bélyegkép|350px|A kiotói Kinkaku-dzsi, ami eredetileg a Muromacsi-korban, 1397-ben épült
A több ezer éves hagyományokkal rendelkezik, és ősileg a talajszinttől némileg elemelkedő favázas, zsúpfedeles vagy cseréptetős épületek jellemzik, melyeknek vékony, elcsúsztatható vannak, lehetővé téve a belső tér tetszőleges elrendezését a különféle igények tükrében. Az ilyen típusú házakban az emberek – párnával vagy anélkül – a padlón ültek, a székek és a hozzájuk tartozó, magas asztalok egészen a 20. századig ismeretlenek voltak Japánban. Azonban a 19. század óta a szigetország folyamatosan veszi át és alkalmazza a nyugati modern és posztmodern építészet megoldásait. Manapság Japán vezető országnak számít a modern építészeti technológiák és az épülettervezés terén.
A japán építészet legkorábbi megtestesülései egyszerű veremházak és raktárak voltak az őskorban, melyek az akkori vadászó-gyűjtögető életmód igényei szerint lettek kialakítva. Később koreai közvetítéssel a kínai Han-dinasztia által használt bonyolultabb jellegű épületek, így többek közt összetettebb magtárak és vallásos temetkezési kamrák jelentek meg.
A hatodik században betörő buddhizmus a katalizátora lett a bonyolult faépítészeti technikákkal épült templomok elterjedésének. A kínai Tang- és Szui-dinasztia hatásai vezettek az első állandó főváros, Nara megalapításához. Sakktáblaszerű utcaelrendezését Csangan ihlette. Az épületek fokozatos méretnövekedése következtében kialakultak az egységes mértékegységek, és finomodtak az épületekre és kertekre elrendezésére vonatkozó elvek.
Az 1868-ban elkezdődött Meidzsi-restauráció során két fontos esemény változtatta meg gyökeresen a japán építészetet. Az első a volt, ami kijelentette a natív kamik és a kívülről átvett buddhák, illetve a sintó szentélyek és a buddhista templomok különbözőségét, ezáltal eltörölve a két vallás több, mint 1000 éve fennálló összefonódását, ezzel közvetlenül és közvetve is kárt okozva.
A második esemény Japán erős nyugatiasodása volt, ami elősegítette, hogy versenyre kelhessen más fejlett országokkal, elsősorban az Egyesült Államokkal és a nyugat-európai országokkal. A kezdetekben a japánok külföldi építészeket és ötleteket alkalmaztak, de idővel elkezdték kialakítani saját, modernizált építészetüket. A külföldön, nyugati építészektől tanuló japánok bevitték az ország építészetébe a modernizmust a Nemzetközi stílussal. Bár a japán modernizmus igazán csak a második világháború után mutatta meg magát nemzetközi szinten is, olyan építészek munkáival, mint például Tange Kenzó, később az olyan elméleti mozgalmakkal, mint a Metabolizmus.
A hagyományos japán építészet általános jellemzői thumb|left|A tető a hagyományos japán építészet legszembetűnőbb megnyilvánulása Japán hagyományos építészetének nagy része nem a szigetország saját terméke, hanem Kína és más ázsiai országok hatására alakult ki. Ennélfogva a japán építészetet és történetét egyrészt kínai és más ázsiai technikák és stílusok jellemzik (ez igaz például az Isze szentélyre is, amit a japán építészet iskolapéldájának tartanak), másrészt ezen stílusok japán variációi.(Hozumi (1996:9-11)
Japán változatos éghajlata, és a tény, hogy az első és a legutolsó külső építészeti behatás között több, mint egy évezred telt el, megmagyarázza az építészetben látható hatalmas változatosságot, ámde még így is kiemelhetőek gyakorlatilag általános ismertetőjegyek. Először is, a fa (és egyéb növényi anyagok, így szalma, papír, fakéreg stb.) különböző formái szinte minden építmény esetén egyeduralkodó építőanyagok. A nyugati és a kínai építészettel ellentétben a japánok kerülték a kő alkalmazását, eltekintve néhány kivételes esetben, például pódiumok és pagodák (tók) alapozásánál.
Az általános felépítés szinte mindig ugyanolyan: oszlopok és áthidaló gerendák támasztanak meg egy nagy, lágyan ívelt tetőszerkezetet, a falak nagyon vékonyak, sokszor csúsztathatóak, de semmiképp sincs teherviselő szerepük. Bolthajtások és hordótetők egyáltalán nincsenek. Az oromfalak és ereszek íve lágyabb, mint Kínában, és az oszlopok entázisa (középtáji konvexitása) korlátozott.
