bélyegkép|300px|Miskolci képekBal oldalon: Lillafüredi Palotaszálló, Miskolci Egyetem, Herman Ottó MúzeumKözépen: Miskolci Nemzeti Színház, Avasi kilátóJobb oldalon: Diósgyőri vár, Városháza, Barlangfürdő
Miskolc története évre vezethető vissza, az ezt bizonyító leleteket az avasi Tűzkövesen tárták fel. A honfoglaló magyarság a népvándorlás második hullámában érkezett a Kárpát-medencébe. Miskolcot és Győr (Diósgyőr) várát Böngér, a Miskolc (Miskóc) nemzetség őse foglalta el. Miskolc a rokonság legfontosabb birtoka lett, de Diósgyőr a 11–13. század között királyi várbirtokká vált. Ezt követően a két település a Szinva völgyében elkülönülten, de folyamatos egymásra hatásban fejlődött.
A mohácsi csatavesztés után, amikor az ország három részre szakadt, Miskolc elvileg a királyi országrészhez tartozott, de a hódoltság szomszédságában, így mindkét hatalom jogot formált megadóztatására. A miskolciak eleinte nem akartak a töröknek fizetni, mire azok feldúlták a várost. Elpusztult a tapolcai bencés apátság is, ahol a Miskócok irattárát is tartották. Nem maradt fenn az adományozó oklevél sem, így – mivel nem ismert – Miskolc nem ünnepelheti alapítása évfordulóját (Miskolc város ünnepe egy későbbi eseményhez, az 1909-ben elnyert törvényhatósági joghoz kapcsolódik). Miskolc a 18. század első harmadában súlyos pénzekért kivásárolta magát a Diósgyőr uradalma alól, és erős vármegyei székhellyé vált. A megváltást azonban Mária Terézia 1755-ben semmisnek nyilvánította, ezután kezdődött el a város önállóságért folytatott állandó küzdelme, ami azonban csak a 20. század elején vált valóvá. Az 1700-as évek közepén a városban 17 céh működött. Diósgyőr határában Fazola Henrik vashámorokat telepített, amiből kifejlődött az állami tulajdonú diósgyőri kohászat. Erre az időre tehető a Diósgyőri Papírgyár alapítása is. A 19. század második felében ugrásszerűen megnőtt a városban létesített kis- vagy középüzemek száma. Miskolc a kultúra területén is az élen haladt: felépítette az ország második kőszínházát, majd annak leégése után a mai Nemzeti Színházat.
Miskolc mai városképe – középkori alapokon – az 1860–1880-as évektől kezdett kialakulni. A város bekapcsolódott a vasúti forgalomba, elindult a villamosforgalom, elkészültek a belváros képét meghatározó legfontosabb építmények (Városháza, Megyeháza, Népkert, Közkórház stb.), létrejött a Borsod-Miskolci Múzeum. A város díszpolgárának választotta Kossuth Lajost, majd az országban elsőként emelt egész alakos szobrot neki. Miskolc 1909-re törvényhatósági joggal felruházott város lett, és ettől kezdve önállóan igyekezett a térség vezető nagyvárosává, ipari, kereskedelmi, pénzügyi, kulturális központjává válni. Miskolc hosszú időre meghatározó rendezési terve 1921-ben készült el. A fejlesztésekhez jelentős részben használták fel az amerikai Speyer-kölcsönt (lakóépületek, vásárcsarnok, infrastruktúra, Zenepalota, lillafüredi Palotaszálló stb.). Miskolc a második világháború végén súlyos károkat szenvedett, az újjáépítés és a fejlesztés a hároméves terv keretén belül valósult meg. 1945-re megvalósult a Nagy-Miskolc-álom, több környező települést Miskolchoz csatoltak. A városfejlesztés ez utáni irányát az határozta meg, hogy Miskolcnak a szocialista nehézipar egyik fellegvára szerepét szánták. A város lakosságszáma az 1980-as évekre fölé nőtt. Az erőteljes iparosítás ellenére a kultúra is jelentős mértékben fejlődött (képzőművészet, zene, színház, tudomány).
A rendszerváltás utáni években a város gazdasági szerkezete átalakult, a nagy állami cégek túlsúlya helyett a kis- és középvállalkozások lettek jelentősek. Nőtt a szolgáltatószektor jelentősége, nemzetközi nagyvállalatok, hipermarketek jelentek meg a térségben, az autópálya is elérte a várost. Miskolc ettől kezdve erősíteni igyekezett idegenforgalmi és kulturális szerepét, ígéretes pályázatot nyújtott be az Európa kulturális fővárosa címre, elindította a Miskolci Nemzetközi Operafesztivált.
