Luigi Dallapiccola (Mitterburg, 1904. február 3. – Firenze, 1975. február 19.) olasz zongoraművész és zeneszerző. Zenéjét elsősorban műveinek intenzív líraisága, mély spirituális és eszmei tartalma jellemzi.
Életpályája thumb|balra|250px|Pazin/Pisino, Dallapíccola szülővárosa. Luigi Dallapiccola az akkori Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Mitterburgban született. Szülei Trentóból származtak. A város neve ma Pazin (olaszul: Pisino), és Horvátországban fekszik, Isztria megyében, mintegy 40 kilométerre Trieszttől. Édesapja, Pio Dallapiccola (1869–1951), görög-latin szakos tanár volt, a helyi reálgimnázium igazgatója, egyébként pedig jeles aktivista, aki az Isztriától való elszakadásért harcolt.
Ellentétben sok zenészcsaládból származó komponistáétól, az ő korai zenei képzése igencsak rendhagyó volt. 1914-ben beiratkozott apja iskolájába, de folytatta évekkel előbb megkezdett zongora tanulmányait is. 1915-ben azonban, amikor Olaszország belépett az I. világháborúba, bezárták az iskolát. 1917-ben az édesapját mint „felforgató és politikailag megbízhatatlan elemet” letartóztatták, és a családot Grazba internálták, ahol zongora közelébe sem jutott. Az akkori nehézségek ellenére Luigi viszont számos operaelőadáson tudott részt venni a stíriai városban, és különösen Wagner operái voltak rá mély hatással. Ezen időszakban született meg benne a zeneszerzői elhivatottság.
A háború befejeztével a család visszatért Pisinóba, és Luiginak lehetősége nyílt a zenetanulásra Triesztben, Alice Andrich Floriónál és Antonio Illersbergnél. Ez utóbbi ismertette meg vele Arnold Schönberg Összhangzattanát (Harmonielehre), ami egész életpályájára kihatott.
Luigi 1922-ben Firenzében folytatta tanulmányait, és ez a város vált az otthonává is, élete végéig. Ernesto Consolónál tanult zongorát, zeneszerzést pedig először Roberto Casiraghinál és Corrado Barbierinél, később Vito Frazzinál.
AZ 1924-es év fontos állomás volt az életében: egyrészt megkapta zongoraművészi diplomáját, másrészt pedig április 1-jén látta a Pierrot Lunaire-t, Schönberg melodrámáját, a szerző vezényletével a Palazzo Pitti Sala Bianca termében. Ez az élmény döntő jelentőségű volt jövőbeli pályája tekintetében. Ekkortól írta első műveit: dalokat Biagio Marin szövegeire (1924-1926), négy dalt (Della mia terra) isztriai népdalok szövegére és a Canzone del Quarnerót Gabriele D’Annunzio azonos című versére (1930).
Firenze atmoszférája meghatározó volt fejlődése és előadóművészi karrierje szempontjából is. 1930-ban kezdett el koncertezni barátjával, a hegedűművész Sandro Materassival. A közös művészi munka több mint négy évtizedes testvéri barátsággá mélyült. Az új zenét terjesztették, egyebek közt Debussy, Ravel, Sztravinszkij és Janáček műveit.
Ugyancsak komoly jelentőséggel bírt 1930-as utazása Berlinbe és Bécsbe, ahol módja volt részt venni Richard Strauss két operája, az Elektra és a Salome előadásain, s ezek erős hatást gyakoroltak rá. Látta továbbá a Simon Boccanegrát, amely ráébresztette, hogy „Verdi nem csupán annyi, mint aminek gondolják”; és hallotta Mahler 1. szimfóniáját is. 1931-ben kézhez kapta zeneszerzői diplomáját és ismeretséget kötött Riccardo Malipiero és Alfredo Casella komponistákkal.
1931-ben részt vett Gian Francesco Malipiero operájának, a Torneo notturnónak a bemutatóján, és ez egész életművére szóló hatással volt.
1934-ben elfoglalta a Piano Complementario (zongora mint második hangszer) tanári állást a firenzei Conservatorio Luigi Cherubini egyetemen, korábbi tanára helyébe lépve, aki gyenge egészsége miatt nem tudta már ellátni ezt a feladatot. A Divertimento in quattro esercizi című művével pedig befejezte fiatalkori tapasztalatszerzését a „függetlenség felé tett első lépések” terén. A Musica per tre pianoforti (Inni) című kompozíciója első díjat kapott Concorso internazionale del Carillon versenyen.