A tetőszerkezet a vizuálisan leglenyűgözőbb komponens, ami sokszor az egész épület felét kiteszi. A kissé ívelt ereszek jóval túlnyúlnak a falakon a veranda fölé, ezért a szentélyek és templomok esetén bonyolult papucsrendszerekkel (tokjó) kell megoldani a teherviselést. A túlméretezett ereszek karakterisztikus félhomályt adnak a belső térnek, ami hozzájárul az épület hangulatához. Az építmény belsejében található a fő szoba (moja), ebből nyílik minden más, kevésbé fontos térrész.
A belső tér felosztása dinamikus, és a szobák mérete változtatható a csúsztatható papírfalak és térelválasztók mozgatásával. A moja, illetve buddhista templomok esetén az úgynevezett fő terem (hondó) nagy, egyszerű tere így az igények szerint módosítható. Néhány fal teljesen el is távolítható, és különféle szobák nyithatóak így egybe ideiglenesen, például hogy több vendég számára legyen hely. A belső és külső tér közti határvonal is elmosódhat, lévén egész oldalfalak távolíthatóak el, így nyitottá téve például egy lakóházat vagy egy templomot a látogatók számára. A verandák egy külső szemlélő az épülethez tartozónak látja, a belső szemlélő számára viszont a külvilág részének hat. Ennélfogva az építmények egy bizonyos fokig a külső környezethez vannak tervezve. Az épületek igazodnak a körülöttük lévő természetes környezethez.
Az építészeti modulok használatának köszönhetően az épület különböző részei között megmaradnak az arányok, megőrizve egy általános harmóniát. Az arányokhoz kapcsolódik Japán egyik tradicionális mértékegysége, a ken.
Még az olyan erősen díszes épületek esetén is, mint amilyen például a Nikkó Tósó-gú, a díszítés inkább kiemeli, mintsem elfedi az alapvető szerkezetet.
Mivel ezeket az elveket egyaránt alkalmazták vallásos és hétköznapi építményekben is, ezért egyszerű volt egy civil épületet templommá alakítani, vagy ugyanezt fordítva megtenni. Ez történt például a Hórjú-dzsi esetében is, ami egy nemesasszony házából lett vallási épületté alakítva.
Korai építészet
A korai japán építészethez tartozik a Dzsómon-, a Jajoi- és a Kofun-kor, időszámításunk előtt kb. 5000-től az időszámításunk utáni 8. század kezdetéig.
A Jómon-korban a lakosság még nagyrészt vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, de rendelkezett már kezdetleges földművelési tudással is, és viselkedését alapvetően az éghajlat és a természet változásai befolyásolták. A korai lakóépületek egyszerű veremházak voltak, amelyeknek földbe ásott, sekély, döngölt aljú gödrökből, és fűfélékből összeállított egyszerű kontytetőkből álltak, amelyek gyűjtőedények segítségével az esővizet is összegyűjtötték. A korszak későbbi részében a hidegebb, esősebb éghajlat miatt megcsappant a lakosság száma, ami hozzájárult rituálék kialakulásához. Ebben az időben jelentek meg a rituális célú koncentrikus kőkörök.
A Jajoi-kor során a japánok kapcsolatba kerültek a kínai Han-dinasztiával, amelynek tudása és technikái hatottak rájuk. A japánok így elkezdtek a földszinttől elemelkedő magtárakat építeni, olyan fémeszközökkel (pl. fűrészek, vésők), amelyek ebben az időben jelentek meg. A Sizuoko-beli Toróban található rekonstrukció tulajdonképpen egy vastagfalú fadoboz kura stílusú illesztésekkel, ami nyolc cölöpön áll. A tető ugyan zsúpfedeles, de a veremházak kontytetőivel ellentétben egyszerű, V alakú nyeregtető.Itoh (1973), p10
A Kofun-korban jelentek meg a sokkamrás temetkezési dombok, tumulik (a kofun szó jelentése kb. régi sírdombok). Hasonló dombok jelentek meg a Koreai-félszigeten is, ami valószínűleg japán hatás eredménye.Keyhole-shaped tombs in Korean Peninsula Hideo Yoshii(Kyoto University) A korszak elején ezek a zenpó-kóen kofun (elöl szögletes, hátul kerek régi sírdomb, tk. kulcslyuk alakú kofun) néven ismert sírdombok gyakran kihasználták a környező terep adottságait, például sokszor árkokkal erősítették a kulcslyukszerű, összekapcsolt kör-háromszög alakot. A sírkamrát egy függőleges aknán keresztül közelítették meg, amelyet a temetési szertartás végeztével lezártak. A kamrában volt hely a koporsónak és a halottal együtt eltemetett tárgyaknak is. A sírdombot gyakran díszítették haniva terrakotta-figurákkal. A korszak későbbi részében ezek a temetkezési dombok már inkább sík terepen jelentek meg, és egyre nagyobbak lettek. A számtalan narai és oszakai példából a legfeltűnőbb a Daiszen-kofun, amely Nintoku császár nyughelyeként van számon tartva. Ezen sírdomb területe 32 hektár, és úgy tartják, hogy annak idején 20 000 haniva figura díszíthette.