A földrajzi háttér Miskolc térsége nyugat–keleti irányban Ómassától Zsolcáig, észak–dél irányában pedig Sajóbábonytól Mályiig terjed. Az ember és a hasznosított természeti-földrajzi táj folyamatos szoros kapcsolatban, állandó kölcsönhatásban állt egymással. Általában négy periódust különböztetnek meg az ember tájalkotó szerepével kapcsolatban: az első a régibb kőkori vadász-gyűjtögető életforma, a második a földművelő-állattenyésztő életforma megjelenése az újkőkortól kezdve, a harmadik a már állandó településekhez kapcsolódó mezőgazdaság az i. e. 10. századtól, a negyedik pedig a máig tartó urbanizációs folyamatokkal jellemezhető szakasz.
A terület legnagyobb folyója a Sajó, ami Miskolc történetében természetes határvonalat jelentett. A város nyugat-keleti tengelyét a Szinva adja, a történelmi városok, illetve települések ennek völgyében jöttek létre. A Hejő az Avastól délre fekvő terület fontos vízfolyása. A mai flóra és fauna az átmeneti kőkor idején alakult ki, ebben az időszakban a város földje lakatlan volt. A környezetet azonban a neolitikumtól kezdve már az ember által kialakított kultúrtáj is befolyásolta. A magasabb részeken cseres-tölgyesek, helyenként gyertyános–tölgyesek, a déli lejtőkön karsztbokorerdők voltak. Az alacsonyabban fekvő területeken cseres-tölgyes, a síksági részeken pedig a vízfolyások mellett erdőfoltok, illetve réti-mezőségi növényzet volt. Ebbe a földrajzi-természeti környezetbe települt be az ember, akiknek kőszerszámait több helyen is megtalálták a város területén, sőt egyedülálló kőeszközkészítő műhelyét is feltárták az Avason.
Miskolc fejlődése a középkorban két pólusban, egy nyugati és egy keleti központból kiindulva indult fejlődésnek. A keleti részt a Szinva-völgy, illetve a Sajó völgyének peremén futó útvonal jelölte ki, magva az Avas alatt jött létre; ez volt a történelmi Miskolc. Itt a növénytermesztésen és az állattenyésztésen túl főleg a szőlőtermesztés és a borászat volt jelentős. A nyugati pólus, Diósgyőr, a Bükk völgyében, illetve a diósgyőri várhoz kapcsolódva fejlődött, ahol az erdő- és vadgazdálkodás kapott fontos szerepet. A két végpont fejlődése, területi terjeszkedése során, folyamatosan egymás felé közeledve, a 19. században létesült Vasgyárral kiegészülve kapcsolódott össze. A becslések szerint a honfoglalás korában még mintegy 600–700 fős Miskolc 1500-ban 2500, 1702-ben 4300, 1786-ban lakossal rendelkezett. Az 1945-ben egyesült városhoz kapcsolódott még több környező település: Bükkszentlászló, Garadna, Görömböly, Hámor, Hejőcsaba, Lillafüred, Lyukó, Pereces, Ómassa és Újmassa, Szirma, és ezzel, illetve a 19–20. századi iparosodáshoz kapcsolódóan Miskolc az ország egyik legnagyobb városává fejlődött.
Kőkorszak bélyegkép|150px|Rajzvázlat a nagyobbik Bársony-házi szakócáról
Miskolc területén az ősember évvel ezelőtt telepedett meg. Kevés olyan település van Európában, amely ilyen távú történelemmel rendelkezik. Az emberelődök által előállított kőeszközöket találtak Miskolc belvárosában, az Avas keleti oldalában, Tapolcán, a Puskaporoson (Felsőhámor), a Szeleta-barlangban. Az első eszközök, az úgynevezett Bársony-házi szakócák valódiságának bizonyítása és koruk meghatározása Herman Ottó kitartó munkájának köszönhető.
Bársony János, miskolci jogász, városi ügyész 1891-ben házat építtetett az akkori Rákóczi és Rudas László utca sarkán. Az alapozáskor három pattintott kőeszköz került elő, amelyek közül a legnagyobbat 1892. december 26-án Herman Ottónak adta át további vizsgálatokra. A természettudós felismerve a lelet jelentőségét, az eszközt „paleolithnak” határozta meg, ugyanakkor célzott arra is, hogy a lelet nyomán a Szinva völgye a franciaországi Somme-völgyhöz hasonló jelentőségű lesz (a Somme-völgy az őskőkorkutatást elindító fontos lelőhely volt). A felfedezésről először 1893. február 19-én számolt be a Természettudományi Társulat ülésén, majd az Archeológiai értesítő 1893. évi számában is megjelentette.
