segítségével. Bár a hadjárat maga kudarcba fulladt, hatalmas pusztítást hagyott maga után, templomokat, palotákat, teljes falvakat égettek porig.
a Ming-dinasztia hűbérese volt, ami a 17. században terjeszkedő mandzsuknak nem tetszett, ezért 1627-ben lerohanták az északnyugati területeket és ezzel egyezményt csikartak ki tőlük, melyben Korea semlegességet vállalt, de nem tartott be. Ennek következményeképp a mandzsuk 1636-ban újabb támadást intéztek ellen, foglyul ejtették a királyi család több tagját és hadisarcot fizettettek Koreával. Amikor 1644-ben a mandzsuk megdöntötték a Ming uralmat és -dinasztiaként uralkodni kezdtek, kénytelen volt elfogadni a változást és egészen 1894-ig maradt a kínaiak hűbérállama.
Kései-Csoszon Politika, társadalom thumb|220px| király A 18. században a viszonylagos stabilitás korszaka köszöntött be ban. (1724–1776) és (1776–1800) uralkodása alatt a politikai frakciók között is kialakult egyfajta egyensúly, mindkét király sikeresen igazgatta a kormányzatot, és megpróbáltak minden frakcióból kinevezni magas pozícióba hivatalnokokat. Bár az udvari intrikákat és a frakciók vetélkedését megszüntetni nem tudták, stabil kormányzást hoztak létre, jobbára Noron támogatással.
Ugyancsak 18. században vált jelentőssé az úgynevezett Silhak (실학, 實學), a „gyakorlati tudomány” iskolája, melynek tagjai a reformokat, a modernizációt sürgették, a merev neokonfucianista államvezetés helyett egy progresszívebb, gyakorlatiasabb államirányítást szerettek volna. Fontosak voltak számukra a földreformok, a mezőgazdaság fejlesztése. Céljaik között szerepelt többek között a politikai és társadalmi helyzet felülbírálása, az etikusság és az erkölcs visszaállítása a politikában, a gazdaság helyreállítása és a gazdasági tevékenységek liberálisabb kezelése, valamint az oktatás javítása és terjesztése.
1800-ban , 1834-ben pedig került a trónra, mindketten gyerekként. Uralkodásuk alatt szinte minden, amit az előző két király elért, kárba veszett. A hatalom a királynék (a gyermekkirály anyja) családjának és a szimpatizáns hivatalnokoknak a kezében volt. Ezt az időszakot emiatt (세도정치, 勢道政治), „rokoni kormányzás” néven is nevezik. A hatalomért folyó harc mellett számos egyéb probléma sújtotta ekkor t, árvizek, éhínség és járványok pusztítottak, amik növelték az emberek elégedetlenségét, számos felkelés, zavargás robbant ki.
a 17. századtól a 19. század végéig izolacionista politikát folytatott, amihez hozzájárult a korábbi hódítókkal való tapasztalatuk. Limitálták a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat, ami miatt gyakran szokás „remetekirályságnak” nevezni. Korea izoláltságának oka azonban nagyrészt a földrajzi fekvésében keresendő, ami miatt kevéssé volt kitéve japán és kínai hatásokon kívül másnak. thumb|220px| császár és a trónörökös Modernizáció és a dinasztia hanyatlása
1876-ban Japán kiprovokált egy egyezményt, ami megnyitotta az országot a japán kereskedelem előtt. Az 1880-as években két incidens folytán Korea belesodródott az imperialista csatározásokba Kína és Japán között. Az Imo- és a -incidensek nyomán Korea jelentős kínai befolyás alá került egy időre. A -lázadás és az első kínai–japán háború azonban a japánok felé billentette a mérleget, akik katonai fölényüknek köszönhetően reformokat vezettettek be Koreában, melyek jelentős társadalmi, gazdasági és politikai változásokat irányoztak elő. Min királyné meggyilkolása azonban fokozta a meglévő Japán-ellenes hangulatot, és a reformok véget értek.
Az Ázsiában egyre terjeszkedő oroszok kihasználva a Japán-ellenes hangulatot, több egyezményt is kötöttek Koreával, illetve védelmet biztosítottak királynak, aki egy évig az orosz követségen rejtőzve uralkodott, majd 1897-ben császárrá kiáltotta ki magát. 1904-ben azonban kitört az orosz–japán háború, melyben Japán győzedelmeskedett. 1907-ben a japánok nyomására lemondott, fiát, ültették a trónra. Nem sokáig uralkodhatott, 1910-ben a japánok annektálták a Koreai Császárságot, és az -dinasztia ötszáz éves uralma véget ért a Koreai-félszigeten.