A Kofun-kor vége felé a buddhista hamvasztások népszerűségének növekedésével együtt eltűnt a sírdombos temetkezések szokása.
Aszuka-kor
Az Aszuka-kor legnagyobb építészeti változásai a buddhizmus megjelenésének köszönhetőek. Az újonnan épülő templomok váltak a vallásgyakorlás központjaivá, míg a temetkezési dombok használata lassan teljesen betiltásra került. Ezenkívül a buddhizmus honosította meg a sintóban is az állandó szentélyek létesítésének szokását, és a buddhizmusnak köszönhető a sintó építészet sok kifejezése is.
Néhány ebben a korszakban épített buddhista templom manapság Japán legöregebb fennmaradó építményei közé tartozik. A világ legrégebb óta fennálló faépülete a Nara délnyugati részén található Hórjú-dzsi. Ez a 7. században épült, akkor még mint Sótoku koronaherceg magántemplomaként, 41 különálló építményből áll. Legfontosabb részei a fő vallásgyakorló terem, a kondó (az Aranyterem) és az ötemeletes pagoda, ami egy nyílt tér közepén áll, amelyet egy fedett kerengő (kairó) vesz körbe. A kondó a kínai imatermek mintájára egy kétemeletes, pilléres-gerendás struktúra, amit egy irimoja, egy csempeborítású oromzatos kontytető fed.Bussagli (1989), p163-165
708-ban megalakult Heidzsó-kjó, a mai Nara, Japán első fővárosa. Sakktáblaszerű utcaelrendezését és épületeit a kínai Csang-an ihlette. A város hamarosan a buddhizmus központja lett.Bussagli (1989), p165 Az itt megépült grandiózus Tódaidzsi a kínai Tang- és Szui-dinasztia templomaival kívánt vetekedni.Sickman & Soper (1956), p237-238 A főteremben egy 752-ben befejezett, 16,2 méter magas Buddha-szobor áll, ami a templommal együtt jelképezte a császárság által támogatott buddhizmust és annak terjesztését. Az eredeti szoborból csak töredékek maradtak fenn, a jelenleg itt található alak egy Edo-korabeli utánzat. A központi terem körüli lágyan lejtő domboldalon találhatóak egyéb másodlagos termek is: a Hokke-dó, a Kófuku, és a raktár épülete (kura), a Sószó-in. Ez utóbbi nagyon fontos létesítmény, ugyanis a templom 752-es felavatásának idején használt eszközök mellett őriznek itt állami iratokat és császári családi ingóságokat is.Itoh (1973), p21
Heian-kor
Bár a Heian-korban a buddhista templomok terjedése az építészet és kultúra felvirágzását jelentette, egyúttal a papság hatalmi erősödését is magával hozta. Kammu császár ezért székhelyét előbb Nagaoka-kjóba, majd Heian-kjóba (a mai Kiotóba) helyezte át. Noha Heian-kjó arculata még tükrözte a kínai hatást, de palotái, templomai és lakóházai már kezdtek egyedi japán stílusjegyeket felmutatni.
Az olyan fajsúlyos anyagok, mint a kő, agyag és habarcs eltűntek, és egyszerű faelemek, -padlók, -falak jelentek meg a helyükben. A Japánban honos fafajták közül belső dekoráció gyanánt gyakran alkalmaztak cédrust (szugi), míg a szerkezeti elemeket sokszor fenyőből (macu), illetve vörösfenyőből (akamacu) készítették. Tetőként egy hinoki nevű ciprusfélét (Chamaecyparis obtusa), illetve tetőfedő téglákat használtak.Zwerger (2000), p34 & 35 Valamikor ebben a korszakban terjedt el az úgynevezett rejtett tető (nojane) rendszere, ami egy csak Japánra jellemző megoldás az esőelvezetési problémákra.