Agustín de Iturbide (teljes nevén: Agustín Cosme Damián de Iturbide y Arámburu, Valladolid, 1783. szeptember 27. – Padilla, 1824. július 19.) új-spanyolországi katona, sokáig a mexikói függetlenségi törekvések ádáz ellensége, majd a függetlenség megvalósítója, a létrejövő I. Mexikói Császárság első és egyetlen uralkodója I. Ágoston néven.

Az ősi baszk családból származó Agustín igen fiatalon belépett az új-spanyolországi hadseregbe. Az 1810-ben kitört függetlenségi háború kezdetekor több ajánlatot is kapott a felkelőktől, hogy csatlakozzon hozzájuk, ám ő a spanyolok pártjára állt. Hat éven keresztül harcolt így a függetlenség ellen, ezalatt sikereinek köszönhetően fokozatosan lépdelt felfelé a katonai ranglétrán. 1816-ban különböző bűncselekményekkel vádolták meg, ezért eltávolították serege éléről. Bár később bizonyítékok hiányában felmentették, a katonai pályára évekig nem tért vissza.

Amikor 1820-ban Spanyolországban forradalom tört ki, melynek következtében VII. Ferdinánd kénytelen volt visszaállítani az antiabszolutista cádizi alkotmányt, Mexikóvárosban az arisztokrácia titkos mozgalmat szervezett, amelynek célja az alkotmány új-spanyolországi életbe lépésének megakadályozása volt, akár a Spanyolországtól való függetlenedés árán is. A La Profesa-i összeesküvés résztvevői Iturbidét kérték fel, kezdje meg harcát a déli hegyekben megbúvó, az alkotmányt is támogató maradék felkelők ellen. Mivel katonailag nem tudta legyőzni őket, tárgyalásos úton meggyőzte Vicente Guerrerót, hogy egyesítsék erőiket és közösen vívják ki a függetlenséget, igaz, nem az eredetileg tervezett formában, hanem alkotmányos monarchiaként. Így született meg 1821 elején az Iguala-terv és a Három Garancia Hadserege, majd nyáron a córdobai egyezmény. A hadsereg ünnepélyesen bevonult a fővárosba, ezzel lezárult a 11 éve tartó háború, és Mexikó elnyerte függetlenségét.

A létrejövő régensségben Iturbide magához ragadta az összes államirányító szervet, majd amikor világossá vált, hogy a Bourbon-ház egyetlen tagja sem kívánja a felajánlott mexikói trónt elfogadni, népi mozgalom Iturbidét segítette a trónra. 1822 nyarán koronázták császárrá I. Ágoston néven.

A számos egymással szemben álló társadalmi csoport közötti törékeny egyensúlyt nem tudta fenntartani, a kongresszust pedig feloszlatta. Lázadások törtek ki ellene, melyek következtében 1823 tavaszán lemondásra kényszerült. Európába hajózott, ahonnan rövid toszkánai és angliai tartózkodás után 1824 nyarán, hívei biztatására visszatért Mexikóba. Mivel hazája törvényhozása időközben árulóvá nyilvánította és halálbüntetést szabott ki rá, megérkezése után azonnal elfogták és kivégezték.

Megítélése ellentmondásos. Vannak, akik azt hangsúlyozzák, eleinte milyen kegyetlenül harcolt a függetlenség ellen, foglyok és civilek ezreit kivégeztetve, és gyalázzák későbbi abszolutista rendszere miatt, de vannak, akik igazi hősként ünneplik, mivel megtalálta a háború lezárásának és a függetlenség elnyerésének talán egyetlen lehetséges és igazán kevés vérontással járó módját.

Származása bélyegkép|Agustín de Iturbide szülőháza Moreliában Az Iturbide család történetét baszkföldi levéltárak dokumentumai a 13. századig vezetik vissza. 1440-ben kaptak nemességet II. János aragóniai királytól, ettől az évszázadtól kezdve a család számos tagja játszott jelentős szerepet a vidék politikai életében. Az 1571-es lepantói csatában Juan de Iturbide és két fia hősi halált halt.

Augustín apja, José Joaquín de Iturbide 1739 elején született. A navarrai José de Iturbide y Álvarez de Eulate és María Josefa de Arregui y Gastelu gyermeke volt. 1766-ban Új-Spanyolországba emigrált és Valladolid (ma: Morelia) városában telepedett le. 1772-ben kötött házasságot a régi michoacáni Arámburu kreol család sarjával, Josefa de Arámburu y Carillo de Figueroával, akinek némelyik őse szintén navarrai volt.

