A Latinoamérica (Latin-Amerika) a Puerto Ricó-i Calle 13 együttes Entren los que quieran című albumának egyik dala. Ez a szócikk erről a dalról és hozzá készült videóklipről szól.

A dal 2011 közepén jelent meg, a hivatalos videóklipet pedig szeptember 27-én mutatták be, miközben az együttes mexikói egyetemi hallgatókkal vett részt egy találkozón.

Keletkezés A Calle 13 tagjai turistaként és koncertkörutakon korábban már többször jártak Latin-Amerika különböző országaiban, például Kolumbiában, vagy amikor a kubai Orishas együttessel közösen vették fel a Pal' Norte dal videóklipjét. A Latinoamérica videováltozatának az elkészítésével a perui Patria Producciones céget bízták meg, amelynek tulajdonosai Jorge Carmona és Milovan Radovic. Az ország különböző helyein forgattak: Chinchában, Cuzcóban, Iquitosban, Piurában, Punóban és a fővárosban, Limában. Érdemes megemlíteni, hogy a dalban szereplő egyik dalszerző énekesnő, Susana Baca, aki nem mellesleg egy ideig Peru kulturális minisztere is volt, 2011-ben ezzel a CD-vel nyerte élete második Latin Grammy-díját az Év legjobb lemeze kategóriában, megosztva a felvételen szereplő másik két énekesnővel, a brazíliai Maria Ritával és a kolumbiai Totó la Momposinával. A Calle 13 és Rafael Arcaute társszerző ugyanezen a díjkiosztón ezért a számért az Év dala elismerésben részesült.

Az együttes tagjai elmondták, hogy dalukat Mercedes Sosa, más néven Fekete Sosa ihlette, és hozzáfűzték még: „ez pályafutásunk legfontosabb dala”.

A dalban a már említett három énekesnő közül a brazíliai Maria Rita portugálul énekel, a mű ezzel is azt szeretné kifejezni, hogy egész Latin-Amerikáról szól. Különböző hangszereken közreműködik még Gustavo Santaolalla producer is.

A dalszöveg Az együttes szólóénekese, René Pérez Joglar a dalban végig egyes szám első személyben szól, mint Latin-Amerika hangja. A dal első két sora meglehetősen keserű: egyszerre utal arra, hogy a konkvisztádorok kifosztották a kontinenst, és arra is, hogy a latin-amerikai államok függetlenné válása óta számos országban az egymást követő katonai junták illetve kormányok máig sem váltották be a népnek tett ígéreteiket.

Ám ahogy a dal halad előre, úgy válik benne egyre erősebbé az öntudat és a büszkeség hangja. A vers minden egyes sora szorosan kötődik a latin-amerikai valósághoz; földeken dolgozó parasztokról, gyári munkásokról és hazaszeretetről szól. Gyönyörű metaforákban jelenik meg a változatos latin-amerikai táj szépsége a részegítő sivatagoktól a hófödte vulkanikus hegycsúcsokig. Minden sor asszociációk láncolatát indítja el a földrész történelmét és kultúráját ismerő hallgatóban. Szó szerint elhangzik a dalban a Nobel-díjas kolumbiai író, Gabriel García Márquez egyik legismertebb művének, a Szerelem a kolera idején (El amor en los tiempos del cólera) regénynek a címe, továbbá közvetlenül utal a szintén Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda egyik legismertebb versére, a XX. poémára. A dalban nyílt utalások vannak a közelmúlt gyakran emberáldozatokkal járó eseményeire is, megemlíti a nyomtalanul eltűnteket és az ezzel szoros összefüggésben álló Kondor-hadműveletet.

A refrén Az egyes versszakok után visszatérő refrént felváltva énekli a három énekesnő spanyolul, illetve egy alkalommal portugálul. Érdekes, hogy miközben a versszakokban szinte kizárólag a latin-amerikai büszkeség és hazaszeretet jelenik meg, addig a női énekesek azokról az egyetemes emberi jogokról és környezeti értékekről szólnak, amelyeknek kisajátításához senkinek sincs joga. thumb|320px|Calle 13 – Latinoamérica – Filmkocka a videóklipből

Majd a dal végén a legutolsó refrén után:

A videóklip A videóklip a Sin mapa (Térkép nélkül) című dokumentumfilm egyfajta folytatása, amelyet az együttes korábban készített a latin-amerikai emberek mindennapjairól.

A videóklip azzal kezdődik, hogy valahol az Andokban egy kis helyi rádióállomás műsorvezetője kecsua nyelven bemutatja az együttest. Közben az együttes két tagját, René Pérezt és Eduardo Cabrát látjuk, ahogy a poros hegyi úton közelednek a rádióállomás felé. A műsorvezető elébük megy és a lépcsőn köszönti őket, bevezeti őket a stúdióba, majd felkonferálja a dalt, amit René kecsuául köszön meg, és énekelni kezd.