Közigazgatás
1413-ban az országot nyolc tartományra (, 도; 道) osztották, ezek északról dél felé haladva a következők voltak: , , , , , , és . A tartományokat tovább osztották prefektúrákra (mok, 목; 牧), járásokra (, 군; 郡), körzetekre (, 현; 縣), városokra és falvakra. Minden hivatalnokot a kormányzat nevezett ki, kivéve a falvakban dolgozókat. Négy különleges igazgatású város (, 부; 府) volt (, , és ), 20 prefektúrát, 82 megyét és 175 körzetet alakítottak ki.
Politika right|thumb|250px|A Főnix-trón, a i királyok trónja a -palotában A -dinasztia kormányzásának alapjait elméletben a konfuciánus értékrend biztosította, amely szerint a jó szándékú uralkodót művelt, erkölcsös és bölcs konfuciánus tudósok segítik a kormányzásban. A legfőbb szerv az (의정부), azaz az Állami Tanács volt. Élén a (영의정), a főminiszter (vagy főtanácsos) állt, és két másik fontos tagja volt, a (좌의정, „bal oldali főminiszter” vagy „második főminiszter”) és az (우의정, „jobb oldali miniszter” vagy „harmadik főminiszter”). Hármójukat úgy is nevezték, (삼정승, „a három magas rangú tisztviselő”). Rajtuk kívül még négy tanácsos tartozott a hivatalhoz. Eleinte jutalmul kapták a pozíciót a királytól, legtöbbjük azonban a királyi vizsga letétele után került ide.
A végrehajtó szerv az úgynevezett hat minisztérium (, 육조) volt, azaz a Hivatalnokügyi Minisztérium, az Adóügyi Minisztérium, a Szertartásügyi Minisztérium, a Hadügyminisztérium, a Rendészeti Minisztérium és a Közmunkaügyi Minisztérium. A (승정원), a Kancellária volt a felelős a királyi rendeletek végrehajtásáért, itt hat hivatalnok dolgozott. A bírói hatalmat a mai legfelsőbb bíróságnak megfelelő (의금부) gyakorolta. Ezen felül fontos szervek voltak még az úgynevezett három hivatal (, 삼사) alá tartozó hivatalok, név szerint a Felügyeleti Hivatal, a Cenzúrahivatal és a Tanácsadók Hivatala.
Ugyancsak a fontosabb hivatalok és intézmények közé tartozott a , mely a főváros, (a mai Szöul) igazgatásáért volt felelős, élén a állt, aki a polgármester megfelelője. A , azaz a Feljegyzések Hivatala volt felelős az írnoki munkákért, a tanácskozásokon történtek feljegyzéséért és az iratok rendszerezéséért. Ugyancsak fontos szerepet játszott a (성균관) akadémia, ahol az elithivatalnokokat konfuciánus rendszerben képezték. A fiatal tudósok véleményt alkothattak a napi politikáról, a törvénykezésről, tiltakozhattak a törvények bevezetése ellen, váddal illethettek korrupt hivatalnokokat és felszólalhattak az ártatlanul vádoltak mellett.
A hivatalnokrangsorban mindenkoron a civil hivatalnokok (, 동반, „Keleti részleg”) álltak az élen, a katonai tisztviselők (, 서반, „Nyugati részleg”) alacsonyabb rangúnak számítottak, bár számukat tekintve ők voltak többen. Kilenc rangfokozat (품 /品) létezett, mindegyiknek volt szenior (, 정) és junior (, 종) változata, így összesen 18 rangot osztottak szét a tisztviselők között.
Frakciók thumb|450px| politikai frakciói
politikai életére a frakciókra szakadás volt a jellemző. Kezdetben, valamint (1455–1468) trónra lépésének idején a Hungu (훈구파, 勳舊派; ) volt a legerősebb politikai erő. (1469–1494) idejében megjelent a (사림파, 士林派; ) csoport, befolyásos vidéki tudós-hivatalnokok, akikre számítva a király megpróbálta átformálni a politikai erőviszonyokat. A radikális reformötletei erőteljes ellenállásba ütköztek, és a nagy tisztogatások idején őket érte a legnagyobb veszteség. Mindezek ellenére befolyásuk fokozatosan nőtt, főleg vidéken, aminek köszönhetően a Hungu szerepe csökkent, majd végleg a vette át a vezetést a koreai politikában.