Szent Pakhomiosz

Thébai Pakhomiosz (, koptul: Ⲡⲁϧⲱⲙ), egyházi nevein Thébai Szent Pakhomiosz vagy más néven Nagy Szent Pakhomiosz (kb. 292, Szné – 346. május 9., Pbow) egyiptomi keresztény szerzetes és apát, a cenobita, vagyis szabályozott közösségi szerzetesség első nagy intézményesítője. A Felső-Egyiptomban fekvő Tabennésziben létrejött közösségből több férfi- és női monostort összefogó koinónia fejlődött ki. Ennek közös imádságra, Szentírás-olvasásra, munkára, vagyonközösségre és kölcsönös szolgálatra épülő rendje tartósan befolyásolta a keleti és a nyugati keresztény szerzetességet.

Pakhomiosz előtt is léteztek együtt élő aszketikus csoportok és egymás közelében lakó remetetelepek. Történeti jelentősége ezért nem abban áll, hogy ő lett volna az első keresztény, aki más aszkétákkal együtt élt, hanem abban, hogy a közös életet egységes vezetés, munkamegosztás, rendszeres oktatás és fokozatosan kialakított szabályok keretébe szervezte. A tudományos irodalom ennek alapján hagyományosan a cenobita szerzetesség alapítójaként vagy legfontosabb korai megszervezőjeként tartja számon.

Életének fő forrásai a halála után összeállított, több kopt, görög, latin, arab és szír változatban fennmaradt életrajzok, továbbá a pakhomioszi szabályok, levelek, intelmek és a tanítványi kör iratai. Ezek egy része közeli közösségi emlékezetet őriz, ugyanakkor hagiográfiai szerkesztésen ment át; ezért az egyes részletek történeti értéke nem megbízható.

Neve és a források

A név kopt alakja Ⲡⲁϧⲱⲙ, görög átírásai között a Παχώμιος és a Παχούμιος fordul elő. Latinul többnyire Pachomius, illetve a fő alapítására utaló Pachomius Tabennisiensis néven szerepel. A magyar „thébai” jelző a tágabb Thébaidhoz, vagyis Felső-Egyiptom késő ókori tájegységéhez kapcsolja; nem azt jelenti, hogy magában Théba városában született. Szülőhelye Szné, görög nevén Latopolisz, a mai Eszna volt a Nílus felső-egyiptomi szakaszán.

A pakhomioszi életrajzhagyomány nem egyetlen, változatlan szöveg. A legkorábbi hagyományhoz közel álló száhidi kopt töredékeket, egy csaknem teljes bohairi életrajzot, legalább nyolc görög életrajzi változatot, valamint arab és latin átdolgozásokat ismerünk. Külön forráscsoportot alkot a görögül összeállított Paralipomena, amely Pakhomioszról és utódjáról, Theodóroszról szóló elbeszéléseket őrzött meg. Az első száhidi életrajz (a kutatásban S1) valószínűleg a legkorábbi pakhomioszi hagyomány egyik tanúja, míg az első görög életrajz (G1) és a bohairi recenzió bővebb, részben eltérően szerkesztett képet ad.

A modern kutatás az életrajzok elbeszéléseit nem egyszerűen elutasítja mint legendákat, hanem összeveti a különböző nyelvi recenziókat, az intézményi szabályokat és a 4. századi Egyiptom társadalomtörténeti környezetét. A csodás álmok, látomások és próféciák a források vallási világképének szerves részei; egy-egy esemény pontos időpontjának vagy lefolyásának rekonstruálásakor azonban különbséget kell tenni a történeti mag, a közösségi emlékezet és a későbbi irodalmi formálás között.

Élete

Származása, katonai szolgálata és megtérése

Pakhomiosz pogány családban született Felső-Egyiptomban, valószínűleg 292 körül. A források testvérét, Jánost és nővérét, Máriát is megnevezik, de gyermekkoráról kevés ellenőrizhető adat maradt fenn. A későbbi életrajzok vallási szempontból értelmezik pogány környezetét, és már ifjúkorában olyan vonásokat tulajdonítanak neki, amelyek előkészítik későbbi keresztény hivatását.

A hagyomány szerint húszéves kora körül, 312 táján újoncként besorozták a római hadseregbe. A hadba induló újoncokat őrizet alatt szállították és egy felső-egyiptomi állomáson helyi keresztények étellel, itallal és más segítséggel látták el. Pakhomiosz életrajzírói ezt tekintették első meghatározó találkozásának a kereszténységgel: a foglyokkal vagy kényszersorozottakkal szemben tanúsított önzetlen szolgálat későbbi lelkiségének egyik alapmotívuma lett. Szabadulása után fogadalmat tett, hogy életét Isten és az emberek szolgálatára szenteli.

