A Renault R35 vagy Char léger Modèle 1935 R (magyarul „1935-ös könnyű harckocsi modell Renault”) egy francia gyártmányú gyalogsági harckocsi volt, melyet a második világháborúban vetettek be.
Fejlesztését 1933-ban, gyártását 1936-ban kezdték, a típust könnyű gyalogsági támogató harckocsinak szánták, és önálló páncéloszászlóaljakat kívántak felszerelni velük, melyek a gyalogos hadosztályokkal együtt képesek elvégezni feladataikat. A fejlesztés végeredményeként egy viszonylag jól páncélozott, de lassú és csekély páncélátütési képességgel bíró harckocsihoz jutott a francia hadsereg. A második világháború kitörésekor a páncélelhárítási feladatkör felértékelődött, és ez vezetett a sokkal erősebb hosszú csövű ágyúval felszerelt Renault R40 kifejlesztéséhez. A franciák tervezték gyártósoraik átállítását újabb, gyorsabb típusokra, de Franciaország bukása miatt erre nem került sor, így a franciaországi hadjárat alatt a Renault R35/40 típusok maradtak a legnagyobb számban rendelkezésre álló harckocsik, melyekből 1940 júniusáig 1685 darabot gyártottak. Abban az időben a típust Lengyelországnak, Romániának, Törökországnak és Jugoszláviának is exportálták. A háború további részében Németország és szövetségesei használták a zsákmányolt példányokat, melyek közül néhányat páncélvadásszá is átépítettek.
Fejlesztés 1933-ban Franciaország még mindig az első világháborús veterán Renault FT–17 utódját kereste, amely már abban az időben igen elavultnak számított. Az NC28 jelű páncélos mindössze az FT modernizált változata volt, problémás felfüggesztéssel. A D1 (gyengén páncélozott) és a D2 (túl nehéz) harckocsik az 1924-es programból származtak és nem feleltek meg a gyalogság számára.
A gyártók általában várnak a katonai megrendelésekre, melyek konkrétan megmondják, hogy mire is van szükségük, ennek ellenére a Hotchkiss, felfedezve egy könnyű harckocsi szükségességét, saját fejlesztésbe kezdett. Ez a tanulmány elég ígéretesnek tűnt ahhoz, hogy a tanácsadó testület (Conseil consultatif de l'armement) 1933 augusztusában egy új pályázatot fogalmazzon meg. A gyártók felé a következő kívánalmakat írták elő:
a fegyverzet legyen két darab géppuska vagy kis űrméretű ágyú a páncélzat legyen 30 mm vastag a függőleges felületeken (1934 júniusában a páncélvastagságot 40 mm-re növelték) a maximális tömeg hat tonna legyen a személyzet két főből álljon az átlagos sebesség 8–10 km/h legyen.
A leírás alapján a kívánt harckocsi lényegében az FT feljavított változatát vázolta fel. A gyalogság támogatására nincs szükség a nagy sebességre, mivel a harckocsinak lépést kell tudni tartani a gyalogsággal. A fegyverzetnek elégségesnek kell lennie az ellenséges gyalogság és megerősített védelmi pontok ellen, páncéltörő képességet nem szántak az új járműnek.
Összesen 14 gyártó jelentkezett a pályázatra, melyből 1934-re már csak hét maradt. Ebből is mindössze négy tervezőt bíztak meg prototípusok előállításával: Delaunay-Belleville, FCM,Société Nouvelle des Forges et Chantiers de la Méditerranée Batignolles-Châtillon és a Renault. A Renault-t váratlanul érte a Hotchkiss programjának gyors indítása, de így is a Renault szállította le hamarabb prototípusát, mivel míg a többi vállalat még csak a tanulmányoknál járt, akkor már a Renault az összeszerelést végezte. A Delaunay-Belleville és a Batignolles-Châtillon ajánlatát gyorsan félredobták és csak az FCM és a Hotchkiss tervezeteit tartották használhatónak.
A Renault igyekezett felzárkózni riválisaihoz, ám ennek meglett a mellékhatása, mivel prototípusának összeszerelése túlságosan előrehaladott volt, mikor megváltoztatták a páncélvastagság iránti kívánalmakat. Emiatt csak a torony páncélzatát tudták 40 mm-re növelni, majd 1934. december 20-án leszállították az első prototípust, melyet a Renault ZM jellel láttak el.
