Paul Abraham Dukas (Párizs, 1865. október 1. – Párizs, 1935. május 17.) francia zeneszerző, zenekritikus, zenetudós és tanár. A megfontolt, zárkózott természetű muzsikus maximalista és nagyon önkritikus volt, számos művét sutba dobta és megsemmisítette. Legismertebb műve A bűvészinas (L'apprenti sorcier) című szimfonikus scherzo, melynek fénye elhalványította összes többi fennmaradt művét. Pedig ezek között van az Ariane et Barbe-bleue (Ariadné és a Kékszakáll) című opera, egy szimfónia, két jelentős mű szólózongorára és a La Péri című táncköltemény is.
Abban az időben, amikor a francia zeneszerzőket konzervatív és progresszív kategóriába sorolták, Dukas nem tartozott egyikbe sem, viszont mindegyiküket csodálta. Zenéjére egyaránt hatással volt Beethoven, Berlioz, Franck, d’Indy és Debussy.
Zeneszerzői pályája mellett zenekritikusként is tevékenykedett: legalább öt francia újságba írt rendszeresen tudósításokat. Később a Párizsi Konzervatórium (Conservatoire de Paris) és az École Normale de Musique zeneszerzés professzorává nevezték ki, ahol tanítványai közé tartozott Maurice Duruflé, Olivier Messiaen, Manuel Ponce és Joaquín Rodrigo.
Élete és művészete
Gyermekkora Dukas Párizsban született, egy háromgyermekes zsidó család második gyermekeként.Lockspeiser, p. 89 Apja, Jules Jakob Dukas, bankár volt, édesanyja, Eugénie Gompertz tehetséges zongorista.Havard de la Montagne, Denis. "Paul Dukas", Musica et Memoria (French text), accessed 18 March 2011 Amikor Dukas ötéves volt, édesanyja meghalt harmadik gyermekének, Marguerite-Lucie-nek a születésekor. Dukas zongorázni tanult, de nem mutatott különösebb zenei tehetséget, viszont 14 éves korában, felépülvén egy súlyos betegségből komponálni kezdett.Schwartz, Manuela and G.W. Hopkins. "Dukas, Paul." Grove Music Online, Oxford Music Online, accessed 19 March 2011 (előfizetéses) 1881 végén, tizenhat évesen beiratkozott a párizsi konzervatóriumba. Zongorázni Georges Mathias-nál, összhangzattant Théodore Dubois-nál, zeneszerzést pedig Ernest Guiraud-nál tanult..Schwerké, Irving. "Paul Dukas: A Brief Appreciation", The Musical Quarterly, July 1928, pp. 403–412, accessed 17 March 2011 (előfizetéses) Iskolatársai közé tartozott Claude Debussy, akivel szoros barátságot kötött. Két korai nyitánya maradt fenn ebből az időből, a Goetz de Berlichingen (Götz von Berlichingen, 1883) és a Le Roi Lear (Lear király, 1883). Ez utóbbinak a kéziratát az 1990-es években fedezték fel és 1995-ben mutatták be.
Ifjúkora bélyegkép|balra|250px|Polyeuctus örmény mártír, egy 10. századi bizánci miniatúrán Dukas számos díjat nyert, köztük a rangos Római Díj második helyét, a Velléda című kantátájával, 1888-ban. Csalódottságában, hogy nem sikerült elnyernie az 1. helyezést, 1889-ben otthagyta a konzervatóriumot."Paul Dukas", The Musical Times, July 1935, pp. 655–656, accessed 17 March 2011 (előfizetéses) A kötelező katonai szolgálat letöltése után kezdte meg kettős karrierjét, mint zeneszerző és zenekritikus.
Kritikusi pályája 1892-ben kezdődött, amikor tudósítást írt Richard Wagner A Nibelung gyűrűje című tetralógiájának a londoni Covent Garden-beli előadásáról, Gustav Mahler vezényletével. Ez a cikke a La Revue Hebdomadaire-ben jelent meg; később írt a Minerva, a La Chronique des Arts, a Gazette des Beaux-Arts és a Le Courrier Musical folyóiratokba is. Párizsi zeneszerzői bemutatkozása Polyeucte-nyitányának előadása volt, amelyet 1891-ben komponált, és amelyet a Lamoureux zenekar adott elő Charles Lamoureux irányításával, 1892 januárjában. A mű, amely Pierre Corneille tragédiáján alapul, mint annyi más francia kompozíció ebben az időszakban, Wagner hatását tükrözi, de egységes és felmutatja az egyéniség jegyeit is.
