A -dinasztia (商朝 ) az ókori Kína történelmének egy szakasza az i. e. 17. század vége és az i. e. 11. század dereka között. kétezer éve a (A történetíró feljegyzései) és a (Írások könyve) alapján i. e. 1766-tól i. e. 1122-ig terjedő kronológiát állított fel, a Bambusz-évkönyvek szerint azonban az i. e. 1556–1046 dátumok számíthatók. A kronológia projekt jelenleg az i. e. 1600–1046 datálást fogadja el. Akkor kezdődik, amikor a törzs a Sárga-folyó középső és alsó szakaszát, a kitajok és a területeit elfoglalta, és addig tart, amíg a törzs le nem győzte az utolsó uralkodót. A állama nem volt egységes királyság, legfeljebb a meghódított törzsek feletti hegemóniáról lehet beszélni, ennek ellenére is fennállt bő fél évezreden át. Jelentős korszak Kína gazdasági, kulturális és politikai fejlődésében. A -dinasztia idején kezdődött Kínában a bronzkor, és az írás első emlékei is ekkor jelennek meg. A törzset, az államot, a fővárost és a dinasztiát a későbbiekben nem nak, hanem a (殷) írásjeggyel írták, ezért -dinasztia (殷代 ), a nemzetközi irodalomban -dinasztia néven is ismert.
Előtörténet 1959 óta régészetileg alátámasztott módon feltehető, hogy a Sárga-folyó völgyében már korábban is létezett jól szervezett államalakulat. Az erlitou-kultúra i. e. 2100–1800 közöttre tehető közelében, akik városaikban nagy palotákat építettek. Ez nagy valószínűséggel feltételezi az államiságot. A történészek általában a dinasztiák egymás utániságáról beszélnek, azonban a régészeti leletek megengedik azt a feltevést, hogy a és uralkodóház egy ideig egymás mellett uralkodott, valamint hogy volt egy korai időszak, amely már a késői gal párhuzamosan önálló politikát folytatott.
Csak a kínai hagyományok mondanak valamit a eredetéről, régészetileg egyelőre nem igazolható, írás pedig abban a korban még nem volt. Későbbi irodalmi és történeti írásokban maradtak fenn adatok, melyek szerint a folyó völgyéből származtak, a mai északnyugati részéről, ami északról volt határos a területekkel. A ok minden irányban terjeszkedtek, míg a dél felé haladók a mai belsejébe is eljutottak, és minden bizonnyal már az i. e. 17. század folyamán – annak vége felé – alattvalójukká tették a . Ekkor a kínai források szerint volt a törzs főnöke, a törzs többi része pedig terjeszkedett. A későbbi genealógiák Tang tizenhetedik felmenőjeként t (i. e. 2699–2588) a legendás „Sárga Császárt” jelölik meg. történetével kezdi krónikáját, akit , a Sárga Császár felesége szült csodás körülmények közt. herceg kapta hűbérbirtokként. A tizenhetes szám jelképes lehet, mivel a dinasztia 17 nemzedéken át uralkodott, így ugyanannyi van és Tang között, mint Tang után a bukásig, sőt a megelőző is 17 uralkodóból állt ugyanezen források szerint.
városát (i. e. 1401–1373) alapította már a dinasztia közepén, i. e. 1388-ban. A város közelében, a mai falu mellett terült el. A nevet használta a család megnevezésére az utolsó főváros utolsó neve alapján. A t a korban kapta a főváros a korszak vége felé. Talán nem is új várost alapított, hanem csak új nevet adott neki. A nem vált kizárólagossá, hol hol néven említik. Japánban és Koreában viszont csak a t ismerték a -dinasztia második felében. A korban viszont már a korai korra is alkalmazták a nevet. A jóscsontokon a nem jelenik meg, a főváros neve továbbra is (大邑商 „A nagy főváros”).
