Germaine Tailleferre (Saint-Maur-des-Fossés, 1892. április 19. – Párizs, 1983. november 7.) francia zeneszerző, a francia Les Six zeneszerzői csoport tagja.
Előszó „Ami Marie LaurencinMarie Laurencin életéról és művészetéről , francia nyelven, hozzáférés: 2014-01-08. a szemnek, az Ő a fülnek” – mondta Jean Cocteau Germaine Tailleferre-ről, a Les Six csoport egyetlen hölgytagjáról, Georges Auric, Louis Durey, Arthur Honegger, Darius Milhaud és Francis Poulenc társaságában.Ez a hasonlat, amely Laurencin akvarelljeinek színvilágát idézi az emlékezetünkbe, nem igazán szerencsés asszociáció. A naivitás, „frissesség” és a „feminin” művészet képeit társítja Germaine Tailleferre zenéjével a Les Six csoport megalakulásától. Ha el akarunk játszani azzal, hogy tényleg hasonlóságot keressünk a zene és a festészet között, sokkal egyértelműbb Sonia Delaunay-t vetni össze Tailleferre-rel, éppen a gazdag hang-paletta miatt, amit a komponista alkalmazott.
Hosszú ideig úgy tekintették Tailleferre művészetét, hogy az nem több, mint egy sor bájos zongoradarab, amelyet a két világháború között komponált, és hogy zeneszerzői pályája véget ért a II. világháborúval. Elfeledték, hogy e kis darabokon túl számos kamaraművet, dalokat, két zongoraversenyt, három etűdöt zongorára és zenekarra, egy hegedűversenyt, a lebilincselő Concerto grosso-t két zongorára, szaxofon kvartettre, nyolc énekhangra és zenekarra, négy balettet, négy operát, két operettet és számtalan további művet írt kis együttesekre és nagy zenekarra, többségüket 1945. és halálának éve, 1983. között. A legutóbbi időkig azonban életművének igen nagy része kiadatlan maradt, köztük a két gitárra és zenekarra írt versenymű, amelyet Chris Bilobram és Christina Altmann fedezett fel és vett lemezre 2004-ben, Németországban. Csak most tudjuk felmérni igazán műveinek mennyiségét és értékelni a helyét a 20. század francia zeneművészetében.
Élete Germaine Tailleferre 1892. április 19-én született Saint-Maur-des-Fossés-ban (Val-de-Marne) Marcelle Taillefesse néven. Édesanyját, Marie-Désirée Taillefesse-t apja arra kényszerítette, hogy szakítson jegyesével és menjen férjhez a fiatal Arthur Taillefesse-hez, azon egyszerű okból, hogy ugyanaz volt a vezetéknevük. Ez a megrendezett házasság meglehetősen boldogtalan volt, Marie-Désirée egyetlen vigaszát a gyermekei jelentették.
A fiatal Germaine édesanyjától kezdett zongorát tanulni és igen korán komponálta első rövid darabjait. Apja akarata ellenére és tudta nélkül beiratkozott a párizsi konzervatóriumba, zongora és szolfézs szakra, majd szolfézsben első díjas lett. Ez a siker megtörte apja ellenállását, így hozzájárult tanulmányai folytatásához, annak költségeihez azonban továbbra sem… Germaine, lelkében némi bosszúvággyal, családi nevét a kissé merész és nevetséges Taillefesse-ről a vonzóbb Tailleferre-re változtatta.
1912-ben ismerte meg Darius Milhaud-t, Georges Auric-ot és Arthur Honeggert a párizsi konzervatóriumban, eljárt a Montmartre és a Montparnasse művészi köreibe, megismerkedett Guillaume Apollinaire-rel, Marie Laurencin-nel, Paul Fort-ral, Fernand Léger-vel és a szobrász Emmanuel Centore-ral, aki feleségül vette nővérét, Jeanne-t. 1913-ban első díjat kapott összhangzattanból, 1915-ben pedig fúga tanulmányokból.
Szintén a konzervatóriumban kötött barátságot a hárfaművész Caroline Luigini-Tardieu-vel, Alexandre Luigini zeneszerző és karmester leányával, aki akkoriban Alphonse Hasselmans hárfaprofesszor tanársegéde volt. Neki komponálta Le Petit Livre de harpe de Madame Tardieu című, 18 rövid hárfa darabból álló összeállítását (1913-1917).