Bár Dukas számos művet írt, tökéletességre törekvő egyénisége folytán sok darabját megsemmisítette, mivel nem volt megelégedve velük. Csak kevés kompozíciója maradt fenn. A Polyeucte után, 1892-ben opera írásába fogott. Saját maga írta meg a librettót Horn et Riemenhild címmel, de csak egy felvonás zenéjével készült el „túl későn ismerve fel, hogy a mű kidolgozottsága inkább irodalmi, mintsem zenei”.Dukas, quoted in Grove
A C-dúr szimfóniát 1895–96-ban, 30-as éveinek elején komponálta. A művet Paul Vidal karmesternek ajánlotta, és az ő vezényletével mutatták be 1896-ban. Egy Dukas-ról írt tanulmányban, melyet Irving Schwerké a zeneszerző életének vége felé publikált, ez áll: „Ez a mű … a modernizmus pazar megjelenése klasszikus köntösben. Eszmei gazdagsága, nemes kifejezésmódja és építkezésének szilárdsága a kortárs zeneszerzés egyik legkiválóbb teljesítményévé teszi, és nagyszerű cáfolatát nyújtja annak az általános vélekedésnek, hogy egyetlen francia zeneszerző sem írt még jelentős szimfóniát.”
Akárcsak César Franck híres d-moll szimfóniája, Dukas műve is háromtételes, szemben a szokásos néggyel. Schwerké ezt írta róla:
A mű a bemutatón vegyes fogadtatásban részesült. A később karmesterként ismertté vált Désiré-Émile Inghelbrecht a zenekarban játszott a premieren és így írt: „A darab, amely ma már oly világos a számunkra, nemcsak a közönség tiltakozását váltotta ki, hanem a zenészekét is.”Langham Smith, Richard (1994). Notes to Chandos CD 209225 A mű a későbbiekben nagyobb sikert aratott, amikor a Lamoureux zenekar 1902-ben felelevenítette.
A szimfóniát egy újabb zenekari mű, Dukas messze a legismertebb kompozíciója, A bűvészinas (L'apprenti sorcier) című szimfonikus scherzo követte, egy rövid darab (10–12 perc közötti előadási időtartammal,Néhány példa: 10' 4" a His Master’s Voice (LP 1432, NBC Symphony Orchestra és Arturo Toscanini, 1957); 10' 44" a Deutsche Grammophon (CD 419 617-2, Berlin Philharmonic Orchestra és James Levine, 1987); 11' 31" a Chandos Records (CD CHAN 241-32, Ulster Orchestra és Yan Pascal Tortelier, 1989); illetve 11' 33" a Decca Records (CD 421 527-2, Montreal Symphony Orchestra és Charles Dutoit, 1989) felvételén. amely Goethe költeményén (Der Zauberlehrling) alapul.)
Már Dukas életében arról írt a The Musical Quarterly, hogy e mű világhíre nem csupán az ő többi alkotását borította árnyékba, hanem az eredeti Goethe verset is. E darab népszerűsége magát Dukas-t is bosszantotta. 2011-ben a Grove Dictionary of Music and Musicians fogalmazta meg, hogy „A bűvészinas népszerűsége és a felvidító Disney filmváltozat (Fantázia) bizonyosan gátolta Dukas művészetének teljes megértését, minthogy ez az egy mű messze ismertebb, mint a szerzője.”
A századelő
A bűvészinast követő évtizedben Dukas két összetett és technikailag igényes, nagylélegzetű művet alkotott szólózongorára: a Zongoraszonátát, Saint-Saëns-nak ajánlva (1901), és a Variations, interlude et finale sur un thème de Rameau című darabot (Variációk, közjáték és finálé egy Rameau-témára) (1902). Dukas zongoraműveiben a kritikusok felfigyeltek Beethoven hatására, vagy még inkább „Beethovenre, ahogy őt César Franck értelmezte a francia elme számára”. Mindkét művet Édouard Risler, a korszak neves zongoraművésze mutatta be.Lockspeiser, p. 90 Dukas komponált még két kisebb művet zongorára. A Szonáta, amelyet Edward Lockspeiser kritikus úgy jellemzett, hogy „óriási és kissé rejtélyes”,Lockspeiser, p. 92 nem vált repertoár-darabbá, de az utóbbi időkben olyan jeles művészek kacérkodtak vele, mint Marc-André Hamelin és Margaret Fingerhut.Nicholas, Jeremy. "Dukas", Gramophone, July 2006, p. 74, accessed 18 March 2011Chandos CD 8765 (1988) Lockspeiser úgy fogalmaz a Rameau Variations-ról, hogy „jobban kidolgozott és megnyugtatóbb … Dukas új és átható szellemmel tölti meg a konvencionális formát.”