Az 1930-as években további díjakat kapott – nemzetközi versenyeken – Partita pour orchestre című munkájával. 1938-ban feleségül vette Laura Coen Luzzattót, aki gyorsan nélkülözhetetlenné vált Dallapiccola nyelvi fejlődése szempontjából.
1936-ban fejezte be Michelangelo-kórusainak harmadik sorozatát, és a Tre laudi kezdetű az első olyan műve, melyben a tizenkét fokú hangsor minden hangját felhasználta. Továbbra is fontos kapcsolatokra törekedett nemzetközileg ismert személyiségekkel; elutazott Prágába, Bécsbe, Párizsba, Firenzében megismerkedett Alban Berggel, Párizsban Darius Milhaud-val és Francis Poulenc-kel; megszerezte Antoine de Saint-Exupéry hozzájárulását, hogy regénye alapján megírhassa a Volo di notte (Éjszakai repülés) librettóját. Monteverdi Odüsszeusz hazatérése című operájának átírásával (Ritorno di Ulisse in patria) fordult Dallapiccola első ízben Homérosz mitikus alakja felé: szándéka az volt, hogy Monteverdi Odüsszeuszát a kortárs zenés színpadra adaptálja, zenetudományi igényesség nélküli kiadásban. Ez a kiadvány volt a kezdete a milánói Edizioni Suvini Zerboni kiadóházzal való együttműködésének, amely aztán élete végéig tartott.
Dallapiccola első tapasztalatai Mussolini fasiszta rendszerében, egész életére áthatották szemléletét és művészetét. Eleinte támogatta Mussolinit, hitt a propagandának, de az 1930-as években szenvedélyesen átalakultak politikai nézetei, az abesszíniai háború elleni tiltakozása és Olaszországnak a spanyol polgárháborúba való bekapcsolódása miatti protestálása következtében. Mussolininek Hitler faji nézeteivel való szimpatizálása – amely félelmet keltett Dallapiccola zsidó feleségében is – csak megkeményítette álláspontját. A Canti di prigionia és az Il prigioniero a tükröződései szenvedéllyel teli aggodalmának és tiltakozásának.
Dallapiccola felháborodottan reagált az 1938-as fajüldözésekre: ebből születtek a Canti di prigionia (Börtön-énekek). 1939-ben a Santa Cecilia akadémikusává nevezték ki, a következő évben pedig a kiemelkedő tehetségek zeneszerzés professzora lett a firenzei konzervatóriumban. A teljes zűrzavar és bizonytalanság légkörében írta meg a Volo di notte című operáját.
A háború évei, 1942-től 1945-ig, gyötrelemmel és szenvedéssel voltak tele. 1943-ban Mussolini kormánya megbukott és Olaszország német megszállás alá került. Elkezdődött az olasz zsidók deportálása. Dallapiccola, felesége, Laura zsidó származása miatt, arra kényszerült, hogy otthagyja firenzei állását, otthonát, és barátaik Fiesoléban levő házában rejtőzzenek el. Itt születtek az Il prigioniero opera első vázlatai. A mű tele van személyes tapasztalataikkal: az élet Grazban, II. Fülöp fenyegető alakja, feleségének faji alapú üldöztetése.
Firenze 1944. augusztus 11-i felszabadulását kitörő örömmel üdvözölték. Dallapiccola lemondott a zeneszerzés professzori posztról, hogy a zongorát mint második hangszert oktassa. December 1-jén született meg a kislánya, Annalibera. Felújította nemzetközi kapcsolatait: Londonban elérte, hogy Olaszország újra beléphessen a Société Internationale de Musique Contemporaine-be (Nemzetközi Kortárs Zenei Társaság). Első alkalommal adták elő műveit az Egyesült Államokban (New York, Due liriche di Anacreonte). Ekkoriban kezdődött a tevékenykedése az Alessandro Bonsanti által igazgatott Il Mondo újság zenei rovatában. 1949-ben vette a bátorságot, és levelet írt Arnold Schönbergnek, bejelentve, hogy neki ajánlja a Tre Poemi című művét.
