A francia nyelv helyesírásának fő jellegzetessége az, hogy sokkal kevésbé hűen adja vissza a kiejtést, mint például a magyar nyelvé, mivel nagy mértékben a hagyományörzés elvét követi. Ennek oka a francia nyelv írásának hosszú történelmi fejlődése, amely során különféle kultúrák érintkezése, a nyelv hangtani változásai, a technika fejlődése, a társadalmi normák és a politikai hatalom tényezői kapcsolódtak össze.Desrochers 2008, 7. o.

A 16. században, amikor először próbálkoztak az írás szabályozásával, két irányzat is megjelent: egyesek próbálták megfelelőbbé tenni az írást a kiejtéssel, mások ragaszkodtak a hagyományos írásmódhoz, még akkor is, ha az írás nem követte a kiejtés változásait a középkor óta. Ugyanakkor az írás és a kiejtés közötti egyezés hiányát fokozta az, hogy csak azért vezettek be nem kiejtendő betűket, hogy ezzel a szavak latin eredetét mutassák. Az írás fonemikussá tételének az irányzata és a hagyományos irányzat azóta is ütköznek egymással, és egyelőre a második győz.

A francia írás történeti áttekintése

A középkorban

A középkorban az írásbeli kommunikáció nyelve a latin volt, de már megjelentek francia nyelvű írások is, egyéni használatra. Azok, akik elsőkként írtak franciául, a papok voltak, mert a tours-i zsinat előírta nekik 813-ban, hogy prédikáljanak a nép nyelvén, aki már nem értette a latint. A papok lejegyezték a prédikációik szövegét, hogy ne felejtsék el. Hasonló célból jegyezték le a vitézi énekeket az ezeket élőadó dalnokok.

Azok, akik franciául írtak, a latin ábécét használták, de mindegyik a saját módján, sőt, önmagával sem következetesen. Komoly probléma volt az, hogy a latin ábécé nem volt elegendő a francia nyelv beszédhangjainak visszaadására. Például a Strasbourgi esküben, amely a francia nyelv első megmaradt írásos emléke (842-ből), az /ə/Közepes, középen képzett, legközelebb a magyar ö-höz álló magánhangzó. magánhangzót olykor az o betűvel (Karlo – a mai franciában Charles ’Károly’, nostro > notre ’miénk’), máskor e-vel (Karle, fradre ’fivér’), megint máskor a-val (fradra) írták.Catach 2011, 1. fejezet. Használtak betűkapcsolatokat is egy-egy hang visszaadására, például a ch-t a /t͡ʃ/Magyar cs. (amely utólag /ʃ/-véMagyar s. fejlődött) írására.

A mai írás sok esetben tükrözi a középkori kiejtést. Például a Roland-ének egyik versszakában a des peaus de chievres blanches ’fehér kecskebőrök’ szókapcsolat szerepel, amit [des pe̯aws də t͡ʃjɛvrəs blant͡ʃəs]-nak ejtettek, ma pedig des peaux de chèvres blanches alakban írnak, és kiejtése [de po d(ə) ʃɛvʁ blɑ̃ʃ].A példát Jacques Leclerc, Histoire de la langue française. L’ancien français. L’état de l’ancien français (Francia nyelvtörténet. Az ófrancia. 2. Az ófrancia állapota) veszi át Pierre Guiraud-tól [L’ancien français (Az ófrancia). 3. kiadás. Paris: PUF. 1968. 59. o.]. Hozzáférés: 2013. december 14. Közben eltűnt a kiejtésből a többes szám -s jele, és az [e̯aw] hármashangzóból /o/ lett. A fou [fu] ’bolond’, voir [vwaːʁ] ’látni’, feu [fø] ’tűz’, saut [so] ’ugrás’, chaise [ʃɛːz] ’szék’ szavakbeli magánhangzókat visszaadó betűpárosokkal az ófranciában az [ow], [oj], [ew], [aw], illetve [aj] kettőshangzókat írták.

Amellett, hogy az írás nem követte a kiejtés fejlődését, megjelentek olyan betűk is, amelyeket már kezdettől fogva másként ejtettek ki, mint a latinban. Például rövidítés céljából, pergament megtakarítandó, ligatúrákat használtak. Egyik példa erre az x szóvégi us helyett. A ’bőrök’-nek megfelelő szót peaus-nak írták és [pe̯aws]-nak ejtették, de írták peax-nak is. Később, a 12. században, amikor elterjedt a papír használata, melynek megtakarítása nem volt olyan fontos, mint a pergamené, visszaállították az u-t, de megmaradt mindmáig az x is. Másik középkori ligatúrából származik a z az igék -ez többes szám második személyű alakjának a ragjában. Ezt a ts helyett írták, amit /t͡s/-nekMagyar c. ejtettek.

