A Virgin Atlantic egy brit légitársaság, melynek többségi tulajdonosa a Sir Richard Branson által alapított Virgin Group. A légitársaság részvényeinek 51%-át a Virgin Group, míg a maradék 49%-át a Delta Air Lines birtokolja. A vállalat központja a Gatwick-től délre található Crawley városban van (West Sussex megye). A társaságot 1984-ben azzal a szándékkal alapították, hogy közvetlen járatokat üzemeltessen London és Falkland-szigetek között. Miután az alapítók tárgyalásokat folytattak Richard Branson üzletemberrel, a vállalat a Virgin Atlantic nevet kapta és 1984. június 22-én elindították az első járatot – az eredeti tervekkel ellentétben – Gatwick és Newark Liberty nemzetközi repülőtér között.
A légitársaság Airbus A330, Airbus A340 és Boeing 747–400 típusú repülőgépekből álló, vegyes flottát üzemeltet. Úticéljai elsősorban Észak-Amerika és a Karib-térség, valamint a Közel-Kelet és a Távol-Kelet. Bázisrepülőterük Heathrow és Gatwick, de számos járatot üzemeltetnek még Manchesterből, valamint a nyári menetrenddel Glasgow nemzetközi repülőteréről is. 2013. március 31. óta belföldi járatokat is üzemeltetnek Little Red márkanév alatt, elsősorban azért, hogy a vidékről Heathrow-n át külföldre utazó utasaik kényelmesen elérjék a csatlakozásukat.
2012-ben a Virgin Atlantic 5,4 millió utast szállított, ezzel az Egyesült Királyság hetedik legnagyobb légitársasága volt utasszám tekintetében. A 2013. február 28-án lezárult üzleti évben 128,4 millió angol font üzemi veszteségük volt.
A vállalat története A légitársaságot Randolph Fields (amerikai származású ügyvéd) és Allan Hellary (a Laker Airways főpilótája) alapították a csődbe jutott Laker Airways légitársaság helyett, azzal a szándékkal, hogy közvetlen járatokat üzemeltessen a Falkland-szigetekre. Fieldsnek rendelkezésre állt a vállalat működéséhez szükséges jogi tudás, azonban a légi iparban jártas szakértőre volt szüksége. Hellary épp állás nélkül volt, hiszen a korábbi munkáltatója csődeljárás alá került, így a lehető legjobbkor jött számára a felkérés, és betársult az új légitársaság felállításába. Hamarosan rájöttek, hogy az ötlet kivitelezhetetlen, hiszen Stanley repülőterének 1110 m-es futópályája nem elég hosszú egy távolsági járat fogadásához. Miután az eredeti tervet elvetették, repülési engedélyt igényeltek egy Gatwick és JFK járat indításához, azonban az igényt 1983 májusában elutasították, miután a British Airways, a BAA és a British Caledonian légitársaság kifogást emeltek ellene.
Fields és Hellary ezért úgy döntöttek, hogy inkább a Gatwick és Newark útvonalra lenne a legcélszerűbb engedélyt kérni, itt azonban konkurenciát jelentett a – transzatlanti piac deregulációját követően alapított – PEOPLExpress nevű diszkont légitársaság. Ahhoz, hogy versenyképes szolgáltatást nyújtsanak a tervezett útvonalon, további tőkére volt szükség a járat elindításához. Fields egy partin találkozott Richard Branson brit vállalkozóval, aki az ötlet hallatán üzleti ajánlatot tett. Fields megfontolta az ajánlatot, érdekeltségét 25%-ra csökkentette a vállalatban és a légitársaságnak a Virgin Atlantic nevet adta, ugyanakkor ő lett a cég elnöke. Később a partneri viszony számos ellentétet eredményezett, így Fields elfogadta Branson kivásárlási ajánlatát, melynek értelmében 1 millió fontért kiszáll a vállalatból és az első osztalékból részesedik. Az osztalék kifizetésére Fields halála előtt, 1997-ben került sor. A kezdetek thumb|A legelső járat Gatwick és Newark között szállított utasokat
A vállalat legelső járata 1984. június 22-én szállt fel Gatwickről Newark felé. A járat egy – a Maiden Voyager névre keresztelt – lízingelt Boeing 747–200 típusú repülőgép (lajstrom:G-VIRG) volt, amely korábban az argentin Aerolíneas Argentinas légitársaság flottáját erősítette. Richard Branson azzal az elhatározással szállt be a légi iparba, hogy amennyiben az első üzleti évet követően nem termel nyereséget a vállalat, úgy nincs értelme tovább folytatni és kiszáll a versenyből. A légitársaság kevesebb mint egy év alatt nyereségessé vált, és testvér-vállalatának, a Virgin Recordsnak köszönhetően elegendő likvid tőkéhez jutottak, hogy újabb lízingszerződést írhassanak alá egy második, használt Boeing 747 típusú gépre. Az indulást úgy időzítették, hogy a június és szeptember hónapokat átfedő nyári csúcsidőszakot, a légitársaságok legforgalmasabb időszakát a lehető legjobban kihasználják. 1986-ban forgalomba állt a második Boeing 747 a Gatwick–Miami járaton. Ettől kezdve sorban érkeztek az új repülőgépek a vállalathoz és ezzel újabb útvonalak megnyitására nyílt lehetőség: Gatwick – John Fitzgerald Kennedy nemzetközi repülőtér (1988), Tokió (1989), Los Angeles (1990), Boston (1991), Orlando (1997).