bélyegkép|balra|250px|Tanglewood, ahol Dallapiccola tanított
1950-ben mutatták be az Il prigionierót a firenzei Maggio Musicalén, ő pedig a jubileumi év alkalmából megírta a Job: una sacra rappresentazione című operáját. Nemzetközi hírneve egyre növekedett: Serge Koussevitzky meghívta, hogy oktasson Tanglewoodban (Lenox/Stockbridge, Massachusetts) (ahol mások mellett a tanítványa volt Luciano Berio), az Il prigionierót pedig bemutatták New Yorkban, a Juilliard Theatre-ben. Hozzákezdett a Canti di liberazione című kompozíciójához, második amerikai útján pedig megismerkedett Thomas Mann-nal, aki 1954-ben viszonozta a látogatását, Firenzében. Szintén New Yorkban ismerkedett meg Arturo Toscaninivel, és tett autós kirándulást Mexikóba, hogy részt vegyen egy olyan koncerten, amelyet teljes egészében az ő műveinek szenteltek. Ez a kaland is megjelenik önéletrajzi elemként az Ulisse című operában.
Meghívásokat kapott mesterkurzusok tartására a Queens College-ba (New York) és a University of California egyetemre. 1949-ben, Milánóban egyike volt a Primo congresso internazionale di musica dodecafonica (A tizenkét fokú zene első kongresszusa) szervezőinek, Riccardo Malipiero és néhány fiatalabb kollégája társaságában (mint például Camillo Togni és Bruno Maderna).
1968-ban mutatták be Berlinben az Ulisse című operáját, melynek librettóját ő maga írta az Odüsszeia nyomán; ez az opera egy több mint tízéves munka gyümölcse volt, és a komponista úgy írta le, hogy „egy egész élet eredménye”.
1972-ben írta a profetikus című Commiatót (Elbúcsúzás) énekhangra és hangszerekre, mintha csak tudta volna, hogy ez lesz az utolsó műve: egészsége meggyengült és 1975. február 19-én, tüdőödéma következtében, firenzei via Romana 34 alatti otthonában meghalt.
Élete során Dallapiccola számos elismerésben részesült: 1953-ban a Bajor Szépművészeti Akadémia tagja lett, majd 1958-ban tagjává választotta a Berlini Művészeti Akadémia, 1969-ben a londoni Királyi Zeneakadémia és ugyanebben az évben a grazi Zenei és Művészeti Akadémia is. Megkapta továbbá Észak-Rajna-Vesztfália zenei nagydíját, Braunschweig városának Ludwig-Spohr-díját, Friuli-Venezia Giulia tartomány Moretti d'oro-díját, Párizsban az Arthur Honegger-díjat (1972), Rómában az Accademia nazionale dei Lincei Feltrinelli-díjátA díjat Antonio Feltrinelli vállalkozó és művész alapította és a Feltrinelli Alapítvány ítéli oda a kultúra és a tudomány jeles képviselőinek. és az Albert Schweitzerről elnevezett nemzetközi művészeti díjat.
Díszdoktorává fogadta a University of Durham és a University of Edinburgh (1973, és ugyanebben az évben megkapta az olasz köztársaság kiválóságainak adományozható Ordine al Merito della Repubblica Italiana kitüntetés nagy lovagkeresztjét.
1976. május 21-én a Bolognai Egyetem rektora, Tito Carnacini posztumusz díszdoktori címet adományozott neki és Goffredo Petrassinak művészeti, zenei és előadóművészi tevékenységéért. Dallapiccola oklevelét a felesége vette át.
Művészete Dallapiccolát Richard Wagner muzsikája inspirálta, hogy komolyan elkezdje a komponálást, és Claude Debussyé, hogy abbahagyja. Amikor az ausztriai száműzetésben hallotta a Bolygó Hollandit, a fiatalember ráébredt, hogy a zeneszerzés az élethivatása, amikor azonban tizenhét évesen először hallotta Debbussyt, három évre leállt, időt adva ennek a fontos hatásnak az elmélyülésre. Ferruccio Busoni neoklasszikus műveinek lenyomata érződik későbbi művein, de a legnagyobb befolyással a második bécsi iskola eszméi, elsősorban Alban Berg és Anton Webern zenéje voltak rá, amivel az 1930-as években találkozott. Az 1920-as években keletkezett műveit (amikor még a fasizmus híve volt) visszavonta azzal, hogy soha nem szabad őket előadni, de azért léteznek, és ellenőrzött körülmények között tanulmányozhatóak.