Történelme bélyeg|A dinasztia legnagyobb befolyási övezete bélyeg|A egyik oldala bélyegkép|jobbra|240px| állam az i. e. 1. évezredben A -dinasztia eseménytörténete kevéssé ismert. A korabeli írásos emlékek általában nem szólnak történelmi helyzetekről, mivel más szerepük (jóslás kérése) volt. Az alábbiak a több évszázaddal a tárgyalt események után keletkező krónikák és annalesek alapján „ismert” események, régészetileg a nagy részük igazolhatatlan. Emellett ezek a források inkább foglalkoznak a rokonsággal és a családon belüli problémákkal, mint az államügyekkel vagy külpolitikával és háborúkkal. Ezek a források többnyire a klasszikus konfuciánus irodalomhoz tartoznak, mint a , , a , vagy a Han-dinasztia krónikása, (A történetíró feljegyzései). Az utóbbi néhány eseményt részletesen is leír, de sokszor csak a királyok neveit közli, csupán hét uralkodóról beszél bővebben, a többinek csak a nevét említi. A Bambusz-évkönyvek hitelessége kérdéses, bár kronológiailag pontosabbnak tűnik.Keightley 1978
A uralkodók berendezkedtek a területeken, kialakították kormányzati rendszerüket. Mintegy két évszázaddal a hatalomra jutásuk után a helyzet stabilizálódását jelzi az új főváros alapítása, amit azonban a nép nem vett jó néven, a szerint zúgolódtak és nem akartak új helyre költözni.
, a dinasztia első uralkodója eredetileg a főség alatt élő ok törzsfőnöke, aki feleségül vétele után , az utolsó király egyik főembere lett, majd állomáshelyén, Lü fővárosában, megkezdte a felkészülést az uralkodóház ellen. Sikeres lázadásával a mingtiaói csata után átvette a hatalmat a korábbi hegemónok összes területe felett, és korábbi kormányzói székhelyén alakította ki királyi rezidenciáját. Tangról jó véleménnyel vannak a krónikák, aki megerősítette a törvényeket, leszállította a katonaidőt, békét és jólétet hozott az országra. Székhelyét tartotta továbbra is, és ez itt is maradt egészen i. e. 1563-ig. Ez a jólét egészen uralkodásáig tartott, aki a krónikák szerint semmibe vette a törvényeket, nem hallgatott bölcs tanácsadóira. A belső nyugtalanság miatt végül első hivatalnoka, száműzetésbe küldte.
I. e. 1562-ben Aóba helyezte a királyi rezidenciát. Ettől kezdve mintegy két évszázadon át gyakran változott a főváros. A „kék barbárok” elleni támadásáról, valamint elfoglalásáról is megemlékeznek a krónikák. (i. e. 1525–1507) uralkodását a stabilitás és az új jólét korának tartják.
(i. e. 1324–1266 vagy i. e. 1238–1180) az első történelmi uralkodó Kínában, az ő neve az első, amely megjelenik a jóslócsontokon. Uralkodásáról nem csak a krónikák számolnak be, de egykorú források és régészeti leletek is. Ez összefügg azzal, hogy apja helyezte át a fővárost a ma már alaposan feltárt ba, amely régészeti eredmények megerősítették a késői krónikák adatait. és utódai politikájáról már legalább fogalmat lehet alkotni, míg a korábbi királyoknál ez sem lehetséges. Országában törvényesség és rend uralkodott. Minden alárendelt törzsből elvett feleségül egy-egy nőt, hogy befolyását megerősítse. Uralkodásának második felében több hadjáratot vezetett, amelyekben a , a és a törzseket is meghódította – mivel azok megtagadták az adófizetést –, valamint és területeit is. Ötvenkilenc éves sikeres uralkodás után halt meg. Utódai alatt már rebelliókról is tudunk, illetve a lázadások elkerülésére, elnyomására tett ellenintézkedésekről.
A k mindig is viszonylag önállóak voltak és a dinasztia katonai erejét növelték hadseregükkel. Többször segítették ki az országot a hódító hadjáratokban, cserébe elöljáróik gazdag adományokat – vagyont, földet, rabszolgákat, hivatalokat – kaptak. A ok utolsó évtizedeiben egyre gyakrabban vezettek önálló hadjáratokat és hódítottak meg törzseket. Különösen uralkodása idején (i. e. 1112–1102) vált látványossá a k önállóskodása. A következő fél évszázadban a k a hódításaikat már a ok elleni haderő összeállítására használták fel. Több kisebb törzs önként csatlakozott hozzájuk.