1987-ben London és Dublin között járatot indítottak egy Vickers Viscount típusú légcsavaros gázturbinás repülőgéppel, azonban két évvel később a járatot megszüntették. 1988-tól 1990-ig a Club Air nevű olasz légitársaság üzemeltetett járatokat a Virgin Atlantic megbízásából Luton és Dublin között.
Örök riválisok A Virgin Atlantic megalakulása óta versenytársa és riválisa a British Airwaysnek, hiszen a BA az egyetlen brit légitársaság, amely járatokat üzemeltet Észak-Amerikába, a Karib-térségbe, a Közel-Keletre, a Távol-Keletre és Dél-Afrikába.
1991. januárban a Heathrow repülőtér is megnyílt a Virgin Atlantic előtt, miután a piac nyomására a kormány törölte a London légterének megosztását szabályozó előírásokat (London Air Traffic Distribution Rules). A szabályozás eredetileg 1978-ba lépett hatályba azzal a célzattal, hogy egyenletes forgalomelosztást biztosítson London két fő repülőtere között, segítve ezzel Gatwick profittermelési törekvéseit. A szabályozás kimondta, hogy azon légitársaságok, amelyek 1977. április 1. előtt nem rendelkeztek nemzetközi úticéllal, kötelesek Gatwicket használni járataik üzemeltetéséhez.
Bennfentes források szerint az 1990-es évek elején a Virgin pénzügyi nehézségekkel küzdött. Ez elsősorban annak a hatása volt, hogy az 1990-es évek első felében az átmeneti recesszió, valamint az Öbölháború kitörése következtében megtorpant a kereslet a légi iparban. A John Major vezette konzervatív kormány tudatában volt annak, hogy a Dan-Air a csőd szélén állt, és meg akarták akadályozni, hogy egy másik független légitársaság is hasonló helyzetbe kerüljön, különösen figyelembe véve, hogy a Virgin Atlantic jelentős bevétellel rendelkezett. Így aztán elhárítva a jogi akadályokat (a British Airways heves tiltakozása ellenére) a kormány beleegyezett, hogy a Virgin a Heathrow repülőtérről is szállítson utasokat.
A kormány ezen döntése meglehetősen felbőszítette a British Airways akkori vezérét, Sir John Kinget, aki tiltakozásul többé nem támogatta pénzbeli adományokkal a konzervatív pártot. A helyzetet tovább rontotta, amikor a polgári légiközlekedési hatóság (Civil Aviation Authority) a BA-től elvett két (használatlan) résidőt (slot) a Virgin javára, ezzel utóbbi heti négyről hatra emelhette a járatai számát Heathrow és a tokiói Narita repülőterek között. Az új, emelt járatszám nagyobb konkurenciát jelentett a British Airwaysnek, így King azt nyilatkozta, hogy a CAA ezzel önkényesen elkobozta a vállalat szellemi vagyontárgyát.
thumb|Virgin jumbo "No Way BA/AA" szlogennel. A történet iróniája, hogy a gépet eredetileg az American Airlines rendelte a Boeingtől
1992-ben Branson eladta a Virgin Records vállalatát az EMI-nak, melynek eredményeként a bevétellel erősíteni tudta a Virgin Atlantic pozícióját. 1993. októberben a légitársaság 9,3 millió font veszteséget könyvelt el.