Baráti köre is kibővült 1917-ben Picasso-val és Modiglianival. E festők valamelyikének műtermében került sor a Nouveaux Jeunes csoport első hangversenyére 1918. január 15-én Francis Poulenc és Louis Durey részvételével. Itt előadták Jeux de plein air című két zongorára írt művét és vonósnégyesre írt szonatináját (Sonatine pour quatuor à cordes); ebből lett később egy harmadik tétel hozzáadásával a Vonósnégyes.
Henri Collet zenekritikushoz kötődik a Les Six zeneszerzői csoport létrehozásának ötlete, az Orosz ötök mintájára: a Comœdia című lapban 1920-ban publikált két cikkében vetette fel a gondolatot. Bár a csoport közös alkotó tevékenysége igen szerény volt,Bővebben lásd a Francia hatok szócikkben. életük végéig jó barátok maradtak, mi több: gyermekeik a mai napig találkozgatnak egymással. Az a szóbeszéd, hogy Louis Durey lett volna az oka a csoport eróziójának és szétesésének (azzal, hogy visszautasította a részvételt Cocteau balettjének, a Mariés de la tour Eiffel című balett zenéjének közös megírásában), így nem igaz. A feladatot eredetileg Auric kapta, de kifutván az időből, megkérte csoportbeli barátait a közreműködésre. Durey, azon egyszerű oknál fogva, hogy akkoriban nem tartózkodott Párizsban, nem vett részt a projektben. Az viszont igaz, hogy ezzel ellentétbe került Cocteau-val, és 1924-ben ki is lépett a csoportból.
Tailleferre a Première Sonate pour violon et piano című darabját a híres hegedűművész Jacques Thibaud számára írta, akivel jó barátságban volt. A művet 1922-ben mutatta be Thibaud és Alfred Cortot, Párizsban. 1923-ban a híres Ballets suédois (Svéd balett) mutatta be sikerrel Le Marchand d'oiseaux című neoklasszikus balettjét. A neves mecénás, Winnaretta Singer, princesse de Polignac ugyanilyen stílusú zongoraversenyt rendelt tőle; ennek sikeres premierje is Alfred Cortot nevéhez fűződik, 1925-ben, Philadelphiában.
Ebben az időszakban Tailleferre egyre több időt töltött Maurice Ravel társaságában, Montfort-l’Amaury-ban. Saint-Jean-de-Luz-ban, Biarritz-hez közel találkoztak 1919-1920-ban. Ravel, aki érdeklődött a fiatal zeneszerzők iránt, tanácsokkal látta el mind a komponálással, mind a hangszereléssel kapcsolatban, és bátorította, hogy készüljön fel a Római-díjra. Ezek a rendszeres találkozások, melyeket gyakran Montfort környéki sétákkal fűszereztek , mindig hosszú és fárasztó órákkal végződtek a zongora mellett; 1930-ban aztán rejtélyes okból véget értek. Tailleferre nem találkozott többé Ravellel, és soha nem beszélt az okáról, még közeli barátainak sem.
1925-ben Tailleferre házasságot kötött az amerikai karikaturista Ralph Bartonnal és Manhattanba költözött. Itt közeli ismeretségbe került férje barátaival, különösen Charlie Chaplinnel. Ebben az időszakban írta Concertino pour harpe (Concertino hárfára) című művét, férjének ajánlva. Férje nem méltányolta felesége sikereit és ez nem teremtett kedvező légkört a komponáláshoz. 1927-ben Barton kívánságára a pár Franciaországba költözött, és a zeneszerző elfogadta Paul Claudel felkérését, hogy írjon zenét a tudós Marcellin Berthelot tiszteletére költött ódájához (Sous le rempart d’Athènes – Athén bástyái alatt).Az eredeti partitúra elveszett, de Paul Wehage zeneszerző, Tailleferre specialista, rekonstruálta. Tailleferre szintén elkészült a La Nouvelle Cythère című balettel, amelyet az Orosz balett (Ballets russes) 1929-es évadjára szánt, de a bemutató elmaradt Gyagilev váratlan halála miatt.Az azóta eltelt hosszú évek alatt úgy hitték, hogy a partitúra teljesen elveszett, de mára már publikálták a kétzongorás változatát. Paul Wehage pedig meghangszerelte nagy zenekarra és orchestre d’harmonie-re (fa- és rézfúvósokból valamint ütősökből álló együttes).
1929-ben házassága is véget ért Ralph Bartonnal, aki Amerikába való visszatérése után néhány hónappal öngyilkos lett. Az ebben az időben komponált Six chansons françaises (Hat francia dal) olyan 15-18. századi szövegeken alapulnak, melyek rossz sorsú nőkről szólnak. Mindegyik művét egy-egy barátnőjének ajánlotta. Ezek a dalok a feminizmus ritka példái Tailleferre életművében.