1899-ben még egyszer az operakomponálás felé fordult. Második kísérletét, a L'arbre de science-t (A tudás fája) befejezetlenül hagyta, de még ugyanabban az évben elkezdett dolgozni egyetlen befejezett operáján, az Ariane et Barbe-bleue-n (Ariadné és a Kékszakáll), amely Maurice Maeterlinck librettóján alapul.Arnold, Denis and Richard Langham Smith. "Dukas, Paul (Abraham)." The Oxford Companion to Music. Ed. Alison Latham, Oxford Music Online, accessed 19 March 2011 (előfizetéses) Az író a szövegkönyvet Edvard Griegnek szánta, de 1899-ben mégis felajánlotta Dukas-nak. Dukas hét évig dolgozott rajta és végül az Opéra-Comique-ban mutatták be, 1907-ben. thumb|left|La Péri – Léon Bakst kosztümterve Ezt az operát gyakran hasonlítják Debussy Pelléas et Mélisande-jához, amelyet már akkor bemutattak, amikor még Dukas a saját operáján dolgozott. Nem csupán arról van szó, hogy mindkét mű Maeterlinck-darab megzenésítése, hanem zenei hasonlóságok is felfedezhetők: Dukas még idéz is Debussy művéből. Bár az opera figyelemre méltó elismerést aratott, sikerét elhomályosította Richard Strauss nagyszerű művének, a Saloménak a párizsi bemutatója, pont ugyanabban az időben. Mindazonáltal, Dukas operáját a premier után nem sokkal bemutatták Bécsben (ahol igencsak felkeltette Arnold Schönberg körének figyelmét), Frankfurtban, Milánóban és New Yorkban. Nem vált a repertoárok rendszeres darabjává, Arturo Toscanini támogatása ellenére sem, aki sikerrel vezényelte New Yorkban három éven keresztül.Taubman, Howard. "Toscanini in America",The Musical Quarterly, April 1947, pp. 178–187 (előfizetéses) Sir Thomas Beecham pártfogása sem bizonyult elegendőnek, pedig ő úgy jellemezte, hogy „egyike korunk legkitűnőbb lírai drámáinak”,Lockspeiser, p. 91 és színpadra állította a Covent Gardenben 1937-ben.Jefferson, p. 184 Az érdeklődés az 1990-es években éledt fel iránta, amikor Párizsban előadták a (Théâtre du Châtelet-ban, 1990) és Hamburgban (Staatsoper, 1997), illetve a 2007-ben a párizsi Opéra Bastille-ben." Ariane et Barbe-Bleue", Evene, accessed 18 March 2011
Dukas utolsó nagy műve a pazar keleti balett, a La Péri volt, 1912-ben. A mű, amit a komponista „táncköltemény”nek nevezett, egy fiatal perzsa hercegről szól, aki elmegy a világ végére, hogy megszerezze a halhatatlanság lótuszvirágát, amelyet egy tündér, a La Péri őriz.Blakeman, Edward (1990). Notes to Chandos Records CD 208852, p. 5 Hogy élénkítse a balett nagyon nyugodt kezdetét, a szerző egy rövid fanfárt illesztett a darab elé („Fanfare pour précéder La Péri”), amellyel időt adott az akkori idők jellemzően zajos közönségének, hogy helyet foglaljanak, mielőtt a darab ténylegesen elkezdődne. A La Péri-t az orosz-francia táncosnő, Natalia Trouhanova számára írta Dukas, és ő is mutatta be a Châtelet-ban, 1912-ben. Gyagilev is tervezte műsorra venni az Orosz Balettel, de ez végül nem valósult meg. A társulat koreográfusa, Michel Fokin viszont színpadra állította A bűvészinast, balettként, 1916-ban.
1916-ban Dukas feleségül vette a portugál származású Suzanne Pereyrát (1883-1947). Egy gyermekük született, Adrienne-Thérèse, 1919 decemberében, aki 1958. március 25-én repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett, Miami közelében. Halálát megelőzően New Yorkban lakott.
Kései évek thumb|right|450px|Paul Dukas és zeneszerzés osztályának hallgatói, 1929. A jobbszélen Olivier Messiaen látható, mellette Maurice Duruflé áll.