Öt gyermekük közül a legkisebb volt az 1783-ban született Agustín. Két bátyja fiatalon meghalt, így ő vált a családi vagyon örökösévé, amely 1790-ben többek között két valladolidi házból és egy Quirio melletti haciendából állt.

Fiatal évei A fiatal Agustín a híres Colegio de San Nicolásba és az Academia de Oficialesbe járt szülővárosában, 14 vagy 15 éves korától apja gazdaságának adminisztrációjában segédkezett. 1797-ben csatlakozott a valladolidi tartományi hadsereghez, kezdeti rangja alférez volt. Hamarosan áthelyezték a José de Iturrigaray alkirály által Jalapa városában létrehozott laktanyába, annak megszűnésekor viszont visszakerült Valladolidba.

1805. február 27-én a valladolidi székesegyházban kötött házasságot a Colegio Santa Rosa növendékével, a körzet helytartójának, Isidro de Huartének lányával, Ana María Josefa de Huarte y Muñizszal, aki egyben Altamira márkijának unokája is volt. A menyasszony 100 000 pesós hozományának köszönhetően megvásárolták a Maravatío melletti Apeo haciendát is.

Az Ibériai-félsziget francia megszállása, VII. Ferdinánd és IV. Károly foglyul ejtése után 1808-tól kezdve Spanyolország városaiban sorra szerveződtek a helyi önkormányzatok szerepét átvevő franciaellenes junták, majd szeptemberben Madridban megalakult az ezeket összefogó Junta Central Suprema (Legfelsőbb Központi Junta) is. Az események híre Új-Spanyolországba július–augusztus során jutott el. A helyiek többnyire támogatták a franciaellenes harcot, hűségesek voltak VII. Ferdinándhoz, de amikor hírt kaptak a juntákról, többen saját hasonló szervezkedésekbe kezdtek.

A kreol értelmiség egy része, élükön Juan Francisco Azcárate y Lezamával és Francisco Primo de Verdad y Ramosszal, hamarosan kiadta a Representación című írást, melyben azt követelték, hogy Új-Spanyolországban a hatalmat egy, a nép képviseletében tevékenykedő kormányzat vegye át Iturrigaray alkirály irányítása alatt. A spanyolok azonban hallani sem akartak erről, az inkvizíció még be is tiltotta az olyan írások olvasását, amelyek hasonló követeléseket fogalmaztak meg. Szeptember 15-én vagy 16-án egy csapat fegyveres megtámadta az alkirályi palotát és foglyul ejtette Iturrigarayt, annak családját, Azcáratét és Primo de Verdadot, néhány óra múlva pedig a spanyol Real Audiencia új alkirálynak Pedro de Garibayt nevezte ki. Iturbide ekkor hűségnyilatkozatot aláírva felajánlotta szolgálatait Garibay kormányának.

Egy évvel később szülővárosában José Mariano Michelena, José María García Obeso és Vicente de Santa María atya vezetésével hasonló titkos összeesküvés kezdődött, melynek célja szintén egy spanyoloktól független kormányzat létrehozása volt. Néhány gyűlésükön az akkor már hadnagy rangú Iturbide is részt vett, de nem értett egyet a függetlenség tervével, ezért – néhány történész Mariano Michelena későbbi tanúvallomására alapozott következtetése szerint – elárulta az összeesküvést. Közvetlen bizonyíték azonban nincs arra, hogy tényleg ő volt az áruló, de az biztos, hogy december 21-én az összeesküvés lelepleződött, több résztvevőt börtönbe zártak.

A függetlenségi harc ellenségeként jobbra|bélyegkép|Primitivo Miranda festménye Agustín de Iturbidéről (1860) 1810-ben Querétaro városában újabb titkos szervezkedés kezdődött egy fegyveres függetlenségi harc kirobbantásának céljából. Ebben Iturbide nem vett részt. Szeptember közepén ez az összeesküvés is lelepleződött, ezért Miguel Hidalgo y Costilla, Ignacio Allende és Juan Aldama úgy döntött, nem késlekednek tovább: Dolores városában elhangzott a Grito de Dolores, mellyel kirobbant a felkelés.

Amikor Hidalgo mintegy -es serege élén október végén Valladolidba érkezett, Iturbide és emberei távoztak onnan. Bár Hidalgo felajánlotta neki, hogy alezredesként harcoljon a függetlenségiek oldalán, ő ezt visszautasította és a spanyol csapatokhoz csatlakozott, amelyeket az alkirály Tolucában gyűjtött egybe, hogy megvédje a fővárost a felkelők fenyegető támadásától. Később emlékirataiban azt írta, azért utasította vissza Hidalgo ajánlatát, mert rosszul összeállítottnak látta az egész tervet, és annak végrehajtása szerinte csak felfordulást és fölösleges pusztítást okozott volna, a cél elérése nélkül.