A dinasztia egészen az utolsó pillanatokig aktívan hadakozott, sikeresen hódított, de ez azzal járt, hogy más törzsek előkelői szereztek meg sok fontos katonai és adminisztratív pozíciót. Ehhez jött az utolsó , () életvitele, aki a források szerint nem törődött az államügyekkel, ehelyett orgiákat rendezett és gonosz felesége, szavára hallgatott inkább – bár ennek némileg ellentmond, hogy legalább egy, a k támadását megelőző zsenfang-hadjáratot személyesen vezette. Eluralkodott a korrupció, a királyi udvar fenntartására a király súlyos adókat vetett ki. arról írt, hogy egyes houk fellázadtak. A szerint testvére, kormányzója ellen felkeltek a „kisemberek”. A belső gyengeséget pedig a törzs – és az általuk összekovácsolt törzsszövetség – azonnal kihasználta. A által vezetett sereg i. e. 1046-ban a legyőzte szervezetlen hadát. Az utolsó uralkodó a palotáját magára gyújtva öngyilkos lett. Egyes leírások szerint a hadsereg árulása miatt veszett el a csata, mások szerint viszont egy véres, sok áldozattal járó vesztes ütközet volt. Még három évig önálló, de nem független vazallus királyságként kormányozták a k ot herceg révén, ám halála után csatlakozott a k elleni lázadáshoz, melynek leverése után teljesen irányítás alá került.Li Feng A források alapján a ok utolsó éveiben az állam nemessége is támogatta a felkeléseket és az idegen hatalmakat a dinasztia ellen. A döntő tényezőt a győzelemben talán a hatékonyabb harci szekeres osztagok jelentették.
A -családot szétszórták az országban. Felvették a (子) családnevet, megőrizték azonban arisztokratikus státuszukat és a család tagjai különböző hivatalokat töltöttek be a kormányzatban. A királyok tisztelete egészen i. e. 286-ig, hódításáig fennmaradt. A hagyomány szerint Konfuciusz () is a királyok leszármazottja.Xinzhong YaoLee Dian Rainey
Jelentős maradékok éltek területén is, amíg , hercege az i. e. 7. században le nem rombolta a várost. Több -család vándorolt északkelet felé, ahol államban a nyugati kor folyamán viseltek fontos tisztségeket. Ez időben a áldozati és temetkezési hagyományokat is fenntartották. Koreai és kínai hagyományok szerint egy herceg, egy kisebb hadsereggel egészen Koreáig vonult, és megalapította a királyságot. Ez a legenda történelmileg nem erősíthető meg.Sun 2006
Közigazgatás A birodalom a mai tartományban és az azzal szomszédos tartományok egy részén gyakorolt fennhatóságot. Az állam kormánya a törzsfői szálláson, eredetileg , majd néhány átmeneti főváros után városából irányította az országot. Talán csak irányjelölés volt, talán öt körzetre oszlott, az északi, keleti, nyugati és déli földekre, valamint a főváros környékére. A felügyelt területen élő más törzsek félfüggőségben vagy vazallusi viszonyban álltak a okkal. A kor második felének adatai szerint nyugaton a , , kufang és kuifang, északon a lüfang és tufang – akik különösen gyakran szerepelnek a feliratokban a dinasztia ellenségeként –, délen a , keleten a törzsek éltek. A ok a környező törzseket részben beolvasztották, az erősebbek viszont fennmaradtak és vezető rétegük is a helyén maradt, mindössze adózniuk kellett a dinasztiának. Ezek közül fontosak a , kiang és törzsek.
A körzetek élén kormányzók („a király fia”) álltak, akik a terményadókat begyűjtötték. A dinasztia első felében még létezett a vének tanácsa, ami a korábbi törzsi szervezet, feltehetően egy katonai demokrácia maradványa, a korszak végére azonban a királyok valódi despotizmust, azaz egyeduralmat valósítottak meg. A király egy személyben a hadsereg főparancsnoka és főpap is volt, ekkor alakult ki a királyistenítés eszméje. Az uralkodó az „ég fia”, aki az istenek akaratából az „ég alatti ország” kormányzója. Az államszervezetről egykorú forrás nincs, a későbbi leírások óvatosan kezelendők, mert a kori írások nem erősítik ezeket meg. Néhány katonai rang vagy tisztség megnevezése ismert.
Társadalom A főváros volt az udvari élet központja, idővel a bíróságok, rituálék is itt összpontosultak. A király nem csak a világi feladatait látta itt el, hanem szolgálta az ősök kultuszát, sőt annak feje volt. A dinasztia második felében gyakran előfordult, hogy a király is jóslatokat közölt. A király elsősorban ugyan a katonai parancsnokok vezetője volt, de a társadalom elvárta, hogy az ünnepeken betöltse a főpapi posztot is. A jóslócsontok feliratai alapján a királyokra úgy tekintettek, mint a közösség legképzettebb tagjaira, akik az ősöknek szánt áldozatot a legjobban mutatták be és akik hitük szerint képesek voltak eső, a szél és mennydörgés előidézésére.