Magyar (és európai) tudóskörökben akkoriban általánosan elfogadott nézet volt, hogy Magyarország területén, sőt a Rajnától keletre jégkori (akkoriban „diluviális”-nak nevezett) ember nem élt. Herman Ottónak ezzel az előfeltevéssel kellett megküzdenie. Sok nemtelen támadás érte emiatt, még a hamisítással is megvádolták, ám az idő Hermant igazolta. Moriz Hoernes 1903-ban, Bécsben megjelent, Európa őskőkorát tárgyaló tudományos munkájában már komolyan méltatta a miskolci leleteket. Ezt követően – újabb adalékként – 1905-ben Herman kezébe került egy korábban, sírásás közben az avasi temetőben talált gyönyörű, levél alakú „nyílkő”. 1906-ban Herman kezdeményezésére és Darányi Ignác földművelési miniszter támogatásával talajtani vizsgálatok kezdődtek a városban Papp Károly vezetésével, a Bükk-vidék barlangjaiban pedig Kadić Ottokár kezdett ásatásokba. A Kecske-lyuk és a Büdös-pest sikertelen megkutatása után a Szeleta-barlang következett, ahol sok csontlelet mellett gondosan megmunkált, babérlevél alakú kovakő lándzsahegyeket találtak. Ezzel végleg beigazolódott az ősemberek jelenléte a területen.
1928-ban, az avasi kilátópark létesítése közben, gyakorlatilag a mai kilátó helyén, őskori kovabányák nyomaira leltek, s ezek voltak az első Magyarországon felfedezett ilyen helyek. A kőkori emberek az itt bányászott köveket munkálták meg, aminek nyomán nagy mennyiségű kőzettörmelék és félig-meddig megmunkált kőszerszám maradt hátra. Az 1940-es évektől az avasi szőlőkből is előkerültek leletek. Később, 1958-ban, a SZOT-székház építése előtti leletmentő munkálatok közben egy kőeszközkészítő műhelyt tártak fel, ahol az avasi Tűzkövesről (a mai Kálvária mögötti terület) és más avasi fejtőgödrökből származó alapanyagot dolgoztak fel. 1988-ban – útépítés közben – újabb kovabányát fedeztek fel az Avas-tetőn. Ezzel bebizonyosodott, hogy a kilátótól a Kálváriáig terjedő terület a Bükk-vidéken élt őskőkori népcsoportok kovalelőhelye volt. Az előkerült avasi anyagot Alain Tuffreau, majd Jean-Michel Geneste francia professzorok – igazolva a hazai meghatározásokat – az abevillieni típusok közé, azaz az alsó őskőkor leletei közé sorolták. A Tűzkövesen 2004-ben, Ringer Árpád vezetésével indult ásatások arra is fényt derítettek, hogy az itt kovát bányászó emberek – egyedülállóan – hőtechnikával kombinálták a bányászatot, illetve a gyártás folyamatát. A éves leleteket 2005-ben nemzetköri konferencián értékelték, és a középső őskort – az eszközök előállítása tekintetében – „Avas előtti” és „Avas utáni” korszakra bontották.
Az ide betelepülő neandervölgyi emberek valószínűleg nem a nyugat-európai területről érkeztek, hanem inkább egy Balkánon átvezető úton, a Közel-Keletről jöhettek. A középső-őskorból, annak 130 és 75 ezer év közé eső tartományából több régészeti kultúra emlékeit tárták fel. Az első és legjelentősebb az úgynevezett Bábony-kultúra (Sajóbábonyról elnevezve), amelynek a jellemzője – a felső paleolitikumi eszközök mellett – a levél alakú lándzsahegyek és kések használata. Szerszámaik főleg üveges kvarcporfírból készültek, amit helyben találtak, illetve mintegy 50 kilométerről, a Zempléni-hegységből szereztek be. A kultúra népének településnyomai főként a Szeleta 2. rétegéből és a Büdös-pest 3. rétegéből kerültek elő, és a környéken valószínűleg nagytestű növényevőkre vadásztak. Ugyanebben az időben élt másik fontos régészeti kultúra, a Taubach-kultúra emlékeit elsősorban a Diósgyőrtapolcai-barlangban, illetve a strandfürdő területén találták meg. Jellemző volt rájuk, hogy hőforrások közelében telepedtek meg, kőeszközeiket pedig főleg helyi kovakőből készítették. Mamutra, bölényre, vadlóra, barlangi medvére vadásztak. (A mamutok környékbeli jelenlétét az 1900. évi fűtőművi ásatások során előkerült 330 cm hosszú mamutagyar igazolja.) A középső paleolitikum korai szakaszából olyan leletek is előkerültek (Suba-lyuk), amelyek leginkább a Moustier-kultúrára emlékeztetnek. Egy negyedik régészeti kultúra hordozója az avas-tűzkövesi kovabánya „levalloiso-moustérien” ipara.