Október 30-án Hidalgo és Allende hatalmas hada Mexikóváros nyugati kapujához érkezett. Ekkor került sor a Monte de las Cruces-i csatára, amelyben a felkelők fölényes győzelmet arattak Torcuato Trujillo néhány ezres csapata fölött. Délután a legyőzött spanyolok megkezdték visszavonulásukat Mexikóváros felé, hamarosan azonban már menekülniük kellett, mivel a felkelők lovas csapatai üldözőbe vették őket. Trujillo és néhány társa (köztük maga Iturbide) elérte a várost és megmenekült.

A felkelők győzelmük után máig tisztázatlan okokból nem vonultak be a fővárosba, hanem visszafordultak. Miután Félix María Calleja seregei utolérték és Aculcónál legyőzték őket, csapataikat több részre osztották, az egyik csoport délre indult Cuernavacán keresztül, azonban 1811 januárjára Iturbide és Mariano García Ríos visszafoglalták a várost, csakúgy, mint Taxcót és Igualát.

Mivel hamarosan Hidalgóék a Calderón-hídi csatában újabb vereséget szenvedtek, észak felé kellett visszavonulniuk. Acatita de Bajánnál elfogták, majd nyáron Chihuahuában kivégezték a felkelő vezéreket, így már szinte csak José María Morelos délen harcoló seregei jelentettek veszélyt a spanyolokra. 1812-ben az időközben capitán rangig menetelő Iturbidét Guanajuato tartományba rendelték, hogy ott lépjen fel a lázadók ellen. Itt sikerült elfognia Albino Garcíát, aki a környék legjelentősebb gerillavezére volt. A foglyot Celayában agyonlőtték és felnégyelték. Iturbide Callejának küldött jelentésében arról számol be, hogy emellett a harcokban még 300 ellenséget megölt, további 150-et pedig lelövetett, köztük papokat is.

Üldözőbe vette a felkelők első kezdetleges kormányának, a zitácuarói juntának egyik tagját, José María Liceagát is, aki José María Cosszal és számos emberével együtt hamarosan a Yuriria melletti tó egyik szigetén rendezkedett be (melyet saját magáról Liceaga-szigetnek nevezett el). Bár innen nem sok fenyegetést jelentettek a spanyolokra, Iturbide mégis addig bombázta a szigetet, amíg mindenki vagy életét vesztette, vagy elmenekült onnan. Amikor hónapokkal később Ramón Rayón birtokba vette a szigetet, mintegy 600 holttestet talált ott.

1813 elején Ramón Rayón csapatai több győztes csatát is megvívtak a Bajíóban, majd április 14-én Salvatierrába érkeztek. 15-én Iturbide a San Nicolás de los Agustinos haciendánál összevonta csapatait, másnap pedig a városra támadt. Bár a védők többször is visszaverték, végül a Rayón által az egyik város melletti hegyre küldött Oviedo kapitány meggondolatlanul támadásba lendült. Iturbidének sikerült megfutamítania Ovideót, egyúttal ismét rátört a városra, de az így támadt zavarodásban a védők még az ágyúkat sem tudták elsütni. Rayón elmenekült, Iturbide pedig gyötrő fejfájását már az így elfoglalt Salvatierrában tudta kipihenni. A győzelméért ezredesi rangra emelt és a bajíóbeli erők vezetésével megbízott vezér később azzal dicsekedett, hogy 350 elfogott felkelőt éppen nagypéntek napján lövetett agyon. Később ugyanerre a sorsra juttatott további 300 embert a Pantoja nevű haciendánál.

balra|bélyegkép|Agustín de Iturbide Szeptemberben Morelos Chilpancingo városában összehívta a zitácuarói junta helyébe lépő anáhuaci kongresszust, melynek üléseit a jövőben a stratégiai fontosságú Valladolidban szerették volna megtartani. Mivel a település még a spanyolok kezén volt, a felkelők december végén megtámadták a várost. Mintegy 5700 gyalogos és lovas katonából álló seregük 30 ágyúval rendelkezett, ehhez később csatlakoztak még Navarrete atya emberei és Ramón Rayón 600 gyalogosa, 300 lovasa és két ágyúja. A spanyol helyőrség mindössze 800 főből állt, azonban még időben megérkezett az erősítés, a kifejezetten Morelos seregének feltartóztatására létrehozott Ejército del Norte („északi hadsereg”), amit Ciriaco del Llano irányított, második számú vezetője pedig Agustín de Iturbide volt.