1935 tavaszán a járművet ellátták nehezebb páncélzattal és az új szabványú APXAteliers de construction de Puteaux toronnyal. Fegyverzetéül az FT–17 harckocsik 37 mm-es rövid csövű SA 18 ágyúját és a 7,5 mm-es Reibel géppuskát választották. Az SA 18 ágyú beépítése észszerűnek tűnt, mivel bizonyított az első világháborúban és a kivonásra kerülő FT harckocsikból nagy számban tudták kiszerelni és újrahasznosítani, ami igen gazdaságos megoldás volt. Emellett a lőszer is nagy mennyiségben állt rendelkezésre.
A jármű terepjáró képessége igen rossz volt a megnövekedett tömeg miatt. Megoldást majd csak 1940-ben kerestek és találtak a problémára (Renault R40). A harckocsi másik gyenge pontja az árokáthidaló képessége volt, melyet az AMXAtelier de construction d’Issy-les-Moulineaux gyártmányú farok-csúszó szerkezet felszerelésével oldottak meg, habár a franciaországi hadjárat megkezdéséig nem sok járművet láttak el vele.
A harckocsi még tesztelés alatt állt, mikor a német újrafegyverkezés miatt növekedni kezdett a nemzetközi feszültség. Emiatt a francia harckocsiflotta modernizációja még sürgetőbb feladattá vált. Így a ZM harckocsi azonnali sorozatgyártását rendelték el, habár a végső modellt még be sem fejezték. 1935. április 29-én egy 300 darab harckocsiról szóló megrendelést adtak a Renault vállalatnak, francia frank páncéltestenkénti összegért (fegyverzet, motor és torony nélkül, a teljes exportár frank volt 1939-ben, ami nagyjából amerikai dollárnak felelt meg). Az első sorozatgyártású járművet 1936. június 4-én adták át, majd intenzív tesztelési sorozatnak vetették alá, mivel különbözött a prototípustól.
Leírás Páncéltest A páncéltest három fő öntvény részből készült, melyeket szegecseléssel illesztettek össze a hengerelt acéllemezből készült oldallemezekkel és a padlóval. A két oldallemezre került fel a felfüggesztés. Az öntvény homlokpáncél foglalta magában a differenciált és a kormányművet, míg a hátsó részben kapott helyet a motor. Az öntvény felépítmény, amely a sárvédőtől felfelé alkotta a páncéltestet nyújtott védelmet a vezető fejének, erre került rá az APX-R torony és a motor fölé a motorháztető.
A jármű belső kialakítása hasonló volt a Hotchkiss H35-höz, ugyanúgy kétfős személyzettel rendelkezett, viszont a H35-tel ellentétben a vezető a bal oldalon ült, míg jobb oldalán helyezték el a sebességváltót. A vezető előtt egy búvónyílást alakítottak ki, amelynek kétrészes ajtaja két felé, felfelé és előre nyílt. A felső részben helyezték el az episzkópot egy páncélozott kémlelőnyílással együtt. Kémlelőnyílásokat a jármű mindkét oldalára vágtak, melyeket egy páncéllemezzel lehetett lezárni.
Torony bélyegkép|jobb|A torony Az egyszemélyes öntöttvas hatszögletű APX torony egy 30 mm vastag páncélzattal ellátott körbeforgatható kupolával volt ellátva, amelyen függőleges kémlelőnyílásokat helyeztek el. A kupolát a parancsnok, mint a torony egyetlen utasa, egy karral forgathatta. A parancsnok általában álló helyzetben foglalt helyet a toronyban, bár néha beszereltek egy ülést a számára. A kupolán csak egy kémlelőnyílás volt, habár a torony oldalfalain további három episzkópot is elhelyeztek, a parancsnoknak mégis nehéz feladat volt a célpontok felderítése és leküzdése. A torony hátsó részén egy lehajtható ajtajú búvónyílást alakítottak ki. Az ajtót lehajtva a parancsnok ráülhetett, így magasabb pozícióból jobb rálátása nyílt környezetére. A toronyba került beépítésre a 37 mm-es SA 18 harckocsiágyú és a 7,5 mm-es Reibel-géppuska. A korai járművek az APX–R toronnyal készültek, melybe az L.713 irányzékot szerelték be. Később ezt az irányzékot az L.739 típusúra cserélték. A tornyok szállítása nem volt problémamentes. Az első, 1936-ban leszállított 380 páncéltestből mindössze 37-et tudtak toronnyal ellátni.