1931-et a zeneszerző Zoulaina című vígoperájának szentelte, amelyet soha nem adtak elő, és amely csak kéziratban maradt fenn, kivéve a híres nyitányt (Ouverture), mely egyike Tailleferre leggyakrabban játszott műveinek. Ez évben hozta világra egyetlen gyermekét, Françoise-t, aki a francia jogásszal, Jean Lageat-val folytatott viszonyából származott akivel a következő évben aztán frigyre lépett. És már megint: a házasság nem volt jótékony hatással alkotó munkájára, új férje sem támogatta zeneszerzői tevékenységében. Ennek ellenére Tailleferre nagyon termékeny maradt a komponálásban. Ebben az időszakban szerezte a Suite pour orchestre de chambre (Szvit kamarazenekarra), Divertissement dans le style de Louis XV (Divertimento XV. Lajos stílusában) című műveit, hegedűversenyét (Concerto pour violon), amelynek eredeti változata elveszett. A Deuxième Sonate pour violon et piano (2. hegedű-zongora szonáta) ennek egy szűkített változata, kadencia nélkül. Szintén e korszak termése a Concerto grosso pour deux pianos, quatuor de saxophones, huit voix solistes et orchestre (Concerto grosso két zongorára, szaxofon kvartettre, nyolc szóló énekhangra és zenekarra), 1934-ből. Szintén ebben az időszakban kezdte el filmzenéinek hosszú sorát. 1937-ben Paul Valéry-vel együttműködve írta meg Cantate du Narcisse című kantátáját, szopránra, baritonra, női kórusra és vonósokra. 1938-ban George Enescu vezényelte hegedűversenyének bemutatóját az Egyesült Államokban.
1942 elején fejezte be Trois Études pour piano et orchestre című művét, amelyet a neves francia zongoraművésznőnek, Marguerite Longnak és barátjának, François Langnak dedikált. A német hatalomátvétel után nővérével együtt elhagyták Franciaországot. Spanyolországon át Portugáliába mentek, ahonnan áthajóztak ez Egyesült Államokba. A háború éveit Philadelphiában vészelték át. Keveset komponált ebben az időszakban, minden idejét lekötötte kislánya. Ez időben keletkezett Ave Maria című kórusa, a cappella női karra, amelyet a Swarthmore College-ban be is mutattak, de sajnos, elveszett.
Tailleferre 1946-ban tért vissza hazájába és Grasse-ban, Nizza közelében telepedett le. Házassága Lageat-val megromlott, de nem váltak el. Hazatérése utáni első fontosabb műve a Paris-Magie című balett volt, amelyet a párizsi Opéra-Comique-ban, 1949-ben. Ezt követte a Il était un petit navire (Volt egyszer egy kis hajó) című opéra-comique, Henri Jeanson szürreális librettójára. A darab, amelyen a színházigazgató és a karmester számos húzást hajtott végre, igen rossz kritikákat kapott, így aztán csak rövid ideig maradt műsoron és nem is publikálták. Ekkoriban írta 2. zongoraversenyét is, amely elveszett, híres hárfaszonátáját (Sonate pour harpe), a Concertino pour flûte, piano et orchestre (Concertino fuvolára, zongorára és zenekarra), a Parfums című zenés komédiáját (1951), amely szintén elveszett, és a Parisiana című balettet, amelyet Koppenhágában mutattak be, 1953-ban.
1955-ben Lageat és Tailleferre hivatalosan is elvált, leányuk, Françoise pedig megszülte gyermekét, Elivre de Rudder-t. Ugyanebben az évben a zeneszerző elkészítette négy rövid opéras-comique-ból álló szériáját a Radio France számára, melynek címe Du style galant au style méchant (A gáláns stílustól a gonoszig) volt. A következő években keletkezett a Concerto des Vaines Paroles (A hiábavaló szavak concertója) Jean Tardieu szövegére, amely szintén elveszett, kivéve az első, "Allegro Concertant" tétel átiratát. 1957-ben a dodekafóniával való rövid kísérletezés után írta La Petite Sirène (A kis szirén) című operáját, a Sonate pour clarinette solo-t (Szonáta szóló klarinétra) és a Toccata pour deux pianos-t (Toccata két zongorára), Gold & Fitzdale duó számára. Ez az időszak a Le Maître (A Mester) című operával zárult, mely Eugène Ionesco azonos című egyfelvonásos színpadi művén alapult. Időközben leányának magánéleti problémái miatt ő lett unokájának gyámja.