A katonai epizód pontos történeti háttere vitatott. Egyes életrajzi változatok Constantinus, mások Licinius hadseregével hozzák kapcsolatba. Christian Barthel forráskritikai elemzése szerint elképzelhető, hogy Pakhomioszt valójában Maximinus Daia 312–313. évi hadjáratához sorozták be, és a későbbi keresztény szerkesztők az üldöző császár nevét kedvezőbb uralkodói keretbe helyezték át. Ez tudományos rekonstrukció, nem valamennyi kutató által elfogadott bizonyosság; az viszont valószínű, hogy katonai szolgálata rövid volt, és a 312–313 körüli politikai fordulat után bocsátották el.

Pakhomiosz ezután Senészet vagy Seneszet – görögül Khenoboszkion – keresztény közösségéhez csatlakozott, ahol felkészítés után megkeresztelkedett. Mintegy három évig a településen maradt, és a hagyomány szerint a betegek, szegények és rászorulók gondozásában vett részt. A források ezt az időszakot nem pusztán karitatív tevékenységként, hanem keresztségi elköteleződésének gyakorlati megvalósításaként mutatják be: a „szolgálat” később a pakhomioszi közösség testvéri rendjének is központi fogalma lett.

Palamon tanítványa

Körülbelül három év múlva Pakhomiosz az idős aszkéta, Szent Palamon tanítványa lett. Palamon mellett a korabeli felső-egyiptomi remetei hagyomány gyakorlatát sajátította el: a böjtöt, az éjszakai virrasztást, a folyamatos imádságot, a kétkezi munkát és az alamizsnálkodást. Az életrajzok szigorú aszkézisről számolnak be, de Pakhomiosz későbbi közösségi rendje nem egyszerűen Palamon életmódjának nagyobb létszámra alkalmazott változata lett. A remetei fegyelemhez olyan intézményi formát kapcsolt, amely különböző testi erejű, műveltségű és társadalmi hátterű emberek tartós együttélését is lehetővé tette.

Mintegy hét év elteltével Pakhomiosz Tabennészi elhagyott településére költözött. A szentéletrajzok ezt isteni hívással és látomással magyarázzák; az ikonográfiában később elterjedt az a jelenet, amelyben egy angyal a közösségi élet szabályát adja át neki. A korai források alapján azonban nem állítható, hogy Pakhomiosz már az első pillanatban kész intézményi tervvel vagy az egyéni remeteség elvi bírálatával érkezett volna. Kezdetben saját aszketikus hivatását kívánta folytatni, majd a köré gyűlő emberek miatt fokozatosan alakította ki a közös élet rendjét.

Tabennészi és az első közösség

Pakhomioszhoz először testvére, János, majd további követők csatlakoztak. A legkorábbi száhidi hagyomány szerint első közösségszervezési kísérlete nem járt sikerrel. Pakhomiosz maga végezte társai ellátásának jelentős részét, majd közös munkát, étkezést és imádságot kívánt bevezetni az Apostolok cselekedeteiben leírt jeruzsálemi közösség mintájára. Egyes társai elutasították a fegyelmet, ezért távozniuk kellett. Az újabb közösséget már nem egyoldalú kiszolgálásra, hanem minden tag kölcsönös felelősségére építette. Armand Veilleux értelmezése szerint ez a kölcsönös szolgálat lett a kialakuló pakhomioszi koinónia egyik alapelve.

A közösség nem egyik napról a másikra kapott végleges szabályzatot. Az együttélés gyakorlata, a feladatok elosztása és a fegyelmi előírások a létszám növekedésével, valamint az új helyzetekre adott válaszok során alakultak. A monostor szerkezete részben a korabeli felső-egyiptomi falvak szervezetét követte: kisebb házak vagy lakóegységek alkották, amelyek saját elöljáróval és meghatározott munkakörrel rendelkeztek, de közös vezetés, liturgia és gazdálkodás fogta össze őket.

A tabennészi telep kezdetben szerzetesekből és a közelükben élő világi keresztényekből álló tágabb közösség lehetett. Pakhomiosz templomot építtetett, amelyet egy ideig mindkét csoport használt; a szerzetesek számának növekedése után külön monostori templomra lett szükség. Ez a fejlődés mutatja, hogy a pakhomioszi monostor nem a lakott világtól teljesen elszigetelt sivatagi magányban, hanem településekhez, földműveléshez és nílusi közlekedési útvonalakhoz kapcsolódva működött.

