right|thumb|300px|A Líbiai sivatag 1940-ben

Az Egyiptom elleni olasz hadjárat egy brit, nemzetközösségi, és Szabad Francia Erők elleni olasz támadás volt a második világháború sivatagi háborújában. Az offenzíva célja kezdetben a Szuezi-csatorna megszerzése volt. Ehhez a Líbiában tartózkodó olasz csapatoknak át kellett volna kelnie Egyiptom északi részén, hogy elérjék a csatornát. Számos késés után a támadás célja megváltozott. Végül az lett a cél, hogy az olasz csapatok benyomulnak Egyiptomba, és megtámadnak mindenkit, aki hátráltatná az előrenyomulást.

A támadás során az olasz haderő 105 km mélyen be tudott hatolni Egyiptomba, ahol csak kisebb (főként felderítő) brit csapatokkal találkozott, nagyobb alakulatokkal nem került összetűzésbe. Ezek a felderítő csapatok a brit 7. Páncéloshadosztály egyik megerősített dandárjának részei voltak. A britek fő hadereje – mely a brit 7. Páncéloshadosztály maradék részét, valamint az indiai 4. Gyalogoshadosztályt jelentette – ekkor az olasz előrenyomulástól 130 km-re fekvő Mersa Matruh városában tartózkodott. Szeptember 16-án a támadó olasz csapatok ellátási gondokkal kerültek szembe, így előretörésük megállt és védelmi pozíciót vettek fel Szidi el-Barani mellett.

Háttér 1940. június 10-én az Olasz Királyság hadat üzent az Brit Birodalomnak és Franciaországnak, ezzel elkötelezve magát a náci Németország mellett.Playfair, p. 109 Erre válaszul az egyiptomi kormány június 13-án megszakította a diplomáciai kapcsolatait Olaszországgal, de egyúttal azt is bejelentette, hogy nem lép be a háborúba, csak ha támadás éri.Playfair, p. 121 1939 szeptemberében az egyiptomiak ugyanezt tették Németország esetében is.Playfair, p. 54 Bár Egyiptom semleges volt, az 1936-ban aláírt Angol–Egyiptomi szerződés alapján a britek jogosultak voltak megszállni Egyiptomot, amennyiben a Szuezi-csatorna veszélybe kerül.

A hadüzenet idején a olaszok két hadsereget is állomásoztattak Líbiában: a 9 hadosztályból álló 5. Hadsereget, valamint az öt hadosztályt magába foglaló 10. Hadsereget. Az 5. Hadsereg Tripolitaniában nézett szembe a Tunéziában lévő francia csapatokkal, a Cyrenaicában lévő 10. Hadsereg pedig az Egyiptomban állomásozó brit csapatokra jelentett fenyegetést. Miután Franciaország elbukott, az 5. Hadsereg csapatait és hadianyagát áthelyezték, hogy megerősítsék velük a 10. Hadsereget. A támadás idején az olasz 10. Hadsereg 10 hadosztályt, az 5. Hadsereg pedig 4 hadosztályt foglalt magába. Az olaszok bár számbeli fölényben voltak, gondjaik jelentkeztek a szállítóeszközök hiánya, a tisztek képzetlensége és a támogató egységek gyenge színvonala miatt. Az Olasz Királyi Haderőn (Regio Esercito) belül a tüzérségi és harckocsizó alakulatoknál volt a legjobb a morál, itt viszont az eszközök régiek és legtöbbször kis kaliberűek voltak, ráadásul muníciójuk sem volt megfelelő. A Líbiában lévő olasz páncélosok döntő többsége a kétszemélyes, géppuskával felszerelt L3 könnyűharckocsi volt, bár a támadást megelőzően néhány (kb. hetven) M11 közepes harckocsi is érkezett a csapatokhoz.Macksey, p. 25

Az olasz csapatokat líbiai gyarmatuk védelme is terhelte, ahol több tízezer olasz telepes élt, akik az őslakóktól elvett földekből jutottak birtokhoz, mely miatt az autochton lakosság gyűlölte az olaszokat és állandók voltak a felkelések és zavargások az országban.