Az angol kormány – légtérmegosztás szabályozását eltörlő – döntése következtében a British Airways – "Dirty tricks" néven elhíresült – médiahadjáratot kezdett a Virgin Atlantic ellen. 1993-ban a BA akkori PR vezetője egy belsős folyóirat, a BA News hasábjain azt állította, hogy Richard Branson British Airways elleni támadásai mindössze reklámcélokat szolgáltak, valóság alapjuk nem volt. A kijelentésért válaszul Branson pert indított rágalmazásért a BA ellen. Miután a BA jogi csapata felismerte a Virgin bukását célzó hadjárat mélységeit, inkább peren kívüli megállapodást ajánlottak fel. A megállapodás értelmében a British Airways állta a 3 millió font perköltséget, valamint 500 000 font személyes kompenzációt fizettek Bransonnak, és további 110 000 font kártérítést a Virginnek. Branson a megállapodással kapott összegeket szétosztotta az alkalmazottak között.
Az 1990-es években a Virgin repülőgépek a "No Way BA/AA" festést kapták tiltakozásul a British Airways és American Airlines társaságok egyesülési szándéka ellen.
Miután Rod Eddington átvette a British Airways vezetését, a két légitársaság kapcsolata valamelyest javult, azonban a versengés továbbra is jellemző maradt. Rod Eddington Robert Ayling pozícióját vette át, aki a "Dirty tricks" botrány miatt kényszerült távozni a vezetőség éléről.
2006 júniusában a brit és amerikai versenyhatóságok nyomozást indítottak árrögzítés miatt a British Airways és Virgin Atlantic légitársaságok ellen. Egy jelentés szerint a vállalatok tisztességtelenül magas üzemanyag-díjakat fizettettek az utasokkal. Egy évvel később a hatóságok 271 millió font bírságot szabtak ki a British Airways-re. Az összeg akár magasabb is lehetett volna, azonban a légitársaság bűnösnek vallotta magát, így nem súlyosbították a bírságot. Steve Ridgeway, a Virgin vezetője elismerte, hogy tudtak az illegális ügyletről, és nem tettek semmit annak megakadályozása érdekében. A Virgin nem kapott bírságot, mivel az esetet ők jelentették a hatóságoknál.
Napjainkban 2003-ban a vállalat 3,8 millió utast szállított. Három évvel később ez a szám 4,6 millióra rúgott, így a brit piac hatodik legnagyobb légitársaságává nőtte ki magát utasszám tekintetében, és csak hosszú távú járatait figyelembe véve a British Airways után a második legnagyobb légitársaság lett. 2004-ben, az Olimpiai játékok rendezési jogáért tartott pályázat idején a légitársaság számos Boeing 747-400 típusú repülőgépét London 2012 feliratú matricával látta el.
2005. október 31-én a társaság 55 tonna segélyt szállított Iszlámábádba a Kasmír tartományt sújtó földrengés miatt.
2006-ban két Virgin repülőgép is feltűnt a Casino Royale című James Bond filmben. Az egyik jelenet egy Airbus A340–600 (lajstrom:G-VWIN) és egy Boeing 747–400 (lajstrom:G-VWOW) repülőgépet mutat a légitársaság alkalmazottaival, míg egy másikban Richard Bransont megmotozzák Miami nemzetközi repülőterén, noha magát a jelenetet a prágai Prága-Václav Havel repülőtéren forgatták. A légitársaság később újra szerepet kapott A Quantum csendje című filmben, amikor James Bond és René Mathis La Pazba utaznak a Virgin Atlantic Upper Class osztályán. A valóságban a légitársaság soha nem repült Dél-Amerikába.
2006. szeptember 27-én Richard Branson bejelentette, hogy az üzemanyag-fogyasztás és a repülőgépek súlyának csökkentésével a légitársaság csökkenteni kívánja a üvegházhatású gázok kibocsájtásának mértékét. A Virgin a Boeing gyárral közös kísérletben vizsgálta annak lehetőségét, hogy mennyivel javulna a kibocsájtás, ha a repülőgépeket a futópályáig vontatnák. 2008-ban a Virgin önkéntesen kipróbálta egy új fejlesztésű bio-üzemanyag használatát egyik Boeing 747 gépével. A gép utasok nélkül repült Heathrow-ról Amszterdamba úgy, hogy az egyik hajtómű csak 20% teljesítménnyel üzemelt növényi eredetű bio-üzemanyaggal. Később a Virgin szóvivője azt nyilatkozta, hogy a légitársaság a jövőben használni kívánja az alga-alapú üzemanyagot.
2014 februárjában a Virgin szóvivője bejelentette, hogy májustól megszüntetik a London–Sydney járatot a növekedő üzemanyagárak és az erős piaci verseny miatt. Ezzel a British Airways maradt az egyetlen európai légitársaság, amely közvetlen járatot üzemeltet Európa és Ausztrália között.
A vállalat működése Irodák