Mivel egyes szavak kiejtésének konvergens fejlődése volt, homofón homonimák sorai jelentek meg, és annak szükségét érezték, hogy legalább írásban különböztessék meg a homofónokat. Ez a fajta homonímia különösen jellemző a franciára a többi újlatin nyelvhez képest. Például csak a franciában lett hat homofón szó hat heterofón latin szóból, amelyekből más újlatin nyelvekben úgyszintén hat heterofón szó lett: SANCTUS > saint ’szent’, SINUS > sein ’emlő’, SANUS > sain ’egészséges’, CINCTUS > ceint ’övezett’, QUINQUE > cinq ’öt’, SIGNUM > seing ’jel’. Mindezeket [sɛ̃]-nekMagyar s + nazális e. ejtik.Catach 1973. 12. o. A homofónok megkülönböztetése céljából olyan betűket kezdtek használni, amelyeknek már eleve nem felelt meg egyetlen hang sem, mivel csak diakritikus szerepük volt. Ezek többsége a latint ismerő írnokok által bevezetett etimologikus betű volt. Például a ’húsz’-nak megfelelő szót azelőtt vint-nek írták, de beleiktattak egy g-t a latin VIGINTI ’húsz’ szóból, és így vingt lett, hogy megkülönböztessék a venir ’jönni’ ige vint egyszerű múlt idejű alakjától.

Diakritikus funkciójú betűket bevezettek azért is, hogy nem homofón, de homográf szavakat különböztessenek meg. Mivel az /y/, /ɥ/ és /v/ fonémákat egyaránt az u betűvel írták, például az [ɥilə] ’olaj’ és uile [vilə] ’megvetésre méltó, legalacsonyabb rendű, értéktelen’ szavakban, az első szó elejére beiktattak egy nem etimologikus h betűt. Így lett az ’olaj’ megfelelője huile. Ugyancsak azért, hogy az u-t /v/-nek olvassák a deuoir [dəvoir] ’tartozni (vkinek)’ szóban, beiktatták eléje a b betűt abból a latin DEBERE szóból, amelyből származik, és így a szó debuoir lett. Azért, mert a kézírásban össze lehetett téveszteni az u-t az n-nel, következésképpen az un ’egy’ és a vu ’látott’ szavakat, az elsőt ung-nak kezdték írni, a vingt hatása alatt g-vel, amely viszont az ung-ben nem etimologikus. Debuoir-ból és ung-ből utólag devoir, illetve un lett akkor, amikor világosan megkülönböztették az u-t a v-től. Egy másik etimologikus diakritikus betű a d a pied (< latin PEDEM) ’lábfej’ szóban, amit azelőtt pie-nek, hangsúlyos /e/-nek ejtett e-vel írtak, ugyanúgy, mint a pie ’szarka’ szót, amelyben az e hangsúlytalan /ə/-nek felelt meg.Blanche-Benveniste – Chervel 1969, 75. o. Szintén diakritikus jelleggel kezdtek használni kettős mássalhangzó-betűket is, például azért, hogy előttük az e-t /ɛ/-nekMagyar e. olvassák olyan szavakban, mint chouette ’bagoly’ vagy egyes igékben, amelyek ragozásában /ə/ – /ɛ/ váltakozás volt: appeler ’hívni’ – j’appelle ’hívok’.

A reneszánsz korában

A nyomtatás megjelenése után Európában (15. század), és főleg ennek elterjedése nyomán a reneszánsz korában (16. század Franciaországban), egyre inkább érezték a nyelv és ennek keretében az írás sztenderdizálásának a szükségét. Ekkor jelentek meg az első nyelvtankönyvek és egyéb nyelvészeti munkák, azzal a céllal, hogy egységes legyen a nyelv és az írás, annál is inkább, mivel I. Ferenc király villers-cotterêts-i rendelete (1539) kötelezővé tette a francia nyelv használatát az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban. Az értelmiségiek írásaikban nyilvánították ki elméletileg és gyakorlatilag a helyesírással kapcsolatos irányzatukat, a nyomdászok pedig azzal, ahogy a könyveket nyomtatták.