Észak-Afrikában az olaszoknak már a kezdetektől nem mentek túl jól a dolgok. Június 12-én már 63 olasz katona esett hadifogságba. left|thumb|180px|Két zsákmányolt olasz könnyűharckocsi Bardia közelében

Június 17-én a brit 6. Gyalogoshadosztály főhadiszállását kinevezték a Western Desert Force (WDF) főhadiszállásává. A Richard O'Connor parancsnoksága alatt álló WDF magába foglalt minden olyan brit alakulatot, amely a cyrenaicai olasz csapatokkal állt szemben. O'Connor – akit a parancsnoksága miatt altábornaggyá léptették előMead (2007), p. 331 – több tízezer katona, valamint az őket támogató repülőgépek, harckocsik, és ágyúk felett rendelkezett. O'Connor utasításba adta csapatainak a határ menti agresszív járőrözést. A britek azt tűzték ki célul, hogy uralni fogják a haderők közti "senki földjét", ezért a 7. Páncéloshadosztály egységeiből kis, mozgékony csoportokat alakítottak ki. Ezek a csoportok harckocsikat, gyalogságot és tüzérséget foglaltak magukba. A kicsi, jól képzett csoportok támadásokat, és rajtaütéseket intéztek a határ menti olasz állások és konvojok ellen.Macksey, p. 26 Az olasz hadüzenetet követő héten a brit 11. Huszárezred már el is foglalta a líbiai Capuzzo erődöt. Egy Bardia melletti rajtaütés során a briteknek sikerült elfogniuk az olasz 10. Hadsereg főmérnökét Lastucci tábornokot.

Június 28-án Italo Balbo marsall – olasz Észak-Afrika főparancsnoka és Líbia kormányzója – életét vesztette baráti tűzben, miközben gépével landolni akart Tobrukban.Playfair (2004), p. 113 Balbo látszólag kortársainál jobban átlátta a modern technika hadviselésre gyakorolt hatását. Azzal is tisztában volt, hogy Olaszország egyetlen esélye az Észak-afrikai sikerre, ha gyorsan, meglepetésszerűen támad. A hadüzenet előtt Balbo kifejezte kétségeit Mussolininek: "Nem az emberek létszáma miatt aggódom, hanem a fegyvereik miatt... kevés és régi tüzérségi eszközök, a páncéltörő és légvédelmi fegyverek szinte teljes hiánya...felesleges több ezer embert odaküldeni, ha nem tudjuk őket ellátni a közlekedéshez és a harchoz szükséges nélkülözhetetlen eszközökkel."Macksey, p. 38

Balbo mindenféle plusz hadianyagot kért: ezer teherautót, száz vízhordó tartálykocsit, több közepes harckocsit és légvédelmi ágyút. Ezek az eszközök kellettek volna az afrikai sikerekhez, de Olaszország nem tudott ennyit rendelkezésére bocsátani. Balbo kéréseire komolytalan ígéreteket kapott Pietro Badoglio marsalltól, a római vezérkari főnöktől. Badoglio úgy nyilatkozott: "Ha lesz hetven közepes harckocsija majd uralja a helyzetet". Halála előtt Balbo egy július 15-én kezdődő, Egyiptom elleni támadás előkészületein dolgozott.Macksey, p. 28

Az olasz diktátor Benito Mussolini Rodolfo Graziani marsallt nevezte ki Balbo helyére főparancsnoki és kormányzói posztra. Mussolini megparancsolta Grazianinek, hogy augusztus 8-án indítson támadást Egyiptom ellen. Graziani tájékoztatta Mussolinit, hogy a 10. Hadsereg nincs megfelelően felszerelve egy ilyen akció végrehajtásához, továbbá egy ilyen támadás nem járhat sikerrel. Mussolini ennek ellenére a támadás mellett döntött.

A harctér left|thumb|180px|A brit 7. Páncéloshadosztály egyik Cruiser Mk I harckocsija Az olaszok támadását figyelve a britek azt feltételezték, hogy az olasz haderő a Földközi-tenger partján fekvő utakon gyorsan előretör, és elfoglalja a 230 km-re lévő Mersa Matruh-i vasútállomást. A gépesített egységek számára a sivatag ideális volt egy ilyen akadálymentes manőverre. A tengerparttal párhuzamosan, attól 16 km-re délre meredek szakadékok jellemezték a tájat. A szakadékok és a part közti széles területen viszont változatos helyeken törhettek előre a támadók.Macksey, p. 9

A part és a szakadék vonala egy kis kikötőnél, Sollumnál futott össze. Itt a sziklákban gazdag terep és a természetes akadályok gátolták a gépek mozgékonyságát.

A fejletlen és vízmentes területen, melyen az olaszoknak át kellett kelnie, az egységek tengerparttól megtehető távolsága két dologtól függött. Az egyik ilyen tényező a rendelkezésre álló szállítóeszközök száma, a másik pedig a csapatok által szállítható ellátmány mennyisége. Az élelem, üzemanyag és pótalkatrészek fontosak voltak, de az összes ellátmány közül a víz volt a leglényegesebb.

A szembenálló felek A támadás idején a brit Archibald Wavell tábornok által irányított Közel-Keleti Parancsnokság 36000 katonája (beleértve a műszaki és adminisztrációs személyzetet) tartózkodott Egyiptomban.