A koinónia terjeszkedése

A jelentkezők számának növekedésével Pakhomiosz új monostort alapított Pbowban, amely később a kongregáció központjává vált. Más aszketikus vezetők arra kérték, hogy közösségeiket is a tabennészi rend szerint szervezze meg, és egyes püspökök saját egyházmegyéjükben is támogatták pakhomioszi alapítások létrejöttét. Pakhomiosz élete végére a források rendszerint kilenc férfimonostorról és két női közösségről beszélnek. A szerzetesek számára vonatkozó késő ókori adatok – mintegy háromezertől ötezerig, későbbi szerzőknél ennél is többig – eltérnek és részben retorikai jellegűek; a biztosan levonható következtetés az, hogy a mozgalom rövid idő alatt nagy, több települést összekapcsoló szervezetté vált.

A monostorok nem önálló, egymástól független házak laza hálózatát alkották. A központi elöljáró rendszeresen látogatta őket, helyetteseket és gazdasági tisztségviselőket bízott meg, a közösségek pedig évente kétszer nagyobb összejövetelt tartottak Pbowban. A húsvéti gyűlés liturgikus és közösségi esemény volt; a másik, az egyiptomi Meszori hónaphoz kötődő találkozó során a gazdasági elszámolásnak, a tisztségviselők megerősítésének vagy cseréjének is szerepe lehetett. Az ilyen eljárások a személyes alapítói tekintélyt fokozatosan tartós intézményi renddé alakították.

Kapcsolata az egyházi vezetéssel

Pakhomiosz közösségei az alexandriai egyház szentségi és püspöki rendjén belül működtek. A pakhomioszi források a niceai hit és Alexandriai Atanáz iránti hűséget hangsúlyozzák, ami a 4. századi ariánus vita és a melitiánus egyházszakadás összefüggésében különös jelentőséget kapott. A hagyomány szerint Atanáz és a helyi püspök, Szerapión meglátogatta Tabennészit; Pakhomiosz ugyanakkor nem kívánta magát pappá szenteltetni, ezért a közösségek eucharisztikus szolgálatát felszentelt papok látták el.

A szerzetesi kongregáció belső kormányzása jelentős önállóságot élvezett, de ez nem jelentett elkülönülést az egyháztól. Pakhomiosz laikus szerzetesi vezető maradt, a püspökök pedig a helyi egyház tanító és szentségi felügyeletét gyakorolták. Az életrajzokban szereplő találkozásokat ezért nem célszerű sem egyszerű hatalmi összeütközésként, sem teljes intézményi függetlenségként leírni: a késő ókori egyiptomi szerzetesség és a püspöki egyház egymással együttműködő, ugyanakkor saját feladatkörrel rendelkező formái jelennek meg bennük.

Halála és utódlása

Élete utolsó szakaszában járvány pusztított a monostorokban. Pakhomiosz is megbetegedett, és Pbowban halt meg május 9-én. A leggyakrabban követett modern kronológia 346-ra teszi halálát, míg több liturgikus és régebbi történeti hagyomány 348-at ad meg. A források szerint halála előtt Petronioszt jelölte ki utódául; Petroniosz rövid vezetése után Horsziésziosz, majd Theodórosz, végül ismét Horsziésziosz irányította a koinóniát. Az alapító személyes karizmájának intézményes örökséggé alakítása utódai idején is folytatódott.

A pakhomioszi koinónia

Szervezet és vezetés

A koinónia görög szó közösséget vagy részesedést jelent. A pakhomioszi szóhasználatban nem csupán egyetlen monostort, hanem a közös lelkiséget, szabályokat és vezetést követő monostorok összességét jelölte. A rendszer alapegysége a „ház” volt: egy-egy házban több tucat szerzetes élt házfőnök vezetésével, és gyakran meghatározott mesterséghez vagy munkaterülethez kapcsolódott. Több ház alkotott egy monostort, amelynek saját elöljárója volt; a monostorokat pedig a koinónia központi vezetése fogta össze.

A vezetés többszintű volt, de az elöljárói tisztséget a források szolgálatként értelmezik. A házfőnökök a napi rendért, az oktatásért és a munkáért, a monostori elöljárók a helyi közösség egészéért, a koinónia vezetője pedig a kongregáció egységéért felelt. A szabályok az alárendeltek kötelességei mellett az elöljárók elszámoltathatóságát is feltételezték. Az életrajzi hagyomány szerint Pakhomiosz maga sem helyezte magát minden helyi rend fölé: abban a házban, amelyhez tartozott, a közös napirendben engedelmeskedett a házfőnöknek.