A videóklipben háromféle filmes technikát alkalmaznak: hagyományos módon készült rövid filmbevágásokat, egy hatalmas méretű graffiti rajzolását gyorsított felvételen és animációs részeket.

A klip elején egy hatalmas dobogó szívet látunk, mintha maga a dél-amerikai kontinens lüktetne az ütősök 6/8-os szinkópás alapritmusára. A szív mint jelkép a videóban többször is visszatér. A versszakokat egyszerű, hétköznapi emberekről készült rövid filmfelvételek kísérik, ezek javarészt olyan filmrészletek, amelyek a Sin mapa forgatása közben készültek, de nem kerültek bele a kész dokumentumfilmbe. Figyelemre méltó, hogy bár a dalszöveg és a videóklip ugyanarról szól, a képek nem egyszerű illusztrációi az egyes verssoroknak. A filmben feltűnik például egy anya és egy férfi, kezükben elveszett hozzátartozóik fényképével, és a dalszövegben is elhangzik a már említett Kondor-hadműveletre utaló sor, ám még itt is van néhány másodperces eltérés a kép és a szöveg között. Valószínű, hogy ez az „aszinkron” vágási technika tudatos a rendező részéről, ezzel is kerülni akarta a dokumentumfilmekben szokásos szöveg–vágókép közhelyeket.

Az ismétlődő refrén során felváltva látjuk a közreműködő énekesnőket és egy fehér falkerítésen egy nagy méretű graffiti festését lépésről lépésre. Miközben a graffitit rajzolják, a képbe pénzérméket illetve bankjegyeket nyújtó kezek tolakodnak be, ezzel is aláhúzva a refrén mondandóját: „nem veheted meg".

A videóklip vége felé egy újabb, szimbolikus jelentésű animációs szakasz látható: egy szív alakú avokádómagot ültetnek a földbe, ami először csecsemővé alakul, majd hatalmas fa nő ki belőle.

Fogadtatás A bemutató után a videóklip három napon belül elérte a milliós nézettséget, egy hét múlva pedig már két és félmillióan tekintették meg. Nagyon népszerűvé vált a közösségi hálókon és a Billboard világlistáján a harmadik helyig jutott. 2017 júniusában a videóklip nézettsége már közel járt a 80 millióhoz.

Tízszer nevezték Latin Grammy-díjra, többek között Az év dala, Az év felvétele, az Entren los que quieran album részeként pedig Az év albuma és A legjobb urban zenei album kategóriában. Ez volt az év legtöbb nevezést kapott albuma illetve dala és a kategóriák legtöbbjében nyert is. A dalt a 2011-es Latin Grammy-díj átadásakor a Venezuelai Szimfonikus Zenekar kíséretében adták elő.

Koncertelőadások A Calle 13 fellépésein rendszeresen játssza a számot, a női szólamot ezeken az előadásokon Ileana Cabra Joglar énekli. René, aki a koncerteken az egyes számok között gyakran beszél társadalmi és politikai kérdésekről, rendszerint ez előtt a dal előtt szokta elmondani, mennyire fontosnak tartja Latin-Amerika jövője szempontjából az ifjúság oktatását.

2011. február 23-án Chilében a Viña del Mar-i Fesztiválon a történelmi Inti Illimani együttessel együtt adták elő a dalt, a produkcióban Ileana Cabra Joglar mellett fellépett Camila Moreno dalszerző énekesnő is.

2011. november 29-én a CELAC caracasi csúcstalálkozója alkalmából rendezett ünnepségsorozat keretében Venezuela nemzetközi repülőterén adták elő a dalt a Venezuelai Ifjúsági Zenekar kíséretében.

A dal politikai hatása A dalt többször is felhasználták különböző politikai megmozdulásokon.

Elhangzott a 2011 őszén kezdődött chilei diákmegmozdulásokon, ahol idézték René Pérez szavait is az ingyenes oktatás fontosságáról.

2012 decemberében Uruguay Florida nevű városában több ezer munkás tiltakozott két üzem bezárása miatt. A tüntetés alatt egy autó körözött a város utcáin ezt a dalt sugározva, amit a tiltakozók ütemes tapsa és éneke kísért. A felvonulást a dalszöveg első két sorának hangoztatásával nyitották meg: Soy, soy lo que dejaron, soy toda la sobra de lo que se robaron.

Megjegyzések

Jegyzetek

Fordítás

További információk

A Latinoamérica című dal szövege A Latinoamérica című dal szövege angolul

A Calle 13 hivatalos weboldala

Kategória:2011 kislemezei Kategória:Latin-Amerika kultúrája Kategória:Grammy-díjas dalok