Ezeknek a csapatoknak kellett megvédeniük Egyiptomot és a Szuezi-csatornát a közel 250 000 főt számláló líbiai, és szintén 250 000 fős Olasz Kelet-Afrikában állomásozó olasz erőktől. thumb|180px|right|Brit könnyűharckocsi, tornyában géppuskákkal

Olaszok A Mario Berti tábornok vezette 10. Hadsereg tíz hadosztályát öt hadtestbe szervezték, melyek a következők voltak: XX, XXI, XXII, XXIII és a frissen alakult Líbiai Hadosztályok Csoportja (Gruppo Divisioni Libiche), vagy egyszerűbb nevén a "Líbiai Hadtest". A 10. Hadsereg hadosztályai vagy az Olasz Királyi Haderő szokásos gyaloghadosztályai, vagy feketeinges gyaloghadosztályok, vagy gyarmati líbiai gyaloghadosztályok voltak. A 10. Hadsereg Egyiptomba betörő hadtestei a XXIII, XXI és a Líbiai hadtestek voltak.

A Líbiai hadtest két líbiai gyaloghadosztályból, valamint a Maletti-csoportból (Raggruppamento Maletti) állt. Az utóbbi egy Pietro Maletti tábornok parancsnoksága alatt álló, ad hoc egység volt, mely hat, teherautókon szállított líbiai zászlóaljat foglalt magába. Ez a gépesített csoport rendelkezett az elérhető olasz páncélosok jelentős részével, és szinte az összes M11/39 közepes harckocsival. Amíg Maletti és csapatai előretörtek az ellenséges területen, Graziani és vezérkara kilométerekkel távolabbról, Tobrukból vezényelte a teljes olasz támadást.

Berti tábornok a szokásos sivatagi hadmozdulatokat szerette volna meglépni, azaz a főként gyalogságból álló XXI hadtesttel a partmentén előretörni. A XXI hadtest gyaloghadosztályainak nem, vagy csak kevés tapasztalatuk volt a sivatagi harc terén. Ezt a hadtestet délről kerülte volna meg a tapasztaltabb Líbiai hadtest és a gépesített Maletti-csoport. Berti szárazföldi csapatait az Olasz Királyi Légierő (Regia Aeronautica) Líbiai Légparancsnokságának 300 különböző típusú repülőgépe támogatta volna. A parancsnokság négy bombázó századdal, négy vadászszázaddal, két felderítőszázaddal, valamint egy gyarmati felderítőszázaddal rendelkezett.Mollo, p. 92 Az olasz repülőgépek főként Savoia-Marchetti SM.79 bombázók, Breda Ba.65 csatarepülőgépek, Fiat CR.42 vadászok, valamint IMAM Ro.37, Caproni Ca.309 és Caproni Ca.310bis felderítő gépek voltak. A parancsnokság feladata a szárazföldi csapatok követése, és támogatása volt. Berti a légierővel ellentétben az Olasz Királyi Haditengerészettől (Regia Marina) csak kevés támogatásra számíthatott. A hadüzenetet követően az olaszok már elvesztettek tíz tengeralattjárót, és a flotta túl fontos volt hogy kockáztassák ebben a helyzetben. Mindemellett az olasz haditengerészet komoly üzemanyaghiánnyal is küszködött.

Britek és a Nemzetközösség

A támadó olasz csapatokkal szemben a brit Western Desert Force állt. Ez idő tájt a WDF a Noel Beresford-Peirse vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló, legyengült 4. Indiai Gyaloghadosztályból, és a Sir Michael O'Moore Creagh vezérőrnagy irányította, szintén legyengült 7. Páncéloshadosztályból (más néven "Sivatagi Patkányok") állt. Megelőzve az olaszok Mersa Matruh irányába történő előrenyomulását, a britek augusztus közepéig visszavonták páncélosaik zömét Mersa Matruh közelébe, a fronton mindössze a 7. Páncéloshadosztály – William Gott dandártábornok vezette – támogató csoportja maradt. Ez a támogató csoport – mely három gépesített gyalogos zászlóaljjal, támogató tüzérséggel, és néhány utász valamint géppuskás különítménnyel is rendelkezett – azt a parancsot kapta, hogy támadás esetén az ellenség zaklatásával hátráltassa annak előretörését anélkül, hogy komolyabb harcokba bocsátkoznának. Ezzel a módszerrel úgy gondolták, hogy számottevő veszteség nélkül védhető a határ és Mersa Matruh közti terület, a városban összegyűlt erők pedig majd képesek lesznek megállítani az olasz előretörést.