Hajtó és futómű A küzdőteret egy tűzfallal választották el a motortértől, amelybe a Renault négyhengeres motorja, annak hűtője és az üzemanyagtartály került beépítésre. Az öntömítő üzemanyagtartály a bal oldalra került, közvetlenül a tűzfal mögé. A tartálynak két része volt, a fő tartály egy pumpával juttatta az üzemanyagot a karburátorba, míg a tartalék tank a másik fölé került és a gravitációs erő segítségével töltötte újra a fő tartályt.
Az üzemanyagtartály mögött kapott helyet a motor és az olajhűtő, ezek mögött pedig a szíjhajtásos ventilátor.
A felfüggesztés hasonló volt más Renault gyártmányú lovassági és könnyű harckocsiéhoz. A futómű oldalanként öt futógörgőből, három visszafutó-lánctámasztó görgőből, a hátul elhelyezett visszafordító-láncfeszítő kerékből, az elöl lévő láncmeghajtó kerékből és a lánctalpból állt. A páronként rugótekerccsel összekötött futógörgőből a két páron kívül elöl fél pár volt szerelve. A láncfeszítő kerekek a stabilitás növelése érdekében alsó állásban, majdnem a talajt érintve működtek.
Fegyverzet A harckocsi elsődleges fegyvere egy 37 mm-es L/21 űrméret hosszúságú SA 18 harckocsiágyú volt, amely lövedékét 360 m/s sebességgel lőtte ki. A másodlagos fegyver egy, az ágyúval párhuzamosított 7,5 mm-es Reibel-géppuska volt. A fegyvereket mínusz 16 és plusz 20 fokos függőleges, illetve jobbra és balra is 5 fokos vízszintes szögtartományban lehetett mozgatni, viszont szükség esetén e fegyvereket középső helyzetben rögzíteni lehetett, ilyenkor a torony mozgatásával végezték a célzást. Az ágyúhoz az L.713/L.739 típusú irányzékot használták.
A páncélosban 42 darab páncéltörő és 58 darab nagy robbanóerejű lövedéket hordoztak az ágyúhoz és 2400 darab lövedéket a géppuskához.
Páncélzat A lövegpajzs 45 mm vastag volt. A páncélzat többi részének vastagsága a következőképpen alakult: Vastagság/Dőlésszög Első Oldal Hátsó Tető/Alj Torony 40 mm/5° 40 mm/28° 40 mm/30° 25 mm/90° Páncéltest 40/43 mm/37° 40 mm/10° 32 mm/24° 25/10 mm/90°
Alkalmazás Franciaország A második világháború kitörésekor Franciaországban 21 harckocsizászlóalj (Bataillion de Chars de Combat) volt felszerelve R35 harckocsikkal. 1939. szeptember 2-ig összesen 975 példány került átadásra, amelyből 765 volt a csapatoknál, 49 kiképzőiskolában, 33 raktáron és 45 a tengerentúlon. A harckocsizászlóaljak 45 R35 tankkal voltak felszerelve. Alárendeltségükben három század (három harckocsival) és egy támogató század (öt harckocsival és egy parancsnoki harckocsival) tartozott. A századparancsnok külön páncélossal rendelkezett. Egy zászlóalj további 100 járművel rendelkezett, így igen önellátó volt: hozzá tartoztak könnyű terepjáró parancsnoki járművek, vontatók (Renault vagy Lorraine típusok), műszaki mentő féllánctalpasok (Somua MCG 4), összekötő és szállító járművek.
A legtöbb zászlóalj közvetlenül a gyalogság alá volt rendelve. A könnyű harckocsikat csak rendeltetési feladatuknak megfelelően, a gyalogság támogatására használták. A harckocsizászlóaljakat a teljes fronton szétszórták a különféle hadseregcsoportok közé. Emiatt újracsoportosulásra vagy komolyabb manőverezésre nem volt lehetőség.
A franciaországi hadjárat folyamán a kis R35 harckocsik gyakran tettek csodát. A 40 mm-es páncélzat 300 méteres távolság felett áthatolhatatlan volt a 3,7 cm-es páncéltörő lövegek számára.