Egyesek, mint például Louis Meigret , az írás egyszerűsítését és a kiejtéshez való közelítését javasolták, például azzal, hogy töröljék el a kettős magánhangzó-betűk használatát.Az 1545-ben megjelent Traite touchant le commun usage de l'escriture françoise (Értekezés a francia írás közös használatáról) című írásában. Hozzáférés: 2017. február 1. Ugyancsak Meigret javasolta az i használatát csak az /i/-re, és a j-t csak a /ʒ/-re,Magyar zs. mivel ezeket a betűket akkoriban nem különböztették meg. A hagyománypártiak egyrészt meg akartak tartani olyan középkori írásmódokat, amelyek már nem feleltek meg a kiejtésnek, másrészt ahhoz ragaszkodtak, hogy az írás tükrözze a szavak latin vagy ógörög eredetét. Ez irányzat legfontosabb képviselője Robert Estienne volt, aki elvként vallotta a homonimák írásbeli megkülönböztetését az etimológia alapján.Az 1539-ben megjelent francia–latin szótárában (Dictionaire Francois latin). Hozzáférés: 2017. február 1. Például az ő javaslatára írják ma is az ’(a)mikor’ szó megfelelőjét quand-nak, az ’ami a(z) ...t illeti’-ét pedig quant-nak, mert az első a latin QUANDO-ból, a második pedig a QUANTUM szóból származik. Ugyancsak ő szorgalmazta az egyazon szócsaládhoz tartozó szavak írásbeli egymáshoz közelítését szintén az etimológia alapján. A ’nagy’ szó hímnemű megfelelője, amit akkoriban olykor grant-nak, máskor grand-nak írtak, ezután csak grand lett, d-vel, mint a nőnemű alakja (grande) és a belőle képzett grandeur ’nagyság’.

Újítások is megjelentek a reneszánsz korában. Bevezették az éles ékezetes é-t, az aposztrófot és a cédille-t a mai funkciójukkal.Geofroy Tory javasolta ezeket először a Champ fleury (Virágos mező) című munkájában, 1529-ben). Hozzáférés: 2017. február 1. Elkezdték használni a tompa ékezetet is, homonimákat megkülönböztető céllal (például a ’van neki’ vs. à ’-nál/-nél’) és az e-n, amikor másként ejtették, mint /ə/.BDL, La fonction phonétique de l’accent grave (A tompa ékezet fonetikai funkciója) oldal. Hozzáférés: 2017. február 1. Bevezették a kúpos ékezetet is, előbb Jacobus Sylvius ,Az 1531-ben megjelent Iacobii Sylvii Ambiani In Linguam Gallicam Isagoge una, cum eiusdem Grammatica Latinogallica ex Hebraeis Graecis et Latinus authoribus (Bevezetés a francia nyelvbe, valamint nyelvtanába, héber, görög és latin szerzőkből kiindulva) írásában. aki a középkori kettőshangzókból származó magánhangzók írására használt ai, au stb. betűpárosok fölé helyezett egy ilyen ékezetet, mintegy összekapcsolva őket. Majd Étienne Dolet olyan betűk helyett használta, amelyeket már nem ejtettek ki. Például, mivel uraiement-t már nem ejtették ki [vrɛ.ə.mɑ̃]-nak, hanem [vrɛ.mɑ̃]-nak, ő uraiˆment alakban írta.A La maniere de bien traduire d’une langue en aultre (Az egyik nyelvből másikra való jó fordítás módja), 1540-ben megjelent munkájában. Hozzáférés: 2017. február 1. Ez a mai vraiment ’igazán’.

A 17. századtól a 19.-ig

A 17. században folytatódtak az egyik oldalon a hagyományos és etimologikus helyesírás hívei, a másikon az újításpártiak közötti viták. Pierre Richelet egyszerűsítési javaslatávalDictionnaire françois (Francia szótár), 1680. Hozzáférés: 2017. február 1. a Francia Akadémia szótárának első kiadásaLe Dictionnaire de l’Académie Françoise (A Francia Akadémia szótára), 1694 (informatizált alakban a The ARTLF project weblapon). Hozzáférés: 2017. február 1. szállt szembe. Ezentúl, mivel az Akadémia az abszolút monarchia intézménye volt, neki jutott a legfőbb szerep a francia nyelv sztenderdizálásában. Bár általában hagyománypárti volt, mérsékelten elfogadott és javasolt jobbításokat és egyszerűsítéseket a helyesírás terén. Ebben a században terjedt el általánosan a kúpos ékezet a hosszú magánhangzók visszaadásának egységes jelölésére, például âge ’életkor’ aage helyett.Tournier 1991, 105. o.

A 18. században az Akadémia szótárának harmadik kiadásaDictionnaire de l’Académie Françoise, 1740. Hozzáférés: 2017. február 1. egy sor egyszerűsítéssel jelent meg, Pierre-Joseph Thoulier d’Olivet abbénak köszönhetően. Többek között lemondtak egyes a kiejtésből kiveszett mássalhangzónak megfelelő betűkről, melyek közül az s az volt a leggyakoribb, de jelölték egykori jelenlétüket az előttük álló magánhangzóra tett kúpos ékezettel. Például a létigét, melyet valamikor [ɛstrə]-nek ejtettek és estre-nek írtak, azóta être-nek írják, mivel [ɛːtr]-nek ejtik. Az Akadémia szótárának negyedik kiadásávalDictionnaire de l’Académie Françoise, 1762. Hozzáférés: 2017. február 1. kiküszöbölték az i és a j, valamint az u és a v összemosását.

1832-ben az Akadémiát hivatalosan ruházták fel a francia nyelv sztenderdjének szavatolásával, és a helyesírás intézményes lett.